P. Müller Péter kisprózáját a Karácsonyi történetek című ünnepi sorozatunkban, karácsony első napján közöljük. Fogadják szeretettel!

 

Hetente kétszer találkozunk. Kedden és pénteken. Akkor kísérem a gyereket a zeneiskolába. Amíg neki a piros műbőrrel párnázott ajtók egyike mögött zeneórája van, a folyosón várok és kötök. Mindig van velem egy Fürge ujjak, amiből a mintát veszem. Amikor a hegedűnek vége van, jön a szolfézs. Másfél órát töltök ott, legtöbbször egyedül, de a gyerek még kicsi ahhoz, hogy egyedül járjon. Mindkettőnknek jobb, ha tudjuk, hogy csak egy párnázott ajtó választ el bennünket. Kötéssel hamar telik az idő.

Az kezdetben elgondolkoztatott, hogy hova lesznek a többiek, s miért csak én őrködök kötőtűkkel a kezemben a gyerekem biztonsága fölött, de aztán a bonyolultabb minták ujjrendje elfeledtette velem ezt a gondolatot. Ha pihentetnem kell a szememet vagy a kezemet, járok egyet a folyosó egyik végétől a másikig, megnézem a zeneszerzők portréit, elolvasom a faliújságon a hangversenyplakátot, pillantást vetek a házirendre, és folytatom.

A másfél óra alatt mindig van jövés-menés. A hangszeresek órái különböző időpontokban kezdődnek, csak a szolfézsórák vannak egyidőben. Ahogy odajárok, lassan megszoktam, hogy melyik terembe mikor ki érkezik, kiért mikor jön szülő vagy nagyobbik testvér, melyik tanár mikor megy vécére, kávézni, vagy mikor van lyukasórája. Amíg az én kezem alól kikerülnek a kötések, addig köröttem lüktet, működik ez a kis zenei üzem.

Én nem tanultam zenét, de a gyereket beírattam hegedűre, mert azt akarom, hogy többre vigye nálam a gyerek. Az ő hegedülését nem hallom ki az ajtó mögül. Igaz, hogy nem is ott ülök, hanem egy zongoratanárnak a szobája előtt. Neki van egy félórás szünete, aminek az elején meg a végén kijön. Először kávézni megy, aztán pisilni, azt hiszem. Ebben a félórában a folyosón senki más nincs jelen.

Kint van a neve egy táblán, alatta, hogy zongoratanár. Azt is szoktam olvasgatni. És akkor a nevéről rá gondolok. Ő az, akivel hetente kétszer találkozok. Kedden és pénteken. Nem emlékszem rá, hogyan kezdődött. Amiről most azt hiszem, hogy visszaemlékszem rá, azt is most gondolom. És nem tudom, hogy mit gondoltam akkor, amikor elkezdődött, mert akkor nem tudtam, hogy kezdetét venné valami. A növendéke elment, ő rövidesen kilépett az ajtón, én köszöntem neki, ő viszonozta, elment a porta felé, aztán egy pohár kávéval tért vissza, akkor már nem köszöntem, és visszament a szobájába. Ez azóta is így megy. Ő jön, megy, én meg kötök.

Egy ilyen alkalommal, amikor már újra bent van a szobájában, valami kellemes érzés kezd eluralkodni rajtam, de nem tudom, mi az. Nézem a mintát, stimmel, szemek száma, stimmel. Szoktam így ellenőrizni magam. És jó is szokott lenni, szinte mindig. De ettől nem szoktam így érezni magam. Nem jár az eszemben semmi olyan, amitől ebbe az érzésbe kellene kerülnöm. Jónak jó, de nem tudom, mitől van. Aztán a gyerek végül már a szolfézsról jön ki, és megyünk a buszra. Az már egy másik hangulat.

Talán végleg elfelejtettem volna, de a következő kedden vagy pénteken, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy hogyan, megint bennem lett ez a kellemesség. Abbahagyom a kötést, olvasom az ajtó mellett a zongoratanár nevét. És érzem, hogy ez a dolog tőle jön. Talán a különleges, művészi nevéből. De hát azt már mióta látom itt. S kötés közben nem is a nevét néztem. A hangulat mégis ugyanúgy árad el bennem, mint múltkor. Valahogy megbabonázza az ujjaimat. Fürgék most is, de mintha nem gépiesen járnának, hanem valami fura ritmus mozdítaná sorban őket.

Ez még többször így ment, most csak próbálom felidézni, ahogy kialakult. Sokadszorra is hatalmába kerített ez az érzés, de utóbb már nem igyekeztem az okát megfejteni, csak hagytam, hadd töltsön el ez a hangulat. S aztán már vártam, hogy mikor jön. Amikor a kávéjával visszamegy a szobájába, zongorázni szokott. Én nem ismerem ezeket a darabokat, nem is szoktam rá odafigyelni, de azért hallom. Ez hallatszik ki a folyosóra a legjobban, talán azért, mert épp az ajtóval szemközti padon ülök.

És aztán ahogy jöttek a keddek és péntekek, már kezdtem várni, hogy mikor néptelenedik el a folyosó, mikor megy vissza a szobájába, és mikor von magával ez az érzés. Ha betegség vagy más miatt ki kellett hagynunk egy-egy zeneórát, kifejezetten hiányzott. Részévé vált az életemnek, és beleköltözött a kötéseimbe. Már nem mintából dolgoztam, hanem szabadon. S mindig akkor ment a legjobban, amikor ott ültem a névtáblás ajtó előtt. Aztán rájöttem, mi ez. Amikor visszamegy a szobájába, nekem játszik.

Lehet, hogy lekottázott darabok ezek, nem ismerem őket, de inkább úgy érzem, hogy a puhára párnázott ajtó mögött ő is félreteszi a maga Fürge ujjait, és a lelkéből játszik. Én nem tanultam zenét, de ezt a zenét én is értem. Udvarol vele, bókol, hízeleg. Elandalít, simogat, ölbe vesz. Megszűnik a különbség kint és bent között. A bőrömön ugyanazt érzem, mint a lelkemben. Nagyon jó. És mindig máshogy jó. Sohasem ismétli ugyanazt, ahogy én sem kötök kétszer egyforma mintát. Nem vettem észre, hogy meg akarna szólítani, de nem is hiányzik, hogy szavakkal próbálja közölni azt, amit a zongorával elmond. Nem játszik másnak, csak nekem.

Én sem vagyok a szavak embere. Szebben tudok kötni, mint beszélni. Talán ezért is értjük meg olyan jól egymást. A párnázott ajtón keresztül. Mind a ketten az ujjunkkal alkotunk. Amit ő dallamnak játszik el, azt én mintává kötöm. Ő hangokból teremt, én színekből, bogokból. Kiegészítjük egymást. Amit ő játszik, kitölti bennem az időt. Közben én kitöltök egy darabka teret. Számomra ő a férfi, aki irányít. Úgy vezeti az ujjaimat, mint táncos a partnerét.

Ülök egyedül a folyosón. Ő ül egyedül a zongoránál. Ujjai lépkednek, szaladnak, cikáznak két színen. Mintákat rajzolnak fehérből, feketéből. Én ruhává kötöm az én dallamom. De ez a dallam az övéből következik. Ő jut el hozzám, ő kezdeményez, ő igyekszik hatni rám. S én boldogan fogadom magamba őt. Együtt mozdulok vele, kezem az ő kezének ütemére jár. A mintáimat, rajtam keresztül, ő köti. S rajzolatai, sormintái, díszítései különlegesebbek, mint a legötletesebb Fürge ujjak. Tőle tanulom a kötés művészetét. Minta nélkül. Lélekből. Szabadon.

Ha kilép az ajtón, mindig az ölembe pillant. Úgy néz oda, mintha egy olvasott könyv címére volna kíváncsi. De csak a saját dallamát ellenőrzi. Szemügyre veszi a puha hurkokká szilárdult muzsikát. Mérlegeli, hogy jól vezette-e a kezemet, s én pontosan követtem-e őt. Amikor pillantása a hurkok lyukain áthatol a szoknyám alá, megizzadó tenyérrel zárom markomba a tűket.

Amikor visszatér s finoman beteszi az ajtót, vezénylőpálcáim az ő keze mozdulására várnak. Megszólal a dallam, elindulnak a tűk, gombolyodnak a fonalak. Muzsikálunk. Ő ott, itt meg én. Sose tanultam zenét. Nem is értek hozzá. Csak annyit tudok, hogy a mi közös játékunkra van egy szó, amit a zeneértők használnak. Ők az ilyet úgy hívják, négykezes.

KategóriákMETÁL