Breadcrumbs

2017. december 24., vasárnap 18:30

Le Blaireau européen

Balogh Robert

Karácsonyi történetek című ünnepi sorozatunk első darabját mikor máskor közölthetnénk, mint Szenteste. Fogadják szeretettel Balogh Robert írását.

  

Gyerekkoromban mindenfélét összeszedtem. Fél lepkeszárnyat, letört gyíkfarkat, csillogó kavicsot, színes, pöttyös madártojást. Igazából egy mamlasz voltam, az eget többet bámultam, mint az embereket... Egy-két csibészséget azért csináltam, de alapvetően mindig meghúzódtam anyám és nagyanyám mellett, kerültem a veszélyeket. Egyszer ősszel találtam egy félig lerágott birkafejet az erdőszélen, elástam egy hangyaboly mellett, és mellészúrtam egy botot. Tavasszal eszembe jutott a koponya, addigra megtisztították a férgek, nyüvek, kilögyböltem a patakban, fehéren vicsorogott. Húsvétkor betettem egy kisebb zsákba, azzal ijesztgettem a környékbeli lányokat...

Szerettem a nagyszüleimnél nyaralni, egymással mogorván beszéltek, engem szerettek mindketten. A nagyapám elnézte, ahogy tekerek a kisbiciklimmel az útszéli fák alatt, főleg nyár közepén szerettem ott játszani, akkor hullott a halványsárga virág, ott bicajoztam egész délután. Élveztem, ahogy a gumi recéi előrehajigálják a szirmokat. Lassan tekertem, különösen azt élveztem, ha már megszikkadtak a virágok. Szerettem azt a halk kis zizegést.

Emlékszem volt egy merőkanál a vödörben. Ha szomjas voltam, édes íze lett a víznek. Mindenki ebből merített, ha megszomjazott. Megkopott a zománcos nyele. A kanalán repedések. Fogak nyoma. Félig bekaptad, ha szomjas voltál. Szívtad, nyaltad, nyelted a vizet. Csücsörítettél az ajkaddal. Odakoccant a fogad, lassan repedt a zománc. Nem volt húsz másodperc, amíg kiittad. Nem volt annyi. Hányszor lehetett a szánkban, de hányszor. És mi lett vele? Hol van? Inkább ebből innék, mint kristálypohárból.

Szerettem a meglepetéseket. Mindegy mit. Mindegy mekkorát. – Lepetést – így mondtam. Nagypapával szerettem nézni a borzokat. Tudta merre járnak, ismerte a csapást. Mesélte, hogyha sok kukoricát találnak, akkor az egyik lefekszik a hátára, a másik megpakolja csövekkel és hazahúzza. Amíg vártuk a borzokat, bámultam a teliholdat, Nagypapa pedig arról mesélt, hogy nincsen nagyobb ajándék annál, mint amit az Úrtól kaphatsz, és mindent csak a családodon át juttat el hozzád. Nem ér semmit az az ország, nem ér semmit az a föld, amiért ölni kell. Mesélt a háborúról. Hogy elvitték, de csak árkokat ásott meg zsákokat rakott, már nem gyerekként, még nem felnőttként, és annyi, de annyi halottat látott...

Itt hosszan hallgatott, talán elgondolkodott, mi az, amit elmondhat, mi az, amiről inkább hallgatnia kell egy tízéves kiskamasz előtt. Vagy ez már nem számított, csak beszélt, mert végre valaki meghallgatta… Mindegy is volt kinek, csak folytatta, amibe belekezdett. Hogy előbb a cseheknél jártak, és egyszer találkozott cigányokkal az erdőben, akik a pocsolyákból ittak és tényleg az erdőben laktak, a puszta földön háltak...

Aztán elnézést kért nagypapa, hogy megint csak rossz dolgokról mesélt. Meg azért is, hogy nem tudta megjegyezni a születésnapomat. A sajátját sem tudta, a lányáét se, apámét meg főleg nem.

– Nem ez a fontos – így magyarázta. Az Úr úgyis tudja, mikor születtél. Majd ő megajándékoz téged. Még hogy Karácsony? Neved napja? Ugyan… Végtelen az Úr kegyelme! Én mit adhatnék neked? Egy a fontos. Ne hazudj az Úrnak! Nekem hazudhatsz. Anyádnak is, ha nem szégyelled. De az Úrnak ne hazudj, mert megbüntet érte!

Lassan sétáltunk nagypapával az erdő felé, át a kukoricáson a borzcsapáshoz. Arról mesélt, hogy éppen megházasodott, mikor a frontra kellett mennie. Az I. Világháborúba. Még emlékszik, hogy sírt a nagymama. Azt mondta, hogy akkor még nem tudta, hogy nem szabad hinni minden sírásnak. Legtöbbször aki sír, magát sajnálja, nem azt, aki miatt sír. A háború? Az meg szörnyű. Vonatra fel, vonatról le. Ágyúk, puskák, és lehetsz te akármilyen ügyes, vagy jó lövész, semmi esélyed egy bomba ellen. Vagy géppuska. Meg a gáz… Nem volt ő ehhez szokva. Az erdőt járta mindig is. Meg a földet művelte. Elkerült Franciaországba, harcolni, védeni a hazát, és ott rögtön, az első csatában fogságba esett. Megint hurcolgatták, menetelt, vonatozott, és a végállomás a láger volt, a franciáknál „camp”, és szögesdrót, a „fil de fer barbelé”, meg őrök, a „gardes”. Nem lehetett csinálni semmit, csak unatkozni, meg tetvészkedni, poloskára vadászni… Hát egyszer sorakozónál, mondták hogy jelentkezzen, aki ért a paraszti munkához. Öregapám jelentkezett. Gondolta, csak jobb dolga lesz egy tanyán, mint a katonák között a camp-ban.

Másnak nem beszélt erről az öreg. Anyám sem tudta, hogy az apja beszélt franciául. A TSZ-től kapott egy kis nyugdíjat, és folyton veszekedtek nagymamával. Ennyit tudtunk róla. Hogy nagyokat hallgatott. Meg sokat nyelte a nyálát, ha felidegesedett. És nagymamával gyakorlatilag bármin képesek voltak veszekedni. Egy szón, egy mozdulaton, egy ott felejtett törlőrongyon…

Egy családhoz került, azt mesélte, hogy a franciák akkoriban nem szívesen beszéltek németül, merthogy harcban álltak, és svábul főleg nem, ő meg nem beszélt franciául, hogy is beszélt volna, magyarul is alig tudott, csak ami az iskolában ráragadt. A franciáknál jobbára mutogattak egymásnak, hogy mit kellene csinálni, ő meg nem volt lusta. Elég rendetlen népek voltak az öregapám szerint, és aki hadra fogható volt, az akkor már rég a fronton harcolt. De ő hamar rendet tett. Kivirágzott a kis gazdaság. Öregapám hajtotta a kocsit, úgy jártak hetente kétszer piacra, meg a katonákat is ellátták. Előbb pár naponta járt ki ellenőrizni őt egy „officier”, de aztán megritkult a látogatás, néha hónapokig is elmaradt.

Öregapám tudott írni és olvasni, legalábbis megtanulta az elemi iskolában, de magától soha nem írt semmit, nemhogy egy levelet. Úgysem lehet leírni azt, amit gondol az ember, gondolta, majd elmesélni mindent, ahogy az eszébe jut. Majd öt éven át ő sem tudott semmit az otthoniakról, azok sem róla.

És amikor egy órás várakozás után megjöttek a borzok, valószerűtlen volt az a két fekete-fehér állat, de nem húzták egymást. Csak óvatosan poroszkáltak, ki is szagoltak minket, álltak, néztek a szürkületben a vaksi szemükkel. Kicsit közelebb mentünk hozzájuk, nagyapa óvatosságra intett, hogy nagyot tudnak karmolni. Négy lépés távolságig engedtek. Aztán elfutottak az erdő széli bokrokig. Még visszanéztek, mielőtt eltűntek.

Az öregapám folytatta, hogy tudod, kisunokám, engem ott szerettek. Becsben tartottak. Az elején még féltek, hogy meg fogok szökni, rám zárták a pajtát a háziak. De aztán rájöttek, hogy nem kell félniük. Szerettem azt a tanyát. Jó fekete földjük volt, kicsit szeles az a vidék, az emberek is csöndesek, némák. Beszélni nem kellett, csak dolgoztunk. A telet már a házban töltöttem, velük ettem, aludtam. Lassan pár szót megtanultam. A legszükségesebbeket. A búza az „blé”. „Semer du blé” az búzát vetni. Éhes vagyok az „Je suis affamé”. Kapálni az „houer”… Az öreg paraszt hallgatott rám. Jobban értettem a borhoz, mint ők. „Vin”. Az állatok is kezesebbek lettek. Úgy megszoktam náluk, úgy dolgoztam, mint otthon. Lovon jártam ki a határba, szántottam, arattam, volt egy lánya, a harmadik évtől kezdve néhanap összefeküdtünk, nem szólt érte senki… Megdolgoztam mindenért. Aztán, amilyen hirtelen jött a háború, úgy el is múlt. Négy év telt el, vagy már több is… Jött a katona, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy mehetek haza. Kaptam papírt, hogy isten hírivel… „Dieu est avec vous, monsieur!” Még egy lovat is hagyott ott. „Cheval”. Délután volt, úgy négy tájt. Szabad ember lettem. „Rentrez à la maison!” Menjek haza! Összecsomagoltam a holmimat. Nem volt több egy zsáknál. Benn mindenki csöndben volt. „Au revoir!” – ezt mondtam. Felültem a lóra. Az öreg paraszt odafutott, átölelte a csizmámat és sírt. „Marriez-vous à ma fille!” Ezt mondta. Vegyem feleségül a lányát, még két hét és Karácsony, milyen szép esküvő lenne... Én is sírtam. Haza szerettem volna jönni. Mégis volt már egy feleségem. Talán gyerekem is. A szüleim. A házunk. De minden olyan távolinak tűnt. Túlságosan távolinak. Egyszerűbb lett volna maradni. „Faites vôtre la terre, la maison, tout…” Legyen tiéd a föld, a ház, minden. „Ma fille! Acceptez-la…” A lánya is. Minden. Csak el kellett volna fogadnom. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Sokszor feltettem már ezt a kérdést, hogy miért... Amikor hazaértem, Karácsony napjára, bekopogtattam. Egy ötéves kislány nyitott ajtót. Meg egy fél éves. Az öcsém besegített. Azt gondolták, hogy én már… 

– Miért nem írtál, te szerencsétlen!? Te barom! Hány ember életét teszed tönkre?! Minek jöttél vissza? – Emlékszem nagyanyád hisztérikus hangjára. Amikor megismertem, kettőt nem tudott szólni. Amikor hazaértem, csak néztek. Hitték is, meg nem is, hogy én vagyok. Amikor nem leplezhették, hogy rám ismertek, elhallgattak. Az öcsém meg tudott volna ölni... A nővérem azóta sem köszön vissza. Már elosztottak maguk között mindent, földet, vagyont, nem lehetett azt visszacsinálni... Akkor már tudtam, hogy nem jól döntöttem. Nem lehetett jó egyik döntés sem. Se házam, se földem, se feleségem… Ahogy álltam ott, a francia paraszt kezét éreztem a lábamon. Csak már nem ültem lovon. És én sírtam… Ezért sírok minden Karácsonykor.

Már szégyellem, de többet nem jártam el nagypapával az éjszakai sétáira. A szüleim határozottan nem tiltottak el tőle, de amikor meséltem nekik arról, amit mondott, akkor megjegyzéseket tettek. Nekem meg kamaszként amúgy sem maradt időm, bandáztunk a fiúkkal, fociztunk, marháskodtunk, vedeltünk mindenféle olcsó bort, szívtuk az rosszabbnál rosszabb cigarettákat és folyton nem létező lányokkal hencegtünk. A nagypapa meg csak emésztette magát. Télen is kinn aludt a nyári konyhában, már nem is evett velünk. Nem is figyeltem rá, a temetésére sem tudtam eljutni, ügyeletes voltam a cégnél, ügyeletes villanyszerelő. Aztán mire elmúltam negyven, túl pár gyereken, asszonyon, s egyedül nyeltem a keserű nyálam egy albérleti konyhában, egy újságon megláttam egy képet, kis borz született az állatkertben… Eszembe jutott minden. Kezdtem érteni, miről kellett volna akkor beszélgetni a nagyapámmal akkor régen. De már nincsen itt. Még a sírhoz is kimentem. Csak feküdt, feküdt hidegen egy kőlap alatt. Úgy két méterrel a felszín alatt. Ott volt a koporsóban, a kereszten ott a neve, de az már nem ő. Már nem lehetett ő. Csak a fejemben rakosgattam a történetet. Az övé mellé az enyémet.