A Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholm című előadása nyerte a 18. POSZT fődíját. Pedig már Andrij Zsoldak rendezésének a versenyprogramba való beválogatása is igencsak problémás döntés volt, esztétikai és etikai szempontból is, az pedig, hogy a POSZT zsűrije még legjobb előadásként is díjazta, a bizonyítéka annak a strucc-politikának, ahogy a szakma „kezeli” – avagy inkább igyekszik elfelejteni a 2017-es bemutató körül kibontakozó botrányt. Kritikám a 2018 májusában, a REFLEX4 fesztiválon látott előadásra reflektál.

A 2018. május 6-i csíkszeredai Rosmersholm előadás utáni beszélgetésen a színészek „sokk”-ként, rendkívül megterhelő, fizikailag és lelkileg is nehezen elviselhető időszakként emlékeznek vissza az Andrij Zsoldak vezette próbafolyamatra. A rendező munkamódszere valóban „rendhagyó”, ez szükséges ahhoz, hogy a testük felszabaduljon; Zsoldak lebontotta, majd újra felépítette őket, ami az egész életüket megváltoztatta, ezért hálásak. 

Két és fél hónap állt ehhez a rendelkezésére. Ennyi idő pedig nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy bárki (legyen tapasztalt színész, táncos, vagy kezdő műkedvelő) lebontsa korábbi önmagát, dekonstruálja mozgását, gesztusait, majd újra felépítse, felszabadítsa önmagát (Zsoldak ars poeticája szerint csak a végletekig elcsigázott, fizikai és lelki értelemben is megtört színész képes felszabadultan játszani) – és közben még egy előadást is létrehozzon. Zsoldak munkamódszere a brutalitáson alapul, ami nem csak a megfeszített tempójú próbafolyamatból adódik, hanem abból is, ahogy a rendező és színész viszonyát értelmezi. A színészekre nem mint partnerre, alkotótársra, hanem mint formálandó tárgyakra tekint, akiket az előadás sikerének érdekében verbálisan megalázhat, fizikailag, lelkileg kihasználhat, adott esetben akár bántalmazhat. Ahogy 2017 márciusában a bemutató szünetében Rebekkát alakító színésznővel (Imre Éva) tette – állítólag azért, hogy színészi teljesítményét fokozza.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Tompa Gábor szerint „nem történt nagy dolog”. A bemutató körüli botrány lassan elcsendesül, mély, szinte tiltakozó hallgatás övezi az előadást, miközben egyre-másra kapja a fesztiválmeghívásokat.

Amikor az előadást megnéztem, még nem hallottam a botrányról, és nem ismertem a rendezőt. A kolozsvári színház Rosmersholmja azonban az előadás létrejöttének körülményeit nem ismerő néző számára is egyértelmű módon közvetíti a próbafolyamat egyenlőtlen hangsúlyait. Az előadás egyetlen, erőteljes dimenziója az agresszivitás, az egymást mindenféle módszerekkel megalázó, abuzáló emberek világa. Ennél pedig Ibsen drámája jóval többről szól. A Rosmersholm gondosan felépített világa, az egyéni tragédiák, a politikai-, vallási- és személyes dilemmák, meghasadások finom kibontása, a zsigeri emberi vágyak és elfojtások megjelenítése teszi a drámát Ibsen egyik remekművévé. Zsoldak tudatosan igyekszik megbontani a mű szerkesztettségét, dekonstruálni a dramatikus univerzumot, amivel azonban nem ad neki új értelemet, csupán megszünteti azt. A zavaros dramaturgia, a kényszeres húzások következtében nem csak a történet veszti el kulcsfontosságú elemeit, de a szereplők motivációi is homályban maradnak, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róluk, így pedig megérteni is képtelenség őket. Zsoldak egy egész felvonásról lemond, összekeveri az idősíkokat, a szereplőkből csak Rebekkát, Rosmert (Bodolai Balázs), Krollt (Viola Gábor) és Helsethnét (Kicsid Gizella) tartja meg, ellenben a halott Beatét (Jerovszky Tímea) „feltámasztja”. A szándékosan túlzó brutalitás sem siet a néző segítségére, a majd’ négy órás játékidő alatt az egymást rángató, tépő, egymáshoz bútorokat, csészéket, levesestálakat dobáló, egymással folyamatosan ordítozó szereplők egyikével sem lehet érzelmi kapcsolatot kialakítani. Zsoldak részéről tudatos a karakterek lebontása, így azonban pont az ibseni mondanivaló veszik ki az előadásból, amiért – lássuk be – kár.

Mintha a rendező jó alapanyagot látott volna Ibsen drámájában ahhoz, hogy az erőszakról beszéljen, ennek érdekében azonban a végletekig csupaszította azt, megfosztotta törzsétől, majd karjaitól, lábaitól is, egyhelyben vergődő, tehetetlen szövegtestet hozott létre, amivel se a színészek, és úgy tűnik, végül a rendező se nagyon tudott mit kezdeni. Míg az első felvonásban erőteljes képekkel, tudatos színészvezetéssel és némi humorral is operál az előadás, a második részre mintha elfogytak volna az ötletek. Az ismétlődés ugyan fontos eleme az előadásnak, a végtelen, önpusztító körforgásba került szereplők sorsa pedig akár izgalmas is lehetne, a megfelelő dinamika hiányában azonban a formák egy idő után elvesztik erejüket és jelentésüket is. A színészek újra és újra ugyanazoknak a dialógusoknak futnak neki, mindenféle koreográfiát mellőzve, erőszakosan, egyre erőszakosabban és erőszakosabban. A majd’ fél órás egymást túlordító dialógusok egyrészt (akusztikailag és a történet szempontjából is) érthetetlenek és előzmény nélküliek (a hiányzó felvonás miatt), másrészt a szinte kontroll nélkül – még az improvizációkban is – egymás abuzálására felszólított színészek játéka mintha az első felvonás groteszk paródiája lenne. Mindez élét veszi a tragédiának, az előadást érthetetlenné, élvezhetetlenné teszi.

Zsoldak kísérlete a realista színjátszás eltörlésére egy ponton megakad, a színészek mozgása fájdalmas önismétlésbe, a véges eszköztár fantáziátlan újra- újra felhasználásába süllyed. A színészek nem képesek szabadon használni a testüket – épp csak annyira, amennyire ezt egy két és fél hónapos sokk-tréning lehetővé teheti. Görcsös, robotszerű mozgásuk nem csupán erőltetett, de láthatóan berögzült, gépszerű is, nélkülözi a szabad elhatározást, a színészi leleményt. Zsoldak sikeresen elérette velük fizikai terhelhetőségük határait, ott azonban nem kezdett velük semmit, a színészek játéka így nem mutat radikálisan új formákat, nem hordoz energiát, csupán lenyomata annak a munkának, amit a rendező elkezdett velük. 

Bár a színészek valóban minden energiájukat latba vetik, igyekeznek fizikailag és lelkileg is végig jelen lenni, az indokolatlanul hosszú játékidő végére elfáradnak, beszédük egyre érthetetlenebb, mozgásuk egyre fáradtabb, elcsigázottabb. Ez nyilvánvalóan rendezői szándék is, ami mögül viszont hiányzik az az energia, ami ezt a fáradtságot a színészi játék javára fordíthatná. Kezeik közül szép lassan kicsúszik a történet és a nézők figyelme is, amit egyébként nem segít a silányul felhúzott díszlet, az értelmezhetetlen világítás (a színészek néha teljes sötétben kénytelenek játszani, miközben a színpad abszolút lényegtelen sarkai és a mennyezet teljes fényben úszik), és a zavaró hangtechnika sem (a folyamatos alapzaj, a hangos és felesleges hangeffektek egyaránt nehezítik az előadás megértését).

Zsoldak nem csak munkamódszerében támaszkodik a brutalitásra, rendezésében is egyedül ez kap hangsúlyt, így pedig minden más, ami a színházban megmutatkozhatna, takarásban marad. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholmja nyomokban ibseni intelligenciát tartalmaz. A zsoldaki agressziót túladagolták.

KategóriákJAZZ