Breadcrumbs

2018. január 01., hétfő 18:30

Laptopot karácsonyra

Ágoston Zoltán

Zsigerien realisztikus írás az újév első napjára Ágoston Zoltántól. A Szabad Pécs Karácsonyi történetek című sorozatának újabb darabját is fogadják szeretettel.

 

Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni – ötlött eszébe a a férfinek a bibliai párhuzam, nyilván a karácsony közelsége miatt, ahogy hosszan körözött az autóval parkolóhely híján. De nem hogy Isten országába bejutni, hanem parkolóhelyhez jutni a pesti belvárosban, na ahhoz képest könnyebb a tevének. A gazdagok meg le vannak szarva. Igaz, ez kölcsönös vagy univerzális, ők is tesznek Isten országára, megelégszenek a Seychelle-szigetekkel – morfondírozott. Végre helyet talált a Reáltanoda utcában.

 

– Én hozom a borokat, te meg a példányokat. Vagy fordítva? – kérdezte a nőt.

–  Rendben, nem olyan nehezek.

– De a MacBookot mindenképpen tedd hátra, és húzd rá a rolót, hogy ne látsszon.

– Még jó, magamtól is eszembe jutott volna. Nem kell mindig óberkedni – felelte a nő.

– És pontosan hol is van ez a Három holló?

– Nem tudom, a GPS nem tud róla, csak az utcanév van meg, a Szabad sajtó.

 

Elindultak a belvárosi környezethez képest nem túl jól megvilágított utcán. A nő egy folyóirat megmaradt lapszámait vitte egy szatyorban. A férfi, miközben a boroskannákat cipelte a rendezvényre, egy álldogáló csoportot pillantott meg, három férfit és egy nőt, akik nem csináltak semmit. Nem beszélgettek, nem is cigarettáztak, csak álltak.

 

***

 

A rendőr nem udvariatlanul, de unottan kérdezgette a nőt. Csaknem éjfél volt már, mire a rendőrségre értek feljelentést tenni.

 

– Mondja, asszonyom, nem hallott még arról, hogy nem szabad értékes holmikat hagyni a kocsiban?

– De igen, csak már sokszor megtörtént, és soha nem loptak el semmit a kocsiból. 

– A Reáltanoda utcából egyébként mostanában igen sok bejelentés érkezik kocsifeltörés miatt.

– Ez engem nem vigasztal. Mit fognak tenni?

– Keressük. Nemsokára két technikus kolléga megvizsgálja a kocsit.

 

Amíg a nő vallomása egy emeleti szobában készült, a férfi a bejárat melletti székeken ülve beszélgetett egy kollégájával, aki a visszaútra bejelentkezett. Néha megjelent egy-egy álmos rendőr, pénzt dobott a mellettük álló italautomatába, és kávét ivott. Valakinek a rabosításáról beszélgettek, aztán egy fiatalembert engedtek ki az épületből. A rendőr, aki lekísérte, atyai hangon búcsúzott tőle: – Aztán vigyázzon magára, Szabolcs! Elindult felfelé a lépcsőn, majd mint Colombo, megfordult, és utánaszólt: – Várjon csak, ez a magáé! Épp a széken ülő férfi orra előtt vaskos svájci bicskát nyomott a fiú kezébe. Ezután vagy félórán át semmi sem történt.

Amikor megjelent a nő a vallomást felvevő szolgálatossal, a férfi azt hitte, végre indulhatnak haza. Még több mint kétszáz kilométer vezetés várt rá. Ám kiderült, a nő csak a bejárat elé ment ki elszívni egy szál cigarettát, amit egy rendőrnőtől kunyerált a helyzetre való tekintettel, ő ugyanis már leszokott a dohányzásról. A férfi a kollégájával a magyar színházakról, darabokról beszélgetett eközben, mivelhogy mindketten irodalmárok voltak. Egy hosszú hajú, erősen sminkelt, kigyúrt rendőrnő ment el előttük, bilincsekkel és pisztollyal az övén, miközben ők Weöres Sándor pécsi drámájáról, A kétfejű fenevadról társalogtak. A férfi forró csokoládét ivott a rendőrségi automatából, az édes ital átmelegítette belülről, s meglepetten érezte, hogy a fáradtságtól eltekintve egész jól érzi magát.

Végre megérkezett a két bűnügyi technikus, az éjjeli lámpafényben vizsgálgatták a kocsit.

– Látja, itt a vezető melletti zárat bökték meg, innen nyitották ki.

– És a riasztóval ilyenkor mi van?

– Nemigen zavarja őket. Gyorsan dolgoznak.  

„Na legalább valaki gyorsan dolgozik”, tette hozzá a férfi, már magában. A technikusok körülfotózták a kocsit, aztán közölték, hogy ujjlenyomatok azonosításához szükséges „porozást” sajnos nem tudják elvégezni, mert az autó koszos. Viszont együttérzően sajnálkoztak azon, hogy a férfinek éjjel még kétszáz kilométert kell vezetnie.

 

***

 

 

Negyed kettő volt már, mire a rendőrségi procedúra végeztével útnak indulhattak. Az éjjeli kihalt sztrádán két óra alatt hazaértek. A lakásban a karácsony közeledtét villódzó fényfüzérek jelezték.

– Na igyunk egy kicsit az ijedtségre – próbált viccelődni a férfi.

– Ezek egyáltalán nem vették komolyan. Elmondtam a rendőrnek, hogy a neten azt olvastam, a franciák csali prédával kapják el a hasonló sorozatbetörőket. Erre azt válaszolta, ez nem Franciaország.

– Hát tényleg.

– Aztán valakit átkísértek a szobán, én meg tettetett naivitással azt kérdeztem: „Már meg is van a laptoplopó?”.

– És?

– Kicsit kényszeredetten mosolygott, hogy nem, de a szó tetszik neki, megjegyzi. Hogy „laptoplopó”.

– Az is valami, legalább volt humorérzéke.

– Az volt a benyomásom, hogy teljesen hülyének néznek, hogy feljelentést teszek a MacBook miatt. Na de hát, mondom én, ez mégiscsak a belváros! „Hát éppen azért – válaszolta a rendőr – mert a tolvajok tudják, hogy itt olyanok fordulnak meg, akiknek vannak értékei a kocsijukban.”

– Valóban logikus. De ha ez a napnál világosabb, akkor nem kellene-e ezzel a dologgal valamit kezdenie a rendőrségnek? Végül is nem természeti törvényről van szó – dohogott a férfi.

– Azt éreztem rajtuk, ilyen pimf üggyel ne nagyon ugráljak. Majd akkor tegyek feljelentést, ha legalábbis elvágták a torkomat. 

Hajnali öt óra volt, mire kimerülve ágyba dőltek. A férfi uralhatatlanul kavargó gondolataiban megjelent a tolvaj családja karácsonyi készülődés közben. Az anya gondosan aranyozott papírba csomagolja a MacBookot, majd egy kis kártyára odaírja: „Rolikánknak – szeretettel adjuk ezt a laptopot, amit az édesapád tegnap direkt Neked lopott”. Aztán a gyerek képe, ahogy izgatottan föltépi a díszcsomagolást, magához szorítja a gépet, „ez milyen zsír!”. Az apa harsogva: „Megmondtam, hogy kapol, vagy nem mondtam meg?” Igen, a szeretet – cikkant át az agyán, aztán a férfi hangosan horkolni kezdett.