Kiemelt cikk

2018. június 17., vasárnap 17:08

A keresztre feszített kismackós kiállításnál nem lesz meghökkentőbb ezen a nyáron a Balaton partján

Fónai Imre
A keresztre feszített kismackós kiállításnál nem lesz meghökkentőbb ezen a nyáron a Balaton partján Fotók: Fónai Imre

Keresztre feszített játékmackó, megöregedett Pinokkió, átmosott (halálra szórakoztatott) agy, dínólábon tűsarkú cipő, embergyereket előállító, meg agyat összepréselő gépmonstrum – ennél extrémebb kiállítás biztosan nem lesz ezen a nyáron a Balaton partján. Nem horror, de kijár a 18-as karika.

A tizennyolcas karika komoly, vagy ez is csak a meghökkentés része? – kérdezem az alkotótól, Csiszár Zsolttól.

– Nem vicc. Azt akartam vele jelezni, hogy érettnek kell lenni a szobraim befogadásához, üzenetük megértéséhez – feleli. – Itt van mindjárt a keresztre feszített játékmackó; egy 8-10 éves gyereknek ezt hogyan magyaráznánk meg?

 „Az erőszak és háború gyermekáldozatinak emlékére” – írta alá magyarázatként a „kis” Csiszár.

Csiszár Zsolt édesapja Csiszár Elek festőművész, Siófok díszpolgára. Az ifjabbik Csiszár a lehető legváltozatosabb anyagokkal dolgozik (kő, fa, polisztirol, textil, ytong, purhab, csemperagasztó, spárga, üveg), a lényeg, hogy az elkészült alkotás minél inkább meghökkentsen. Elvégre extrém szobrokat készít.

Azt mondja, „megfelelni semmilyen elvárásnak nem akarok, a megfelelés kényszere egyáltalán nem hajt, slágergyárossá nem szeretnék válni.”

Nem is válik, pedig ez már a harmadik siófoki tárlata (nyár végéig látható a Kálmán Imre Kulturális Központ kiállításaként, az egykori könyvtár emeletén), a huszonhétből tíz vadonatúj alkotás, ilyen a kereszten lógó mackó is, szívecskével és cipőnyommal a mellén.

 

 

„A kismackó a gyermekiség, a kereszt a brutalitás; nem csak a háború gyermekáldozataira gondoltam, hanem például a gyermekbántalmazásokra is” – magyarázza az alkotó, noha nem akarja extrém szobrait túlmagyarázni.

„Indítson el egy gondolatot benned, ennyi a célom – mondja. – Pendítsen meg a lelkedben valamit”.

A pendítés, látva a műveket, garantált. A tárlat címadó alkotása például, a Halálra szórakoztatva, alias Médiaterror. „Ez egy, immár a médiának teljesen kiszolgáltatott agy” – mutat egy emberi fejre, amiből csövek, vezetékek lógnak ki, miközben egy képernyőre mered.

 

Az alkotó, Csiszár Zsolt

 

„Akit a média a hatalmába kerít, annak mindenféle érzelmére hat, mindent kiöl, nem marad önálló gondolat, csak amit beletöltenek a helyére” – vélekedik.

– Ez lesz?

– Nem. Ez van! Reklám, valóságshow, brutálhíradó, folyamatosan mossák az agyat, az én figurám fejéből már elvágva lógnak a vezetékek, vele már elérték a célt, vele már nincs gond…

Nem messze onnan egy megöregedett, szürke, porlepte Pinokkió nézi szomorúan színes gyerekkori fényképét, a marionettdrótok elvágva lógnak, nincs már, aki mozgassa – magányos és szomorú. És van itt egy dínóláb is, tűsarkú női cipőben, a dínókarom kilakkozva, strasszkővel díszítve, amivel az alkotó a sznobériát figurázná. Ronda, hideg-rideg, olajos, komorfekete gép dob ki magából egy sorszámozott csecsemőt. „Errefelé tart a világ, már nem lehet messze az ember-előállító automata” – kommentálja Csiszár Zsolt. De még ezen is túlmegy. A kóma egy ketrecbe zárt kiáltás, az egész emberfej egy óriási száj. A szépség és a szörnyeteg is egy  rút gépmonstrum, csak az nem embergyereket, hanem emberi agyat állít elő, majd azon nyomban préseli is össze.

Ifjabb Csiszár úgy látja, hogy az ember létrehozta a gépet, az meg összepréseli az agyát, majd rá is kérdez: „Melyik is a szépség, és melyik is a szörnyeteg?” 

A Világszép Samantha egy koporsóban porladó csontváz, kezében porosan, pókhálósan is jól kivehető tükröt szorongatva. Valaha akár világszép is lehetett.

 

 

„Ahogy a fáraók az aranyukat, magával vitte a sírba a tükrét, de akárki is volt és bármekkora hatalommal bírt, mindenki ugyanígy végzi, ezt akartam megmutatni, az elmúlást, a talmi csillogást” – így a siófoki alkotó.

Aki azt mondja, nem horrort állít ki, hanem a világunkat mutatja meg, ahogyan ő látja; márpedig ő ilyennek látja, ilyen sötétnek a jövőnket. Egy kis pozitívumot, reménysugarat mintha mégis becsempészne, mégpedig a  Kómánál, a ketrecbe zárt sikolynál.

Ha jól megnézzük ugyanis, van egy kis rés, egy folytonossági hiány a rácson…