Hosszú és részletes cikket közölt a Fühü a Zsolnay-gyár legújabbkori történetéről, a jelenlegi többségi tulajdonos szír-svájci üzletember, Bachar Najari érkezéséről és motivációiról. A feltáró jellegű anyag ráadásul csak az első része egy cikksorozatnak, a Fühü folytatását ígéri a sztorinak, amelyet úgy vezetnek fel, hogy az egy kifejezetten jó és izgalmas kriminek is elmenne, de happy endet nem tudnak mellé ígérni. A Zsolnay-gyár rendszerváltást követő sztoriját jól, az elmúl 10-15 év történéseit pedig alaposan ismerve, ezen mi magunk sem csodálkozunk.

Már a cikk eleje is nagyon érdekes, ahogyan bemutatják, kik voltak azok az üzletemberek, akik annak idején valójában meg kívánták szerezni a Zsolnay-gyárat, milyen kapcsolatban álltak Najarival és egy, korábban, emberölésben elhunyt vállalkozóval (erről még később szólunk). Mint írják, Najari emiatt kerülhetett képbe, amikor a pécsi önkormányzat által a Zsolnayra kiírt értékesítési pályázaton el kívántak indulni.

 

„Najari Barték számára ideális partner lehetett, hiszen jól csengő magyarországi érdekeltségei mellett fel lehetett építeni a jelentős tőkeerővel rendelkező szír származású, de svájci állampolgársággal rendelkező nagyvállalkozó imázsát. Ráadásul Najari lekötelezettjük volt, mert ők intézték, hogy Kardos Éva ügyvéd egy kényes, az Unicredit Bankkal meglévő peres ügyben képviselje a szírt.”

 

Az ember, aki két helyen született?

 

A cikkben megjegyzik, hogy Najariról nem sikerükl azt kideríteni, hogy valójában milliárdos lenne, ahogyan azt a pécsi színrelépésekor mondták róla. Sőt még azt sem, hogy hol született, mert erről különböző információk érhetők el.

 

„Jelen cikkünk készítése során sem óriási külföldi üzleti részesedéseknek, sem svájci óragyáraknak nem bukkantunk a nyomára; sőt, abban sem vagyunk biztosak, Najari hol született. A férfi az évek során termelt kismillió céges, jogi papírján svájci és szír-svájci állampolgárként egyaránt szerepel, születési helyként a szíriai Latakia és a svájci Amden is előkerül (Najari környezetében ezt azzal a nevetséges okfejtéssel magyarázzák, hogy a svájci bürokrácia követeli meg, hogy állampolgárként ottani születési helyet adminisztráljanak a papírjaiban).

Több helyen felmondott önéletrajza szerint 1986-87 tájékán diplomázott építészként a budapesti műegyetemen, ami mindenképpen figyelemreméltó – a nyolcvanas években a Keleti pályaudvar környékén már akkor is valutázó pénzváltókon, illetve diplomatákon és diplomatacsemetéken kívül nem sok szír fordult meg nálunk. Najari elméletileg egyik csoportnak sem volt tagja, ugyanakkor így is színesen nemzetközi a háttértörténet: Latakiában elkezdett felsőoktatási tanulmányok után hosszabb milánói kitérővel érkezett a műegyetemre, majd egy itteni ismeretséget követve költözik Svájcba, aminek első házassága és az állampolgárság lesz az eredménye.”

 

Hogyan jött képbe Hungary?

Bachar Najariról az tudott, több interjúban, anyagban is elhangzott, hogy a nyolcvanas években Magyarországon tanult egyetemistaként, építészként. Mint a Fuhu cikkében is elmondják, Najari saját elmesélése szerint ő saját döntést hozott, amikor Magyarországot választotta, a budapesti építészetbe szeretett bele, egy véletlennek köszönheti, hogy Magyarországra jött.

Idéznek azonban több olyan visszaemlékezőt is, akik állítólag együtt tanultak Najarival, és az tűnik ki ezekből a nem megerősített sztorikból, hogy Najari talán „a szovjetbarát arab országok fontos embereinek a szocialista közép-európai országok egyetemeire benyomott, zöldhasúakkal és jótékony vámhatósági ügyintézéssel megáldott, gyakorlatias csemetéivel mozgott együtt”.

 

A Zsolnay előestéjén

A már fentebb idézett emberölési ügy egy nem közismert, de nem is ismeretlen magyar vállalkozó halálát jelenti. Ő a Westprodukt Kft. alapító tulajdonosa volt, amely cégben Najari a cikk szerint 2009-től volt társtulajdonos. Ez a cég és cégbirodalom azóta megsemmisült, de már a vállalkozó halálakor sem volt minden rendben. „Az adósságban úszó kereskedőt 2012-ben leszúrta strómanként is szolgáló sofőrje”.

Najari ebben a történetben a cikk szerint feltehetően kölcsönadóként került elő. Az elhunyt vállalkozó hagyatéki végzése szerint ugyanis két korábbi, 2010-es kölcsön alapján 70 millió forinttal és 200 ezer euróval maradt az elhunyt adósa a szír-svájci befektetőnek. Najari ugyanis 2009-ben a Westproduktnak is besegített egy egymillió svájci frankos tulajdonosi kölcsönnel.

A Fühünél a Westprodukt beszámolóiból arra következtetek, hogy egymillió svájci franknak megfeleltethető 245 millió forint körüli tartozás a vállalkozó-kereskedő halálának évében, 2012 végére került ki a cég könyveiből. A vállalkozó novemberi elhunyta után Najari még december harmadikán kinevezett egy új ügyvezetőt. „Ugyancsak sietős lehetett neki, mert már másnap Pécsen kellett tárgyalnia a Zsolnayról. A Westprodukt ezután az év végi beszámolója kivételével nem hallatott magáról: a cég 2012 végére gyakorlatilag kiürült.

Nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy a Zsolnay-részvények vételárához és az első tőkeemelésekhez szükséges összeget Najari a Westproduktból nyerte vissza 2012 legvégén.”

 

Védjegyek

Külön fejezet szól a cikkben arról, hogyan került a korábban, a Doxához hasonlóan még a szocialista Magyarországon is ismert Cornavin óra védjegye miképpen került Najariék tulajdonába, és ki súghatptt nekik az üzletről. Azt is tárgyalják részletesen, hogy annak idején miképpen lett a Cornavin amolyan svájci-szovjet óra.

„Az is valószínű, hogy ha mást nem, a védjegyekkel való okosságokat Najari megörökölte a szovjet relációjú üzleti modellből, mint az látszik a Zsolnay márkavédjegy alkalmi elkóborlásából, vagy éppen abból, hogy Munkácsy-szignós Cornavin-órák is piacra kerültek.”

Érdekesség, hogy a neves festő emlékét gondozó alapítvány- és cégbirodalmat egy időben a szír-svájci üzletember egykori, az emberölési ügyben elhunyt magyar üzlettársa vitte.

Innen folytatják.

KategóriákMETÁL