Októberben jelenik meg a pécsi író és műfordító Horváth Viktor új könyve. A 2012-ben Az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett alkotót ennek kapcsán kérdeztük jelenről, jövőről, irodalomról, politikáról és Pécsről.

A cikk a hirdetés után folytatódik



 – Októberben jelenik meg az új könyve. Mit lehet elárulni róla spoiler nélkül?

 – Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról szól; a főhős egy fiatal – bizonytalanul fiatal – harckocsizó tiszt, aki titkos pártfeladatként tolmácsol is az állami vezetőknek. Moszkvában végezte a katonai akadémiát, hívő kommunista, szlovák származású, magyar identitású. És 1968. augusztus 21-e éjszakáján áttörik a határsorompót, és az ezredével benyomulnak Lévára, ahol a szerelme él. A regény címe: Tankom.

A cikk a hirdetés után folytatódik



 – Nem tűnik túl szokványos történetnek. Mi inspirálta?

 – Tavaly a Hévíz folyóirat szerkesztői kértek tőlem egy novellát egy kötetbe, amely 1956-ról szólt – magyar írók szövegei a forradalomról, amelyben máshogy történtek a dolgok, mint ahogy azt megtanultuk. Felszabadító érzés volt ilyen mesét írni, viszont ’56-ban még nem éltem, ’68-ból pedig már vannak halvány emlékeim. Ezek szép emlékek, de akkor rakódtak belém azok a mintázatok is, amelyektől máig szenvedek. Lassacskán kezdeni akarok velük valamit.

 – Mik ezek a mintázatok és mit lehet velük kezdeni?

A cikk a hirdetés után folytatódik



 – Azok, amelyek magyar családokban sok nemzedék óta örökítődnek át: lelki bántalmazás, dac, elfojtások, bűntudat, a másik ember stresszelése, degradálása, megsemmisítése, mások hibáztatása. És ami a családokban történik, az kivetül a közéletre. Ma is.

Ha a család nem tud velük kezdeni semmit, mert fel sem ismeri, hogy ezekben él, akkor ez az oktatás felelőssége. A család után ez a legközelebbi pont, ahol a következő nemzedéket el lehet érni. Az aktuális hatalom az oktatásban támogathatja az önmegsemmisítő programozás feloldását. Viszont újabb katasztrófákhoz vezet, ha a bezárkózó, önpusztító, gyűlöletkeltő, nacionalista, tekintély alapú oktatási hagyományt támogatja. Ekkor a maradék felelősség a pedagógusé. Aztán az újságíróké, művészeké stb. – de ezek már gyengén ható szintek. A legjobb a család.

 – Csakhogy a családok életét mindig befolyásolja a politika. Az írást is?  

 – Az első gondolatom az volt, hogy letagadom, kb. így: nem, engem nem befolyásol a politika, mert a művészet autonóm, és úgy tudunk létrehozni időtálló műveket, ha nem érdekel bennünket a napi szardobálás, foglalkozzunk csak az emberi lét egyetemes kérdéseivel. De hát érdekel a politika, vagy jobb, ha úgy mondom, hogy érdekel a közélet és a társadalom, és ez az érdeklődés az írásaimba is beszivárog – ha szerencsém van, nem direkt és didaktikus módon, hanem úgy, hogy én magam sem veszem észre, és az olvasó sem gondol arra, hogy meg akarom váltani a világot, vagy hogy bármit akarnék.

Tehát így működik: az alap, hogy nem akarok semmit, csak azt, hogy a szöveg megmozduljon, életre keljen, teremtménnyé váljon, saját jogán beszéljen és visszabeszéljen. Ehhez csak dolgoznom kell és megtörténik, és ha megtörtént, akkor úgyis átszivárog az agyam és az érzelmeim szűrőjén a kor, amiben élek. Meg amiben éltem. 1968 a gyerekkorom. És közben a jelen korom is.

 – Ezt hogyan kell érteni?

 – A mai hatalomtechnikában ráismerünk a Kádár kor hatalomtechnikájára. A lakosság jelentős részének a felelősségáthárító reflexeiben a Kádár kor népének a reflexeire.

 – Miben látja az ismétlődést az első (technika) és a második esetben (hárítás)? Miért hárít ma a lakosság?

 – Mert kényelmes, mert így zavartalan marad a komfortzóna, nem kell szembenézni magunkkal, nem kell felelősséget vállalni saját életünkért. Kényelmes rákenni a bajokat a szülőre, rokonra, házastársra, tanárra, politikusra. Kényelmesebb áldozatnak lenni, mint kézbe venni az irányítást. Én is ezekben nevelkedtem, győzöm őket észrevenni. Ha tényleg a másik ember is hibás, akkor is csak magunkkal van dolgunk.

 

 – Hogyan lesz a saját kis történetünkből össztársadalmi ügy?

 – Aki nem akarja vállalni a felelősséget a saját életéért egyéniben, az országos szinten is máshol keresi a rossz életminőség okait, és akkor az egész ország áldozat lesz: választunk egy vezért, aki mindig megmondja, hogy nem mi vagyunk az oka a sorsunknak, hanem Trianon, a bankok, Brüsszel, Soros, a menekültek, a zsidók, cigányok, a szabadkőművesek, a melegek, a Sátán és a gyíkemberek. Ebben a kultúrában az emberek olyasmire akarnak büszkék lenni, amiért semmit nem kellett tenniük. Elég magyarnak születni a felsőbbrendűséghez, elég férfinek születni, elég a Magyarország-Anglia 6:3, elég, hogy a magyarok a hunok rokonai stb. Mindig gyanakodjunk magunkra, ha olyasmire vagyunk büszkék, amiért semmit nem tettünk. Ez drog. Tömegpusztító drog. Ha egy nép rászokik, annak a népnek a fiait előbb-utóbb szétlövik a Don-kanyarban, a lányait pedig megerőszakolják valami óvóhelyen.

 – Lehet ma erről nyíltan beszélni, mi több, meg lehet ezt írni egy könyvben?

 – Bármikor lehet írni bármiről, aztán, hogy utána mi lesz a művel és a szerzővel, az más kérdés. Ma elvileg bármi megjelenhet, ’68-ban ez nem így volt. Persze, az állami beavatkozás ma is éppúgy megkísérli deformálni az irodalmat, mint ötven éve, és ez éppúgy sikerül is neki, de amint a lakáj irodalom létrejön, abban a pillanatban már nem művészet, hanem propaganda. Viszont a legsötétebb korokban is van olyan irodalom, ami művészet.

 – Jól jönne egy kis útmutató. Kik azok, akik ma asszisztálnak a propagandához? Mondana neveket?

 – Nem mondok, mert senki fölött nem ítélkezem, és senkit nem szorítok dobozba. És ez nem is ilyen egyszerű: Mozart és Raffaello is lakájok voltak empirikus személyiségként, de művészként szabadok voltak. A KMTG egy erkölcstelen hatalommal szövetkezve jött létre, de lehet, hogy zseniális műveket fognak produkálni a szabadságra képes növendékei és tanárai. Illetve ha B. Zsolt holnaptól jogvédő és keresztény szellemiségű vezércikkeket ír, annak örülni fogunk, és ha Tudjukki a strómanja számlájáról átutaltatja a vagyonát a falusi iskoláknak, annak is örülni fogunk. Na, végül csak mondtam neveket.

A hatalom régi szerzőkkel is deformálhat: kánonba emel középszerű írókat: Wass, Nyírő. Ezeknek az uraknak az emberi szereplése botrányos volt, de ettől még lehetne helyük a tankönyvekben, ha jelentős alkotók lettek volna — Kosztolányi is imádta Mussolinit, és őt még a Kádár korban sem törölték ki ezért a tananyagból — nagyon helyesen. De ma azért csinálnak tananyagot középszerű írókból, mert segítik a gyűlölet- és félelempolitikát.

– Mindkettő tollal ?harcol?, mégis más az újságot és a könyvet írók szerepe/feladata/lehetősége. Ön is így látja?

 – Igen, máshol van a fókusz. Újságban minden közvetlenebb és gyorsabb. Az újságíró felelőssége nagyobb, mert ő közvetlenül befolyásol. Regényt vagy költeményeket nyugodtan írhatunk felelőtlenül; az írót olyasmi érdekli, ami háromezer éve is ugyanolyan, mint ma.  Létbe vetettség, szerelem, idő, lázadás, szeretet, gyűlölet, áldozat, hatalom és egyén viszonya, szülő és gyermek viszonya. Vagy azok a drogok, amelyekről feljebb szó volt.

– Ha már felelősségről van szó: létezik még magyarországi értelmiségi elit? Ők mit tesznek vagy kellene tenniük a mai viszonyok között?

– Semmi különöset nem kell tenniük. Értelmiség mindenképpen van; ez civilizációs sajátosság. Persze a civilizáció szó értéksemleges, tehát nincs pozitív vagy negatív töltése, és ez a helyzet az értelmiséggel is: csak van, és mindenképpen van. Ha egy hatalom megpróbálja a maga szolgálatába állítani, és ez sikerül neki, abban a pillanatban az az értelmiség kimúlt, viszont azonnal kitermelődik egy újabb értelmiség, amely nem a hatalom szolgája; ez történt a kommunizmusban. Ha egy hatalom semmibe veszi az értelmiséget – ahogy ma történik -, akkor hamarosan összeomlik; vagy csak a hatalom, vagy az egész ország. Ha pedig a hatalom felszámolja a régi értelmiséget, és a saját klienseiből akar újat teremteni, és ez sikerül is neki, akkor az az új értelmiség már nem a hatalom szolgája lesz. Ahogy a Kádár korban is történt.

 

– Kellene, hogy legyen küldetéstudatuk? Önnek van?

– Az első gondolatom megint az volt, hogy letagadom: nincs, mert a szerzőt nem a közönség érdekli, hanem szöveget teremt, aztán majd a mű és a közönsége egymásra találnak. De hát hiába, mégis csak vannak kis mániáim.

– Mik ezek?

– Hogy visszavigyük az oktatásba az írást, tehát az alkotva tanulást, egyáltalán a művészetet. És hogy örömelvűvé tegyük az oktatást, a diák számára élmény és érdekes legyen az irodalom. Dolgozom is rajta; két éve megjelent egy módszertani könyvem, A vers ellenforradalma. Ez versírást és -fordítást tanítja, és hasonló céljaim vannak a prózatanítással is.

Vannak még utópisztikus kis mániáim: országok nélküli föld, zöld ipar, elfogadás, sokszínűség, nyitottság, szolidaritás meg hasonló képtelenségek. Van, aki ezeket kereszténységnek címkézi – pl. Jézus Krisztus.

– Elnézést, ha szkeptikusnak tűnök, de a mai oktatási rendszerben mindez megvalósítható?

– A mai rendszer ezt nem támogatja. Sok tanár szeretné így csinálni, mert érzik, hogy könnyebb a dolguk, ha nem terrorizálják a diákot, hanem örömöt adnak neki. Ma az érettségiig ráerőszakolunk a diákra száz szerzőt és ezer címet, ezeket a diák mind utálni fogja, alig várja, hogy kikecmeregjen az iskolapadból, és elfelejthesse az egész rémálmot verselemzéssel és hazug szerzői életrajzokkal együtt. Ha a négy év alatt csak tíz szerzővel és húsz művel foglalkoznánk, de alkotáselvűen és élményközpontúan, azokra a művekre a diák emlékezni fog, hozzáférése lesz a többi tízezer műhöz, és ezektől teljesebb lesz az élete, épebbek lesznek az emberi kapcsolatai.

– Íróként hogy látja Pécs szellemi, kulturális életét? Pécs valóban Kulturális főváros (tudott maradni)?

– Pécs soha nem volt a kultúra fővárosa, de mindig is nagyobb arányban éltek itt művészek, mint más vidéki városokban, mindig intenzívebb volt a kulturális élete, mint más vidéki városoknak. Szeretem.

–  Mi hiányzik belőle, ami azzá tenné? 

– Nem kell annak lennie.

– Ha megjelenik a könyv, hogyan tovább? Vannak új tervek a fejében?

– Több, mint amennyire az életemből futja. Közöttük pedig megélhetési munkákat vállalok, pl. versfordításokat gyerekkönyvekbe, és az is jó mulatság.

– Mindig van ihlete, vagy volt már időszak, amikor nem tudott írni?

–  Minden időszak ilyen. Aztán amikor elkezdek dolgozni, akkor működik – felejtsük el az ihletet.

KategóriákMETÁL