Breadcrumbs

2017. december 28., csütörtök 18:30

Behelyettesítés

Juhász László Görbülő
Behelyettesítés Fotó: Pixabay.com/ CC0

Vajon be lehet-e helyettesíteni a Jézuskát a Télapóval? Juhász László Görbülő igaz gyermekkori történetet elmesélő tárcájából nem csak ez derül ki. Kérjük, hogy a Szabad Pécs Karácsonyi történetek című ünnepi sorozatának következő darabját is fogadják szeretettel!

Ötéves, igen komoly fiatalember lehettem. Az oviban már túl voltunk a kötelező ünnepségeken, ahol legnagyobb megdöbbenésemre az óvónénik a Télapó eljövetelének beharangozásával próbáltak elkápráztatni bennünket.

De hiszen az öreg szakállas már Mikuláskor járt az oviban, és mondhatom, nagy csalódást okozott.

Mert hiába énekeltük folyvást, hogy hó a szakálla, abban bizony annyi hó sem volt, mint szaloncukor a piros zizegősben, amit megint csak énekkel kellett megköszönni.

Jelzem, az elszerepelt kultúrműsor „hozadékát” méltánytalanul kevésnek éreztem. Ez a viszonyrendszer azóta sem változott, sőt...

Azzal tömték a fejünket, hogy a Télapó a nagy szovjetországból jön. A Kati – mert az anyukája a felsősöket is tanította szovjetra – folyton azt rikácsolta, genymatróz, genymatróz, mondván ez a neve neki. Mármint a Télapónak. Az én apukám viszont – aki sokkal nagyobb srácokat tanított – elmondta nekem, hogy az butaság, amit a Kati visítoz, sőt igen csúnyát jelent, és csak nekem elmagyarázta, mi az igazi neve az öregnek szovjetul – amit persze még annyira sem értettem, mint a Kati visítását.

De egyáltalán nem izgatott ez a „mitjelentésesdi”, mert már kimondhatatlanul vártam a Jézuskát, és egyszer azt is kihallgatóztam, mint az indiánok, hogy az oviban miért helyettesítette őt a Télapó. Egyszer behívatták a szülőket. Minket kikergettek az öltözőbe, de az óvónéni jó hangosan szónokolt: „Kedves etárcsak, apukák, anyukák!Itt az ideje, hogy otthon is behelyettesítsék végre a Jézuskát a Télapóval.” 

(Csak a közérthetőség kedvéért jegyzem meg: 1960-at írtunk. Már aki tudott írni.)

Azt még sokáig nem értettem, ki lehet az etárcsam énnekem. Hacsak nem a „hüje” öcsém, de rögtön láttam, hogy ez nem lehet, mert egyrészt ő csak a „hüje” öcsém, másrészt pedig még a kisvécét sem tudja használni, nem hogy behelyettesíteni.

Aztán eljött az óvodai szünet. Mivel anyukámnak otthon kellett maradnia, azzal a pelenkázottal, engem, mint komoly nagyfiút feltett a buszra, ami szikrázó jégmezőkön keresztül vitt egyenesen a nagymamámékhoz, el a messzi a Csányoszróba. Izgalmas, nagyfiús utazás volt. Szinte végig bőgtem, ezzel is arról biztosítva a sofőr bácsit, hogy feltétlenül utazni akarok. 

A kertek alján aztán igazi jégből épült sáncok között dúlt a csata nap mint nap, ellenséges törzsek és ordas farkasok ellen. Ha úgy adódott, nem mentem haza ebédre – vállalva nagyanyám szigorú leszidását –, mert az aktuális csatározásokhoz legközelebb lakó cimbora szülei alaposan megetettek. Leginkább ízletes, sűrű, tartalmas, kenyérrel dúsított rántott levessel, ami szinte mindennapi eledelnek számított a faluban. Bevallom: azóta sem vetem meg. 

December 24-én is, mint rendesen, elindultam a csányi kicsi templomtól Oszró égbetörő templomán túlra, megharcolni az ellent. Nagyanyám a lelkemre kötötte: „Sötétedéskor, ha négy órát harangoznak, légy itthon!”. Kora délutánra már leharcoztunk mindent és mindenkit, amit vagy akit csak elképzeltünk magunknak.

Ellenség híján, a bátor indiánok rendszerint a falu szélén élő fogatlan, bozontos szakállú öreg bácsi viskóját ostromolták, aki általában ránk se hederített, de aznap egy méretes husánggal valódi ellentámadásba lendült. A harcosok ezerfelé szaladtak, nem úgy én, nekem az ijedtségtől földbe gyökerezett a lábam, moccanni sem tudtam.

Ő darab ideig nézett, majd rám mordult: „Gyere bé!”.

Mivel nem mozdultam, a küszöbről visszaszólt: „Na, csak nem fész?”

Olyan megmagyarázhatatlan kedvességet éreztem a hangjában, hogy azt gondoltam, ő az álruhás Télapó – mert hát a Jézuska, ugye, mégse lehet!

Bementem. A kicsi konyhában étel fortyogott a sparhelten. Rántott leves, amibe „a Megváltó tiszteletére” két tojást is belefőzött az öreg.

„Annék szívesen, de illent egy városi gyerök biztosan nem öszik!”

Hát én ettem! 

Már öt is elmúlt, mire nagy vidáman hazaérkeztem. És miközben a nagyanyám morcosan és szótlanul fejtegette rólam az olvadástól csöpögő ruhadarabokat, és kezdtek felengedni megdermedt ujjaim, fagyos kéz markolta meg a szívemet: Istenem, már biztosan lekéstem a Jézuskát.