Breadcrumbs

2017. december 27., szerda 18:30

Sziámi ötösikrek

Ungár Tamás
Sziámi ötösikrek Fotó: Pixabay.com/Mysticsartdesign CC0

Ungár Tamás családi tárcanovellája öt szirénről, egy szevedélyes férfiről és a bűnbánatról a Szabad Pécs Karácsonyi történetek című ünnepi sorozatában olvasható. Fogadják szeretettel!

 

– Szirének! Ilyenek lehetnek a szirének! – ezt morogtam 1963 májusának utolsó szombatján. Tízéves gyerekként déltájt hazafelé ballagtam az iskolából, s házunktól kétszáz méterre lehettem, amikor varázslatosan szép női énekhangokat sodort felém a Szombathelyen sosem lankadó alpokaljai szél. Az Odüsszeusz-mondák voltak a kedvenceim, a főhős minden férfias kalandját átéltem, a szirének dala azonban addig sosem szólalt meg nekem. Akkor viszont igen. Percekig álltam, és hallgattam, aztán rájöttem, hogy az én szirénjeim anyám és nővérei.

Négy nővére volt anyámnak, Jolán, Marika, Zsóka és Gitta. Pesten laktak, évente egyszer-kétszer látogatták meg a szülői házat, anyjukat és a róla gondoskodó legkisebb testvért, anyámat, apjuk sírját, gyermekkori barátnőiket. Mindig csak egyikük utazott haza, ám azon a napon mind eljöttek. A kert gyümölcsfái alatt énekléssel ünnepelték az együttlétet. Lánykorukban a szombathelyi nagytemplom kórusának voltak a tagjai, a kertben viszont nem a teremtőhöz fohászkodtak: táncdalokat, kuplékat, operettáriákat énekeltek.

„Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk? Szép volt de szép…” itt tartottak, amikor a nyakukba ugrottam. Később volt alkalmuk befejezni a Csárdáskirálynő hallhatatlan nótáját, és persze, jött a Hajmási Péter is, a „Mindegy nekem” meg a „Soha se mondd!”, de akkor már a kezük is járt, órákon át rétestésztát nyújtottak, nyolc tepsinyi almás, meggyes, mákos és káposztás sült ki a sparheltben.

Apámmal együltében megettük az ijesztő mennyiségű rétes felét, miközben a nővérek a lánykorukra emlékeztek. Arra, hogy fárasztó szegénységben élt a nyolcgyermekes család, hitelből épített házukat többször el akarták árverezni, miután apjuk, harcos szocdemsége okán gyakran munka nélkül maradt. Szerelmekről, bálokról, munkahelyi sikerekről és megaláztatásokról beszéltek, és arról, hogy Gitta 14 évesen, manikűrösként dolgozva elhányta magát, amikor egy férfi vendég megfogta a combját.

– Azt még ki lehet bírni – legyintett Zsóka, és arról kezdett mesélni, hogy férje, a Sanyi naponta háromszor is… itt megállt, mert apám rám utaló gesztusától észbe kapott: – szóval az én Sanyim háromszor-négyszer is megfújta a harci kürtöt.

– És mit játszott? – kérdeztem ártatlan érdeklődéssel.

– Már nem emlékszem, csak arra, hogy kicsit fárasztó volt – felelte Zsóka, miközben testvérei az asztalra borultak a kacagástól.

Zsóka férje 1956-ban hagyta el az országot. Katona volt, törzsőrmester, a repülősöknél szolgált, a szerelők vezetőjeként. Szaktudását parancsnokai elismerték, ám állandó gyanakvás övezte, mivel Horthy seregében is lehúzott tíz évet. Zsókát 1941-ben vezette oltár elé, eleinte rajongott az asszonyáért, akit eltúlzott, kerekded formái és hibátlan arca miatt ma plus size modellnek mondanánk. Házasságukat – ezt már évtizedekkel később tudtam meg – az alig 160 centi magas Sanyi szélsőséges szexuális étvágya és Zsóka dühöncsége rontotta meg. Úgyhogy a férfi kicsit a felesége elől is menekült a forradalom leverése után. Sanyi New York egyik elővárosában telepedett meg, gyárban dolgozott, mellette – hobbijának hódolva – állatokat preparált a vadászoknak. Utóbbival hamarosan a szalag melletti bérnél többet is megkeresett, ezért otthagyta a gyárat.

Attól fogva, arra ösztönözte feleségét és lányát, hogy menjenek utána. Zsókának hiányzott már az embere, s ez elnyomta a keserű emlékeket. Szövőnői állása és komfort nélküli, törökbálinti háza sem tartóztatta, beadta hát a családegyesítési kérelmet. Némi protekcióval ő és 18 esztendős lánya négy évi levelezés után megkapta az engedélyt. Megvették a repülőjegyet, és Zsóka eljött nagyanyámhoz és anyámhoz elbúcsúzni. Az útra elkísérték lánytestvérei is.

Házunk konyhájában órákon át önfeledten csevegtek a lányok. Nagyanyám örült, hogy megint körülötte hangoskodnak a csibéi, és örült annak, hogy Zsóka visszakapja a férjét. Persze, bánkódott is:

– Nem látlak már többet Zsókám – mondta önsajnálat nélkül a 77 esztendős, nehezen mozgó, görnyedt, kicsi asszony.

– Jaj, anyuka, ne mondjon ilyet! – tiltakozott Zsóka felhorkanva - repülővel fél nap az út.

De azért egyből elsírta magát, ahogy a többi lány is. Nagyanyám szeme is elhomályosodott, hogy ne lássák, előszedte a szekrényből likőrjeit, amiket illegálisan főzött pálinkájából kotyvasztott. A narancssárga, rubinszínű és zöld löttyök nyalogatása feldobta a hangulatot, a lányok felidézték, milyen volt, amikor a nagyit pálinkafőzés másnapján lepték meg a fináncok. A tíz liter szesz a pincében, a szénkupac alatt lapult, nem is találták meg az egyenruhások. Pedig a tyúkudvart is átkutatták. Három szomszéddal odébb kellett volna, nagyanyám Osvardék ganéjdombjára öntötte a kifőzött cefrét, Osvard néni kedvtelve nézte az ott kapirgáló tyúkok, libák és némakacsák imbolygását.

Éjféltájt aludni készültünk. A kétszobás házban a földre fektetett paplanokon jutott többünknek hely. Engem boldoggá tett, hogy ilyen sűrűn voltunk, biztonságérzést adott. Egyébként meg anyám és nővérei csicsergésétől, éneklésétől elemi erővel éledt fel bennem a sóvárgás egy testvér iránt. Egykeként sokszor szenvedtem ettől, de tán sosem annyira, mint aznap, hogy láttam, anyámék mekkora szeretettel szólítják meg egymást, és félszavakból tudják, mit akar a másik. Értelmet kapott számomra a testvér szó, mert anyámék hiába szakadtak el egymástól immár 15-20 éve, olyanok voltak, mint egy lelkileg összenőtt sziámi ötösiker.

Villanyoltás után csend szakadt ránk. Egyszer csak Zsóka megszólította anyámat:

– Évikém, el kell mondjak neked egy titkot… Ha nem mondhatom, belepusztulok.

– Inkább mondd el! – bíztatta anyám.

Zsóka hallgatott, aztán kimérten ennyit mondott:

– Én meg akartalak ölni téged – Zsókát legyűrte a zokogás.

Anyám felkapcsolta a villanyt, odament hozzá, megölelte és vele sírt, bár fogalma se volt, miről lehet szó. Akkor már Gitta is zokogott. Marika és Jolán alkalmi vackán felülve bámult. Zsóka szavaiból kiderült, hogy nagyanyám, ha főzött, kertészkedett, vagy piacra vitte a virágjait, zöldségeit, gyümölcseit, akkor csecsemőkorú anyámat a 10 éves Zsókára és a 8 éves Gittára hagyta. A két lánynak az örökké síró baba vigasztalása, etetése, pelenkázása terhes volt, főleg, ha közben barátnőik játszani csalták őket. Zsóka elkeseredésében kitalálta, hogy odaadják a „kis szaros”-t a család jó étvágyú, németjuhászra hajazó keverékkutyájának, a Luxinak. De Luxinak nem kellett Évike, hiába tették a táljára. Zsóka ezért megkent egy karéj kenyeret zsírral, és rámadzagolta a kislányra. Luxi ügyesen kiszabadította és befalta a zsíros deszkát, majd megnyalta Évike síró arcát - így a terv végképp becsődölt.

– Annyiszor el akartam ezt neked mondani – törölgette a szemét Zsóka, Gittával és anyámmal összebújva. - Hogy tudtam ilyen hülye lenni? Bocsáss meg nekem, kérlek!

Anyám megbocsátott, a nővérek nevettek az ostoba történeten. Kimentem a konyhába, hogy benyomjak még néhány almás rétest, nagyanyám is kijött egy pohár vízért, s közben odasúgta:

– Mindig is tudtam, hogy Zsókicám a legbutább lányom. De neki van a legjobb szíve.

Fél év múlva, karácsony előtt egy héttel csomagot kaptunk Zsókától. Nálunk akkor elérhetetlen finomságokat küldött: holland kakaót, svájci csokit, tutti fruttit. Levél is jött tőle, amiben újra bocsánatot kért anyámtól, és bevallotta, hogy hiába mondta el a Luxis sztorit, továbbra is kínozza őt gyermekkori vétke. A golyóstollal írt sorok néhol elmosódtak. Zsóka azt írta, hogy a könnyei csöppentek rá a levélre, de nem volt ereje újra írni. Na, meg úgy is újra rákönnyezett volna.