Megnéztük a 2017/2018-as színházi évad egyik legjobban várt pécsi premierjét. Veszedelmes helyett vánszorgó viszonyokat kaptunk. Színikritika.

2 és fél óra. Horgas Ádám ennyit érez szükségesnek ahhoz, hogy elmeséljen egy történetet, amiről nem gondol semmit, és amiről nem is akar mondani semmit. A színlap szerint az előadás Christopher Hampton 1985-ös azonos című drámáján alapszik, a szövegen kívül azonban minden – a díszlet, a jelmez, a játékmód, az értelmezés hiánya – inkább idézi az 1782-es novella (Choderlos de Laclos: Les liasons dangereuses című műve, amit Hampton is alapszövegnek használt) világát. Az, hogy Horgas miért pont ezt, és miért pont most tartotta fontosnak bemutatni, homályban marad.

Már csak azért is, mert az aktualitásokra való reflektálás igénye teljes mértékben hiányzik az előadásból. Amikor a főszereplő nőcsábász Valmont belopódzik a mit sem sejtő szűz lány szobájába, akit aztán leteper és csókra kényszerít, a lány ijedten kapálózik, és Nem-et kiált. Ismerős? Horgasnak mintha nem lenne az, hozzá és a PNSZ-hez még nem ért el se a #metoo, se a Weinsten-botrány szele. A lány később a legnagyobb komolysággal meséli bizalmasának a történetet: „az én hibám, a számmal nemet mondtam, de a viselkedésemmel igent.” Az őt megalázó, tárgyként kihasználó férfi megússza. Az igazi tragédia azonban így sem a lányé, hanem magáé a nőcsábászé, aki JAJJ, beleszeret a nőbe, akit csak elcsábítani akart, aztán szakított vele, mert JAJJ, a gonosz barátnéja ráparancsolt, JAJJ, pedig ő nem is akart. Jajj. Így lesz egy 21. századi előadásban az erőszakoló, nőcsábász, hímsoviniszta barom tragikus hős. Hát valóban, nem lehet eléggé sajnálni. 

Az, hogy egy ilyen előadás színrevitele során az alkotók nem érzik felelősségüknek a kívülre helyezkedést, az értékelést, a kritikát és az aktuális párhuzamok megmutatását – felelőtlenség. Mert igen, még mindig ott tartunk, hogy nők férfiaknak kiszolgáltatott helyzetekben vergődnek tehetetlenül, és igen, még mindig ott tartunk ez (majdnem) teljesen elfogadott. Az, hogy a Veszedelmes viszonyokat babaházszerű díszletben, teljes beleéléssel eljátszva csodálhatja meg a néző, nem segít a megértésben.

Az előadás így nem lesz több unalmas, elcsépelt, teljesen kiszámítható (a közönség döntő többsége egészen biztosan belebotlott már az 1988-as filmbe, de aki nem, az is rájöhet, hogy ugyan mivel végződhet az a szerencsétlen csábítás) utánzatnál. 

Mintha Horgas Ádám nem előadást, hanem múzeumot rendezett volna (be) – alacsony költségvetésből. Minden, minden hangsúlyosan díszlet marad a térben – ahelyett azonban, hogy Horgas kihasználná ezt, egész egyszerűen nem vesz róla tudomást, mintha szerencsétlen néző nyakába akarná varrni az egészet: „tessék, próbáld meg komolyan venni azt, amit játszunk, akkor is ha vetítve (!) van mögénk a díszlet!” (díszlet: Horgas Péter –forgószínpad, három szobabelső, zenére, sötétben változó tér). Nem sikerül, a közönség egyre laposabban pislog, egyre kényszeredettebben nevet a szex különböző metaforáira épülő poénokon. 

Az előadás végére már a színészek is annyira unják a dolgot, hogy lerí róluk, ha lehetne, ők is sűrűn lesnének az órájukra. Nem tehetnek róla: a darab számukra sem rejt semmit, amit kihasználhatnának. A néhány drámainak szánt monológ 2017-ben minden reflexió nélkül előadva egyszerűen unalmas. A korhűnek szánt, de inkább jelmezkölcsönzőből vett, rosszul szabott farsangi kosztümnek tűnő ruhákban (jelmez: Bujdosó Nóra) mozogni se nagyon lehet, nemhogy játszani. A tér a fel-alá rohangáláson kívül mást nagyon nem enged meg. Így a színészek (eszköz híján) kénytelenek állva/ülve, a létező legéletszerűtlenebb, feltűnően kényelmetlen pózokban recitálni a szöveget, amivel semmi kapcsolatuk nincs, azon kívül, hogy kívülről tudják. 

Köles Ferenc (Valmont) – mint az utóbbi években szinte mindig – viszi a hátán a darabot. Legalábbis megpróbálja. Úgy tűnik ugyanis, hogy a színészek közül ő volt az egyetlen, aki legalább egy kis időt eltöltött azzal, hogy felépítse a karakterét, gesztusrendszert dolgozzon ki neki, motivációkat keressen. Ő volt az egyetlen, aki megpróbálta a színpadon azt az időt is szerepben tölteni, amikor éppen nem ő beszélt. Ő volt az egyetlen, aki ebben a fájdalmasan lassan csorgó, teljes érdektelenségbe süllyedő, szép lassan darabjaira széteső előadásban az utolsó pillanatig próbálta összetartani a romokat. Persze van, amire már ő se képes.

Györfi Anna kitűnően hozza a klasszikus, túlzó, ripacs játékmódot, ettől a karaktere minden, csak nem komolyan vehető, a néző egy pillanatra sem képes azonosulni szegény hívő, erkölcsös, mégis elcsábított nővel. Miért is tenné, Horgas rendezése világosan közli: a nők már csak ilyenek. A fiatalok, Mentes Júlia Virginia (Cécile, az elcsábított szűz lány) és Fekete Gábor (Danceny, az udvarlója) kedvesen, lelkesen játszanak. Sajnos többet ők sem tudnak kihozni a karakterükből. Legalább szerethetők.

Nem, nem a színészek hibája, hogy ez az előadás olyan, amilyen. Az ő feladatuk (lenne) azonban, hogy felelősségre vonják a rendezőt: ez, így, nem jó. Ebben nem lehet játszani. Ebben szöveget mondani lehet. Ez – úgy tűnik – vagy nem történt meg, vagy Horgas egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Így, vagy úgy: a végeredmény magáért beszél.

10/1, Köles Ferencért. Feri (ha tegezhetlek, kérlek ne haragudj), keress magadnak valami kihívást – megérdemelnéd!

KategóriákMETÁL