Hát mégis, ki a franc legyen nyolc címlapon egyszerre, és ugyanott, ugyanazon a helyen, ha nem a magyar miniszterelnök? És mégis, mi a francért venne meg valaki legalább nyolc lapot, ha nem tudja kihasználni az abban rejlő lehetőségeket? Mindenki ezzel jön, a nyolc Orbán-fejjel. De igazából az lenne a baj, ha nem ezt tennék!
A cikk a hirdetés után folytatódik
A baj nem a nyolc Orbán Viktor-fejes címlap ugyanazon a helyen, ugyanakkor, nyolc különböző megyében, megyei ?hírportálon?. Ez önmagában egyáltalán nem gond.
A probléma az, hogy a hivatkozott írás nem interjú volt, nem igazi újságírói-szerkesztői beszélgetés, szakmai értelemben nem rendes újságírók készítették, nem egy rendes szerkesztőségi munka előzte meg, nem agyaltak a kérdéseken, hogy mit tegyenek fel, mi nem hagyható ki. Persze ezek feltevések, de tudom, mit beszélek. A nyolc Orbán-fejes interjúban igen, igen valószínűleg nem voltak valódi, igazi tétre menő kérdések, hanem nagyon, nagyon, nagyon jó eséllyel jó előre egyeztetett kérdések. De még ez sem lenne baj! Ha a kérdéseket az újságíró egyeztetné a miniszterelnökséggel, és nem fordítva. Ha nem az újságíró kapta volna meg a kérdéseket. Ahogyan feltevésem szerint történhetett. De még, ha így is történt, ha tényleg az újságíró kérdezett volna a miniszterelnöktől. Mit is kérdezett? Emlékszik még rá valaki? Vagy arra, mit mondott Orbán abban? Na, látják! Ennyit még címlap és interjú nem volt fotóban idézve minálunk, széles e hazában, mégsem tudunk belőle semmit felidézni, mert nem volt érdekes. Nem volt tétje.
És azóta sem látunk igazi, tétre menő kérdéseket és anyagokat Habony, Vajna, Pecina és Mészáros lapjaiban televízióiban, rádióiban. Ahogyan nem látunk a ?közszolgálati” csatornákon sem semmi hasonlót. Nem látunk a mi közös ügyeinkről kérdező riportereket, újságírókat. Csak a szar elkenegetését. Azt látjuk, sőt érezzük is, és el is facsarja az orrunkat a bűze.
Illetve, mert ne legyek igazságtalan: olyan tisztességes, korrekt anyagokat is látunk, akár nap mint nap is, egyet-egyet, országosan, amelyeknek a közéletre, politikára semmilyen hatása nincsen. De ettől még lehetnek ezek közt is nagyon fontos anyagok. És biztosan vannak is, csak ritkák, mint a fehér holló.
És még az sem lenne baj, ha mindezt az országrombolást, amelyet a vidéki sajtó szétverésével követtek el a jelenlegi magyar kormányhoz köthető pénzemberek, ha ezek a pénzemberek mindezt a saját pénzükön és valós üzleti kockázatukra tették volna. De azt látjuk, hogy az olvasottságukhoz, nézettségükhöz, hallgatottságukhoz képest messze többet harapnak ki ezek az új médiatulajdonosok a jórészt a mindannyiunk pénzéből fizetett reklámtortából. Úgy az évtized üzlete tévét, újságot, rádiót venni, ha az állam ?garantáltan? elkölt utána egy csomó pénzt nálam, amiből simán és gyorsan ki tudom fizetni a hitelt, amiből bevásároltam magamat a ?tutiba?.
?Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
Ég s Föld között bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.”
Ady
Az új életem jobb, mint a régi, pedig az előző is szabad volt. Én vagyok az az ember, akit 12 nappal azt követően rúgtak ki az állásából, hogy megszűnt a munkahelye létezni. December elsején ugyanis leváltották a vezetést, és új embereket neveztek ki, nem is akárhogyan.
Az új életem éppen egy évvel ezelőtt kezdődött. Napra pontosan egy éve, akkor rúgtak ki. Persze ez formailag közös megegyezés, de mindegy. És az is, hogy a franc akart ott maradni. Emiatt sem voltam, nemhogy egy napot, egy percet sem szomorú emiatt. Ami miatt szomorú voltam, hogy a DN-től el kellett menni, az ?csupán? az olvasók és a volt kollégáim iránt érzett sajnálat volt. És egy több évtized alatt felépített lap nimbusza.
Amiatt azonban különösen vártam az előttünk álló időszakot, hogy tudtam, újba fogok kezdeni. Azt is, hogy nagyon nem lesz egyszerű, de legalább baromira bonyolult lesz.
Az elmúlt egy év az egyik legkülönlegesebb év volt ezért számomra. Vagy talán csak szokatlan kissé. Mint amikor 17 évesen egy komolyabb fülműtét után kiléptem végre a kórházból 10 nap után, és rájöttem, hogy időközben odakint, a világ zaját játszó adásban felcsavarták a volumét. Most sajnos lecsavarták inkább.
Az élet azonban nem áll meg, és akkor sem állt meg, egy éve. És mi, a Szabad Pécsnél, és én személy szerint is ennek az egy évnek rengeteget köszönhetek, szabadságostól, függetlenedéstől, Népszabadság-díjastól együtt.
A rendszer, a magyar média és médiapiac helyzete, és különösen a vidéki médiáé korábban sem volt tökéletes, finoman szólva sem, csak szabadabb, jóval szabadabb. Azt tehát, amit leromboltak, valakinek majd egyszer nem újjá kell építeni – sőt, Isten ments ettől! Újat és sokkal, sokkal jobbat kell építeni, szinte a semmiiből, ahol az újságírónak igazi szabadsága van. Erre is esélyt kaptunk, mi, azzal, hogy elküldtek bennünket. És ez az igazi felelősségünk, hogy ezzel éljünk. Mert mégis mit fogunk mondani tíz vagy húsz év múlva, ha a gyerekünk vagy a gyerekeink megkérdezik, hogy anya/apa, te mit tettél azért, hogy jobb legyen. Hiszen te újságíró voltál, nem igaz?
19? Lapot!
