Segítséggel élő embereket kérdeztünk szombaton este a TASZ, a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet és az Önállóan lakni – közösségben élni csoport közös szervezésű pécsi kiállítás-megnyitója után.

Az egy jó kép többet mond minden szónál igazság igazsága a pécsi Király utcai Szabadkikötőben berendezett, érzékenyítőnek nevezhető kiállítás megtekintése közben is kiderült.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Senki ne gondoljon csak fél-egy óra alatt bejárható kiállításra, hatalmas vásznakra, egy csupán néhány fotót és alkotást, illetve videót felvonultató tárlatról van szó. Amit, mint megírtuk, március 23-ig lehet megtekinteni Pécsett, a Szabadkikötőben.

Ugyanakkor a befogadás és az azt követő hatás nem fél vagy egy óráig tart. Az elkészült alkotások, fotók művészi produktumok, és azok elkészülte komoly munkát, és egy szimbolikus társadalmi párbeszédre építő folyamatot feltételez a művész és alanya, egy-egy segítséggel/fogyatékkal élő személy között. És persze önálló alkotásokként is megállja mindegyik a helyét, komoly társadalmi, szociális üzenetet hordozva.

A kiállításmegnyitóra többen is kerekesszékkel érkeztek. Három érintettel is beszéltünk. A mindennapokkal kapcsolatos pozitív és negatív példát is kértünk tőlük, olyat, ami velük történt meg, vagy ami általános, de ők maguk is tapasztalják. 

A cikk a hirdetés után folytatódik



Az utolsó munkahely, amikor még nem volt beteg

Balázs Péter (46) soproni, de már néhány éve a fővárosban él, a nyolcadik kerületben. Ép, átlagos emberként született, ma már viszont tizenhárom éve ül székben, sclerosis multiplex nevű, a központi idegrendszert megtámadó autoimmun betegségben szenved. Szerinte egyre többen vesznek részt ma már a mindennapi életben, láthatóan, a kerekesszékkel élők közül, ami mindenképpen javulás a 15-20 évvel ezelőtti állapotokhoz képest.

Balázs Péter autoimmun betegség miatt, 13 éve lett mozgássérült

A mindennapokban viszont még most is tapasztalja, hogy előítéletesek az emberek. A kerekesszékben élők egy része nehezebben beszél, éppen az idegrendszer gyulladásos megbetegedése miatt, de ettől még ép elméjű, tisztán gondolkodó, és pláne nem ittas, miközben sokan hallva őket ezt gondolják róluk.

Még Sopronban élt, de már kerekesszékben ült, amikor Szegedre kellett mennie bíróságra. Előzetesen telefonon beszélt velük, beszámolt a bajáról, kedvesek voltak, ígérték neki, hogy megoldják, nem lesz probléma, be fog jutni. Csakhogy a kerekesszék említésekor mechanikus székre gondoltak, s hogy majd a két biztonsági őr megfogja és felviszi a lépcsőn. Csakhogy neki akkumulátoros (nem kiegyensúlyozott) 70 kilós (vele együtt 140 kg) széke volt már akkor is,  amit nem visz fel két ember a lépcsőn. Így aztán az ügyintézés sztornó, új időpont, újratervezés.

Szerinte azonban már attól előrehaladnak a dolgok, vagy legalább egy kicsit változnak, ha megjelennek valahol. Mindig van, aki segít. A társasházban, ahol él, egy helyi ezermester egyszercsak megszólította, és megkérdezte tőle, hogy milyen magasra tegye a kapunyitó nyomógombját. Így lejjebb szerelték azt, és az ajtóhoz vezető kisebb bukkanót is eltüntették. Isten malmai lassan őrölnek szerinte náluk is, de őrölnek. És ez a példa is mutatja szerinte, hogy a fő akadálymentesítést a fejekben kell elvégezni.

Minden volt, csak akasztott ember nem, mondta. Ma aktívabb, mint amikor sokan (tévesen) azt gondolnák, hogy aktív (=ép) volt. Most egy Down-betegeket segítő alapítványnál is dolgozik,  énekel és presbiter egy gyülekezetben, és még néhány más, egyéb dolgot is visz. Az viszont éppen a munkahelyekkel kapcsolatban, csak utólag ismerte fel, hogy nincs olyan  forgatókönyvíró, mint az élet. Ép emberként az utolsó munkahelye ugyanis egy fogyatékkal élő embereket segítő szervezetnél volt.   

Jó jogszabályokkal lehetne segíteni

Farkas Gábor (46) Budapesten született és ma is ott él. Nyitott gerinccel született, így ha nem is az egész, de majdnem az egész életét kerekesszékben töltötte. Habár kisebb távolságokat időnként egy bot segítségével is meg tud tenni ma is, és van egy speciális biciklije is,  egy handbike, amivel tud közlekedni. Nincs tehát annyira a kocsihoz kötve, mint nagyon sok sorstársa.

Farkas Gábor nyitott gerinccel született

Habár Budapesten éltek, és már akkor is működött a Pető Intézet, de az tőlük nagyon messze, a város másik végén volt, nem tudták megoldani a napi bejárást. Így magántanulóként végezte az iskoláit, ami akkor nagyon keserves, nehéz dolog volt. 

Úgy látja, nagyot léptek előre, rengeteg fejlődött az infrastruktúra is az elmúlt 10-15 évben. De még így is nagyon sok területen lenne szükség előrelépésre. A közösségi közlekedésben, a foglalkoztatásban, az ellátások terén is, amit leginkább jogszabályokkal lehetne elérni szerinte.

Távmunkával foglalkozik, adatokat rögzít, az onnan bejövő kiegészítő jövedelemre szüksége az ellátások mellett.

Egyedül él, ellátja magát, bevásárol, a mindennapokban használja a közösségi közlekedést. Sok apróság is nehéz vagy bosszantó tud lenni, és olyan dolgok is felmerülnek és megnehezítik az életet, amikre talán kevesen gondolnak. Ő például születése óta kerekesszékes, így a lakás, amit vett, már erre a helyzetre lett kinézve, vagy átalakítva, ugyanakkor az már, hogy az idővel változik az élethelyzete, az ő saját korábbi állapotához képest is, már probléma lehet ebben a lakásban is. Nem biztos ugyanis, hogy akár anyagilag, akár fizikailag azonnal tud változtatni.

Pedig a saját maga által készített/készíttetett eszközökkel éppen azt éri el, hogy leküzdjön távolságokat. A handbike-kal sportol, de nem versenyzik, idehaza ennek nincs hagyománya, testedzésnek azonban kiváló dolog.

A minőségi oktatáshoz jutás ne legyen akadály

Molnár Zóra (28) is Budapesten él, hét éve immáron, ő eredetileg Zala megyében nőtt fel. Az Önállóan lakni – közösségben élni csoport koordinátora főállásban, másfél éve. Egyetemre járt előtte, pszichológia szakot végzett az ELTE-n, majd a CEU-n is tanult, közigazgatási mesterképzésen. Születéskori központi idegrendszeri sérülés miatt ül kerekesszékben. 

Molnár Dóra születési rendellenesség miatt él kerekesszékben

Szerinte is komoly problémát jelent a kerekesszékes közösség tagjainak az a társadalomban meglévő előítélet, hogy aki kerekesszékes az értelmileg is akadályozott. És az nem fér össze az emberek fejében, hogy egy kerekesszékes ember egyetemet is végezzen. Sokkal kevesebb lehetőségük van felsőoktatási képzésre bejutni, minőségi helyre.

Ami zavarja napi szinten az az, hogy nagyon kell előre tervezni, az ő életük kevésbé lehet spontán, mert kevés akadálymentes hely van. Mindig kell, hogy legyen vele valaki, aki segít bejutni, vagy előre kell csekkolni a helyeket, hogy akadálymentesek-e. És persze volt már olyan, hogy mondták neki, hogy akadálymentes egy hely, csak éppen azt nem, hogy a bejáratnál van két lépcső. Ő is sokat találkozik a barátaival, ahogyan más, hozzá hasonló korú fiatal, persze lehet, hogy nem pénteken vagy szombaton este, vagy lehet, nem is az esti órákban, de van erre igénye és lehetősége is. Ugyanakkor ilyenkor is előre kell gondolkodnia. Nem csak arra, hogy ott bejut-e, hanem, hogyan tud oda lehető legkönnyebb módon eljutni, akár kisebb kerülővel is. Kerekesszékkel és tömegközlekedéssel, alkalmanként taxival közlekedik a városban.

És, hogy mi az, amit az Önállóan lakni csoport tagjaként el szeretne érni? Milyen lenne az ország öt év múlva, ha rajta múlna? Az biztos, hogy fejlődésre, előrelépésre szükség lenne a lakhatás terén – ez az, ami a csoport szinte minden tagjának fontos. Minden fogyatékkal élő ember számára fontos szerinte, hogy ő maga dönthesse el, hogy hol és miképpen, milyen formában szeretne élni. Neki személy szerint pedig az a nagyon fontos, és ez persze szervesen kapcsolódik az előzőhöz, hogy ne fordulhasson elő egy fiatallal az, hogy a lehetőségek hiánya miatt nem tud minőségi oktatásban részt venni vagy munkát vállalni, csak azért mert mozgássérült.

KategóriákMETÁL