Két éve hétfő volt december 12-e. Ahogyan számtalan, azt megelőző hétfőn, aznap is ügyeletes voltam a munkahelyen, ahol több mint 12 évet töltöttem.

De már előző este tudtam, hogy még a nap vége előtt otthagyom a szerkesztőséget és a napilapot, amelyért nagyon sokat dolgoztam és áldoztam – de nagyon sokat kaptam is. Lehetőséget, először is. Rengeteg segítséget. Önzetlen segítséget. Biztatást. Elismerést. Útmutatást. Barátságokat. Élményeket. Szakmai alapokat. És rengeteg olvasói visszajelzést, amelyeket előjeltől függetlenül szerettem, mert azt mutatta meg mindegyik, hogy fontos, amit csinálunk. Ezekre emlékszem, mert ezek azok a dolgok, amik igazán számítanak.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Az otthagyom szó, persze, nem a legpontosabb. Ott kellett hagynom.

Szűk három hetet adtam magamnak ahhoz képest. A lelépésemet legkésőbb akkorra terveztem. De két napot még mindenképpen várni akartam a bejelentéssel. Amikor ugyanis először, augusztus közepén hallottam, hogy majd jönnek az uraságok, azt jósoltam, hogy december 13-ig kirúgnak. És végül csisszre, de belefértek. Pontosan azonban azt, hogy végül is mikor lesz az a nap, amikor kiadjék az utamat, 11-én, vasárnap, azaz előző este tudtam meg. Levelet kaptam ugyanis azzal a rövid szöveggel, hogy másnap jelenjek meg  egy irodában. Egy olyan irodában, amely normális esetben nem lehet politikai megrendelések végrehajtásának színhelye.

A munkahelyem addigra már nem létezett. A NER egy nap alatt felzabálta és kiköpte. A miniszterelnök barátjának és az ő barátainak az érkezésekor, pontosabban a hatalomátvételkor, 12 nappal korábban eltöröltek minden lényegit és fontosat, ami addig volt. Egyértelmű volt, hogy ilyen közegben nem lehet majd normális munkát végezni, szóval egyértelmű volt, hogy ott már nem lehet tovább maradni.

Azt is eltörölték persze, ami nem volt jó, mivel a rendszer, benne a vidéki média, a magyar média, és persze a mi napilapunk is, nem volt tökéletes, közel sem volt az. De azt a sok értéket is eltörölték akkor, egycsapásra, ami miatt lehetett szeretni az újságot. Nagyon is. És aminek a szakmaiság volt az alapja. És aminek a semmibe vétele, a szembeköpése azért fájdalmas igazán, mert azokat alázzák meg vele, akik ezt az egészet felépítették, olvasók generációinak szeretete és támogatása mellett. Tiszta lapot akartak, új kezdetet, új irányvonalat. Ahogyan az azóta már mindenki számára nagyon tisztán látszódhat is. Még, ha a keretek azt is mutatják, hogy az ország megyéiben igazi sajtótermékeket készítenek, hiszen ki van nyomtatva, vannak benne betűk, fotók, meg címek, meg leadek, meg képaláírások. És Impresszum is van, csak mondom azoknak, akik azokban szerepelnek. Habár olyan munka ez, amelyet nem lehet letagadni, eltagadni, naponta nyoma van annak, ki, mit csinált, feketén-fehéren, névvel, fotóval is akár.

Sok mindent elárul a hatalomról, hogy ezt végig vitte. És, hogy a legcinikusabb módon próbálja megvédeni, a nyomtatott napilapok védelmére és örökségére és közérdekre hivatkozik. Vannak mocskos ügyek, amik ennek a mostani kormánynak, illetve a 2010 óta fennállónak a lajstromához tartoznak. És rendszerint ezeket cinikusan, arrogánsan kezelik. A médiával kapcsolatos ügyeket azonban még a szokásos tempónál is vadabban és cinikusabban kezelik. A vidéki média elfoglalása (ami valójában, legalábbis nagyon nagy részben a mi pénzünkből történik, lásd még állami hirdetések), a napilapok örökségének arcul köpése, az elsősorban az egyéni (így mindenképpen kicsinyes) hatalmi érdekek kiszolgálását szolgáló mesterterv ugyanis éppen a köz érdeke ellen való, és a leginkább megmutatja, hogy milyen országban is élünk.

Sokan megállítottak akkoriban, két éve decemberben, majd utána januárban, februárban. Az iránt érdeklődtek, hogy vagyok. Többeken, sokakon láttam, hogy aggódnak, valóban, és azt is, hogy nem nagyon hiszik el, amit mondok:  hogy velem minden oké, egyáltalán nem vagyok szomorú, tudtam, hogy ez lesz, maradni úgysem maradtam volna, stb. Ha a lapon, olvasókon, kollégákon túl sajnálhatnék valamit, akkor az a sok munka, amit beletettem, és ami látszólag nem érte meg. De fent már írtam, hogy mennyi mindent kaptam, pénzben nem kifejezhetőt, és olyat, amit nem is lehet elvenni tőlem. Százszorosan megérte tehát. És, hát, addigra tudtam azt is, hogy jön majd egy új dolog, amiben benne lesz legalább a reménye annak, ami egycsapásra eltűnt, semmivé lett. Onnantól pedig csak rajtunk áll, mit kezdünk ezzel a reménnyel. Ennek a felelősségét nem söpörhetjük le a saját vállunkról. Reméljük, bírja a terhet!

Két éve tehát, higgyék el, nem magamat sajnáltam, és azóta sem, egy percig sem. Csak az olvasókat és a lapot, de azt nagyon. Sajnos nemhiába.

KategóriákPUNK