Néhány napja egy címke kissé ferde fotóját küldte át egy ismerősöm. Pincesöprés közben bukkant rá egy villányi kékoportóra. Korát illetően – ha a címkén nem látszana az 1998-as évszám – az elnevezés önmagában is árulkodó lenne.

Bizony, nem idén palackozták a tételt, hiszen oportónak már Magyarország európai uniós csatlakozása óta hivatalosan nem is hívhatjuk a világszerte egyébként blauer portugieser, portugizer, porthogese, portugalske modré, modrý portugal, portugais bleu néven ismert fajtát. Bár vannak, akik még mindig lobbiznak azért, hogy ismét kékoportót írhassanak a palackra. Nem ez fogja visszahozni a fajta megkopott renoméját, de a beltartalom talán igen. Jó, egy kicsit a külcsínnel is kell foglalkozni. Mindkettő tekintetében van előrelépés, és ehhez talán a Portugieser du Monde is hozzájárult. Ami nemzetközi viszonylatban is hiánypótló verseny és közönségkóstoló. Mutatja ezt az is, hogy évről évre lelkesen visszajáró nemzetközi zsűri vesz részt a bírálatban.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Na, de térjünk vissza a fotón is látható kékoportóra. Az ismerősöm ezt írta mellé: “Tökéletes állag, semmi kicsapódás, szín, illat, íz. Megdöbbentő.” Sokaknak megdöbbentő ez, de a fajta tényleg tud ilyet. Nekem is volt már szerencsém közel húszéves villányi oportókhoz, amik frissek, gyümölcsösek, karakteresek, és elegánsak voltak. Csak nem ehhez vagyunk, voltunk szokva. Mármint, hogy húsz év távlatából is lehet jó egy portugieser. Nyilván nem is ez a fő cél, de sajnos sokszor kétéves korukban sem jók. De még ennél is nagyobb baj, hogy elég könnyű már palackozáskor (szüretkor, metszéskor stb.) elcseszett portugieserekbe is belefutni. Ennek oka sokrétű, de egyvalami egészen biztos: ahogy a cashflow biztosítéka lett a fajta Villányban, úgy hajszolták magukat is egy nagyon veszélyes irányba a termelők. Szerencsére, ez tényleg változóban van, erre is bizonyíték a Portugieser du Monde.

Viszont a képen látható 1998-as kékoportó nem csak a fajta és a szombati rendezvény miatt érdekes. A borok nagyon tág kategóriájába tartozik. Sokan ismerjük ezt a típust. Nem fajtáról, borvidékről, évjáratról, termelőről van szó, hanem azokról a palackokról, amiket valahogy sosem sikerül kibontani. Nincs rá alkalom. Kallódnak ezek a palackok ide-oda, átvészelnek költözéseket, katasztrófákat, drámákat. Nem tudjuk, hogy mit várjunk tőlük, nem tudjuk, hogy kivel és mikor igyuk meg. Mi van, ha világmegváltó tétel és pont olyasvalakinek töltjük ki, aki kóstolgatás közben végig inkább Arany Ászokra gondol? Vagy pont fordítva, azaz pont egy kisujjeltartó borsznob társaságban beégetjük magunkat egy büdös, szétesett löttyel.

Kinek jó ennyi bizonytalanság és ennyi kétely, amíg Schrödinger borai ezek? Azaz egyszerre jók is, rosszak is, amíg ki nem bontjuk őket. De – tapasztalatból mondom – Schrödinger borai közt több a kellemetlen meglepetés, mint a kellemes és az idő múlásával csak romlanak az esélyek.

(Disclaimer: A cikk szerzője korábban a Pécsi Borozó magazin szerkesztője volt, és jelenleg is az egyik szerzője, aki a Portugieser du Monde-on csak vendégként lesz jelen.)

KategóriákPUNK