Breadcrumbs

2017. június 12., hétfő 11:06

Radikális közép - Interjú Kiss Tibor Noéval

Fotó: Tóth Zsófi Fotó: Tóth Zsófi

INTERJÚ - Figyelem, mélyvíz! Extrém hosszú és szerintünk elég tanulságos interjú Kiss Tibor Noé íróval. A szövegben nem véletlenül vannak zenék, azt tessék meghallgatni olvasás közben, Noé kedvenceit raktuk ide, illetve illusztráció gyanánt szemezgettünk a képei közül. Hajrá!

Jó előre megfogadtam, hogy csak olyat fogok kérdezni Kiss Tibor Noétól, amit más nem biztos, hogy megkérdezne. Aztán végül ebből az lett, hogy beszéltünk minden másról.

Mármint értitek, Noé fura figura. Egy olyan kisvárosban, mint Pécs, mindig feltűnést fog kelteni egy nőnek öltözött férfi. Aztán beépül a mindennapokba, a mi transzneműnkké válik, megszokod a látványt és már nem is ráncolod a szemöldököd. Egy városban, ahol a város (magukat felvállaló) transzneműit egy kezeden meg tudod számolni.

Kiss Tibor Noénak lenni nem lehet könnyű, gondoltam, mielőtt felkerestem belvárosi albérletében. Mégiscsak fel kell vállalnod magad minden egyes nap, ha nem akarsz megnyomorodni, de akkor meg a boltba se tudsz úgy bemenni, hogy ne bámuljanak meg. De mi van, ha te csak normális akarsz lenni? Ennek ellenére Noé szerint nem volt sok rossz tapasztalata, sőt. Pedig a nagyvárost cserélte le a baranyai megyeszékhelyre.

Noé ráadásul mintha direkt beleállna az ilyen helyzetekbe. Megírja saját transzneműségét első könyvében, az Inkognitóban, majd az alföldi tanyavilágban játszódó második könyvének megírása után kimegy edzősködni Pécsbányára, a kőkemény putrivilágba, a herbál meg a terhesen piázó, cigiző tinianyák világába, a pécsi valóságba, ahol csak egy szín van: a szürke. Esetleg ennek árnyalatai.

Tehát Kiss Tibor Noéval érdemes beszélgetni, általában van hozzáfűznivalója a dolgokhoz, most mégis kicsit terhesnek éreztem a beszélgetést. Végül elég hosszú interjú lett belőle, de gyorsan olvasható, mert a lelkemre kötötte, hogy „négy-öt soros válaszoknál ne legyen hosszabb”. Csak akkor álljatok neki, ha végig is olvassátok. Komolyan.


- Beszéltem olyanokkal, akik fociztak együtt veled néhányszor. Konkrétan a magyar íróválogatottról van szó. Azt mondták, idézem, „ott aztán nem volt semmi báj, meg finomkodás, a Noé a mély hangján olyan lendülettel, erővel ordított, rendezte a pályán a többieket, hogy egy nb1-es focistának is becsületére vált volna”.

- Igen? Azért ez nem olyan gyakori eset. Most már nem vagyok annyit a pályán. De biztos így van, ha ezt mondják.

- Jó, de olyankor milyennek látod magad a pályán?

- Szeszélyesnek, aki közben megbízható is. Tudom, hogy ez ellentmondás, de én így érzem.

- Neked fontos, hogy ki győzzön?

- A győzelem annyira nem érdekel, inkább a játék legyen jó. Mostanában hobbifocistákkal játszom együtt, itt már nem vérre megy a játék.

- Tizenhét éves korodig a Ferencváros igazolt focistája voltál.

- Az voltam, pedig apám vérbeli MTK-szurkoló volt.

- Akkor hogyhogy nem ott kötöttél ki?

- Apám pragmatikusan gondolkodott. Oda vitt, ami közel volt hozzánk, a Fradihoz. Egy metrómegállónyira laktunk a Népligettől.

Pécsbánya (2016)
Pécsbánya (2014)

- Visszatérve, miben érzed magad igazán jónak a pályán?

- Azt hiszem, még mindig a futballpálya az a terep, ahol a legotthonosabban mozgok. Mindent átlátok, tudom, érzem, látom, hogy mi van a hátam mögött, mi van mellettem, előttem, hogy mi következik néhány másodperc múlva. Ha kell, a hátam mögé, kifacsart mozdulattal is oda tudom rúgni a labdát, hogy ezzel nyerjünk néhány ütemet. De mostanában tényleg kevesebbet futballozom. Amit újabban nagyon élvezni kezdtem, az az autóvezetés. Van valami közös a futballban és az autóvezetésben, talán a térhasználattal állhat kapcsolatban. Mindkettőt játéknak tekintem. Persze, vezetés közben ott van az utazás élménye is. Függő vagyok.

- Részben ébredező nőiességed miatt hagytál fel a profi focival. Azazhogy nem teljesen. Testvéreddel és barátokkal indítottátok el a focitipp.hu nevű oldalt anno. (Írt is rá egy jó jegyzetet Noé a hétvégi lebőgés kapcsán, itt lehet olvasni.)
- Volt idő, amikor elég sokan, tízezren is nézték naponta. Azóta visszavettünk a tempóból, de a komoly tabellarendszer, amit felépítettünk mögé, még megvan, a testvérem, aki amúgy történelemtanár, rengeteget dolgozik vele. Tavaly kicsit felfrissítettük a dizájnt, ismert embereket kértünk fel, hogy posztoljanak nálunk, Máté Gábort, Szombathy Pált, Kukorelly Endrét, hogy csak néhány nevet említsek. Úgy érzem, hogy az oldal több figyelmet érdemelne, ugyanakkor a mai webes világhoz már amatőrnek érzem magam. Nem beszélem azt a nyelvet, amivel menővé lehetne tenni a honlapot. És nem is nagyon találok senkit, aki ezt megtenné helyettem, pedig nagyon örülnék neki.

- Már nagyjából kész volt második könyved, az Aludnod kellene, amikor kimentél fociedzősködni Pécsbányára.
- Igen, de az ott szerzett tapasztalatok inkább a következő könyvben köszönnek majd vissza.

- Hogyan fogadtak egy transznemű fociedzőt?
- Eleinte nem tudták rólam, hogy mi a helyzet, de aztán rámgugliztak, meg egy-két sráccal össze is találkoztam a városban úgy, hogy épp szoknyát viseltem. Valószínűleg nem értették a helyzetet, szerintem egyszerre néztek fel rám, de talán le is néztek egy kicsit. Vagy azt gondolták, dilis vagyok, nekik se lehetett könnyű. De azért jól elvoltunk, értékelték, hogy valaki emberként kezeli őket. Legalábbis én végig erre törekedtem. Pécsbánya nagyon fontos volt nekem, el tudtam helyezni magamat a térképen, szerettem oda kijárni. Még akkor is, ha elég sok nehéz szitut meg kellett oldanom, akár edzőként, akár a transzneműségem miatt.

- Az Aludnod kellene megjelenését követően több interjúban felszólaltál a mélyszegénység témájában.
- Nagyon nehéz elérni, hogy a mindenüktől megfosztott embereknek legyenek céljaik, hogy legyen jövőképük. Talán ha mi, a többség, odafordulunk feléjük. Észrevesszük őket, szolidaritást mutatunk. De kívülről ezen szinte lehetetlen változtatni. Olykor a legalapvetőbb biológiai öntudat sincs meg az emberekben. Sokan azt nem értik meg, hogy a szegénység legalább annyira mentális állapot, mint amennyire anyagi kérdés. Egyenesen következik az elemi tudatosságok és készségek hiányából, abból, hogy az embereknek alapvető dolgokat nem volt alkalmuk megtanulni. Amikor egy budapesti fellépésem során erről a tudatlanságról beszélve példaként hoztam fel, hogy sokszor még a fiatal, terhes nők is cigiznek, a közönség rosszallóan felhördült. Ők csak egy buta, felelőtlen kismamát láttak, de el sem tudják képzelni, hogy milyen környezetben élnek ezek az emberek.

- Ezek az életképek szerintem nem pécsi sajátosságok, Budapest egyes részein is magától értetődőek.
- Persze, az elkülönülés olykor egy utcával odébb is megjelenhet. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Pécsbányán a tizenéves gyerekek olyan természetességgel beszéltek a környezetükben látott visszás jelenségekről, gyakran bűncselekményekről, mint ahogy mi itt most kávézgatunk. Ugyanakkor számomra reményt adott, hogy a srácok számára még ilyen körülmények között is evidens volt, hogy megpróbálnak jók maradni. Ezért küzdöttek. Miközben ez rohadt nehéz nekik, mert már kisgyerekként is világosan látják, hogy ebben a társadalomban nekik nem osztottak lapot.

- Végül aztán nem lettél a szószólója.
- Mármint minek a szószólója?

- A mélyszegénységben élőknek. Vagy ez az én fixációm, hogy az író vállaljon fel egy ügyet?
- Szerintem ez nem az író dolga, még akkor sem, ha a társadalmi érzékenysége az átlagosnál nagyobb. Szerintem az író – és erről egy másik prózaíróval, Szvoren Edinával szoktam sokat beszélgetni – szükségképpen kívülálló, állandóan figyelő, értelmező típus, aki egyszerre több világban is otthonosan mozog. 

- Ez az újságírókra is igaz, nem? Mit veszel észre mondjuk Te, amit más nem biztos, hogy meglát?

- Persze, én újságírónak is tartom magam. Íróként egyébként is nagyon sokat merítettem az újságírói (sőt, a közvéleménykutatói) munka során szerzett tapasztalataimból. Emlékszem, valamikor tizenöt évvel ezelőtt csináltam egy interjút a Lurdy-ház mélygarázsának éjjeliőrével a szoc.reál című egyetemi lapba. A rendszerváltás előtt ő volt Kádár János egyik sofőrje. A Lurdy tipikus, első generációs kelet-európai bevásárlóközpont a IX. kerület peremén, egy lépésre a hírhedt Illatos úttól. Fent a giccs, a gyorsétterem és a világmárkák, lent a pincében a halogén izzók fényében meg az őr összetákolt bádogbódéja a hetvenes évekből, ócska bútorokkal. Nyilván néhány emelettel fölötte azt mondták, neki nem kell több, jó lesz az a bódé is. Na, ezt utálom a legjobban abban, ami szinte minden területet jellemez ebben az országban, ezt az állandó habzást. Hogy állandóan, szinte már kényszeresen azt akarjuk megmutatni, milyen klasszak, trendik vagyunk, minden csillog körülöttünk, miközben a felszín alatt a legtöbb dolog rohad.

- Mi ez, ha nem lázadás?

- Lázadás? Dehogyis. Egyszerűen nem tudom nem észrevenni az ilyesmiket. Szerintem ez nem valami szuperképesség, ezeket az egyenlőtlenségeket mindannyian látjuk, legfeljebb nem veszünk róluk tudomást, mert az kényelmesebb. Vagy mert éppen mi vagyunk felül. Ez most messzire vinne.

- Kijártad a szociológát. Pedig azt mondanám, a kézenfekvő a pszichológia szak lett volna, hogy megoldd a saját problémádat, nem?
- Nagyon szerettem kamaszkoromban a közéleti műsorokat. Akkor ez még nem azt jelentette, hogy néhány menő celeb meg politikus leül egymással, aztán elkezdenek egymás szavába vágva üvöltözni. Szóval néztem a Mélyvíz című műsort, és általában a szociológusok mondták a legokosabb dolgokat. Érdemes volt rájuk figyelni.

- Rád is odafigyelnek már.
- Igen, kezdem érezni. Még szoknom kell.


Nehéz nem odafigyelni Noéra. Megjelenik nőként, nézed a szemed sarkából, aztán elbizonytalanodsz, hogy milyen nemű is. Végül megszólal a mély hangján, s ez általában el is dönti a kérdést.

- Szerintem az a természetes, ha felfigyelnek az olyan emberre, mint te.
- Persze. Nincs ezzel semmi baj, csak néha terhet jelent, hogy már a létezésemmel is figyelmet keltek. De erről annyit beszéltem, hogy már rosszul vagyok magamtól. Szóval nem nyavalygok, főleg, mert nagyon jó érzés, hogy az írásaim és szerepléseim miatt még most is rengeteg pozitív visszajelzést kapok vadidegenektől, akár élőben, akár levélben, akár cseten.

- Viszonylag sok olyan jellegű interjút adsz, amiben megkérdeznek kényes kérdésekkel. Genderkérdés, transzneműség, nyilatkozik Kiss Tibor Noé. Hétköznapi rasszizmus: Kiss Tibor Noé. Mélyszegénység, cigánysors? Megint csak Kiss Tibor Noé.
- Igen. Veszélyesnek érzem, ha az emberre ráragadnak ilyen címkék.

- Van benned felelősség-érzet, mondjuk a kisebbségekkel szemben? Több LMBTQI eseményen felszólaltál, viszonylag rendszeresen odamondtál a tahó és korlátolt többségi társadalomnak.
- Szerintem fontos, hogy érezzük a saját korlátainkat, lássuk a határainkat. Azt hiszem, közelítek ahhoz, hogy elérjem azt a határt, amelyen belül még önmagam tudok maradni nyilvános szereplőként. Tök jó érzés, ha a különböző megnyilvánulásaim jelentenek valamit az emberek számára, esetleg sikerül néha valakinek felnyitni a szemét, másoknak önbizalmat tudok adni. Ezek az apró kis dolgok a legfontosabbak, főleg, ha érkeznek visszajelzések is. Ennél sokkal többre nem is vágyom, azt hiszem, ez a befogadóképességem határa is. A felelősség kérdésére visszatérve: attól, hogy időnként beszélek róla, még nem szeretném felvállalni sem a transzneműek, sem a szegények ügyét. Ki vagyok én ehhez. Meg egyáltalán. 

Ostrava (2016)
Ostrava (2016)



- Sok helyre hívnak, mert egyrészt izgatod az embereket, másrészt ki lenne hiteles ezekben a témákban, ha nem te?
- Bizonyos kérdésekre már nem szeretnék válaszolni. Hogy mi van rajtam, miért öltöztem így, kire vágyom a nemi életemben. Amióta a nyilvánosság elé léptem, sokkal többet beszéltem erről, mint a könyveimről. Persze, természetes ez az érdeklődés, én viszont ezekről a témákról nem szeretnék többé nyilvánosan beszélni. Természetes ez az érdeklődés, de részemről a saját transzneműségem témája például kifújt.

- Azt mondtad, az emberi beszélgetéseket általában vállalod. Mit jelent az általában?
- Könnyű a hozzánk hasonlóan gondolkodó emberekkel egyetértésben kigúnyolni azokat, akik másképp látják a dolgokat, mint mi. Ennél fontosabb, hogy megértsük azokat is, akik nem velünk egy oldalon állnak. Szerintem ez az igény egyre erősebb az emberekben, egyre többen unják, hogy a közéleti viták szereplői ennyire elfogultak és egyoldalúak önmagukkal szemben. Sajnos azonban egyelőre nem jöttek létre azok a helyzetek, nem épültek ki azok az intézmények, amelyek segíthetnének abban, hogy a különbözőképpen gondolkodó emberek érdemben kommunikálhassanak egymással. A másik oldallal való kommunikációt is inkább csak a színpadias gesztusok jellemzik a Kónya-Pető vitától (ha erre még emlékszik valaki) egészen addig, hogy jeles baloldali és liberális aktivisták és politikusok leülnek kávézni Bayer Zsolttal. Szuper, és akkor mi van? Szerintem ez sajnos nem valódi párbeszéd.

- Te beleállsz ezekbe a beszélgetésekbe? Keresed a helyzeteket?
- Nézd, ha én reggel felveszek egy szoknyát, azzal egyben megnyitom a párbeszédet. Az egyébként különös, hogy az utcán bizonyos szempontból nagyobb biztonságban vagyok, mint az interneten. Szemtől szemben állunk egymással, és élőben az emberek sokkal kevésbé vállalják fel a konfliktusokat. Nem tudnak elfutni a másik elől, bevonódnak, kénytelenek egy kicsit megérteni a másikat. Számomra az internet rosszabb hely, mint például Pécs, ha lehet ilyet mondani.

- Pécsett mi a tapasztalatod, nem szólnak be az emberek?
- Általában jó tapasztalataim vannak. Megbámulnak, főleg amikor megszólalok a mély hangomon, vagy közelebbről is észreveszik, hogy valami itt ezzel a csajjal nincs rendben. Többnyire ennyi.


- Kicsit menjünk vissza az időben. Hogyan lesz igazolt focistából újságíró, aztán irodalmár? A foci után egy évig újságkihordóként dolgoztál, nyilván kellett idő feldolgozni az eseményeket. Azt írod, ott szeretted meg az állatokat. Csak az állatok nem szeretik a postásokat.
- Ez tényleg így volt! Szerettem hajnalban dolgozni, amikor még mindenki aludt. Az állatszeretethez meg kellettek az alföldi tanyavilágban eltöltött nyarak, ahogy ott bogarásztunk naphosszat a pusztában. De a kutyákat tényleg újságkihordóként szerettem meg. Persze, volt, hogy megkergettek. Befordulok a sarkon, ötven méterre előttem, mint egy westernfilmben, három baromi nagy dög fekszik. Valami roncstelep volt arrafelé, Pestlőrinc legvégén, a szolnoki vasútvonal mellett. Bicikli letámaszt, szemezünk. Óvatosan lehajolok, felveszek három követ. Három kutya, három kavics. Lassan, fel a biciklire. Aztán tekerés ezerrel. Volt, hogy meglógtam, volt, hogy le kellett őket rúgni magamról.

- Egyenruhád is volt?
- Csak egyenbiciklim, egyenruhám nem. Újságoskosár sem volt a bicikli elején, apám hegesztett rá egyet. Borzasztó csúnya volt, rikítózöld.

- Miért jön el valaki Pécsre egyetemre?
- Laktak itt rokonok, az ELTE-re nem vettek fel, egy ponton múlott. Pécs mellett még Szegedet is megjelöltem. Amúgy Szeged a másik magyar város, ahol tudnék élni. Szegeden van folyó és villamos. Tudod, mit nem vagyok képes megszokni Pécsen? Hogy nincsenek négyszintes bérházak, mint Pesten a VIII. vagy IX. kerületben. Nekem az hozzátartozik a városképhez. És nagyon hiányzik a Duna is. Ha legalább egy rendes patak lenne, ami keresztülfolyna a városon. Persze, erről Pécs nem tehet.

- Kijártad a szociológiát, mert a szociológusokra mindig odafigyelnek, de nem diplomáztál le. Nem zavart sohasem?
- Csak egy sikeres államvizsgám van, ami a diplomához kevés, mert nincsenek meg a nyelvvizsgáim. A papír soha nem érdekelt különösebben, most meg már késő. Ettől függetlenül ezt a nyelvtanulás dolgot elcsesztem. Ciki, hogy még mindig nem tudok elmondani egy beszédet angolul. Meg tudok szólalni, de nem olyan szinten. Ezt nagyon szégyellem.

- Ha választhatnál egy nyelvet, amin holnaptól perfekt lennél, melyik lenne az?
- A román! A román nagyon tetszik. De azt hiszem, nyugat felé kéne menni inkább, ugye? Akkor legyen az olasz.

- A kettő hangzása nagyon hasonlít egymásra. Miért tetszik a román?
- Pont amiatt, a hangzása tetszik. Sokat járok Erdélybe, Szászföldre, ott találkoztam először nagy dózisban a nyelvvel. Mondjuk, az erdélyiek által beszélt magyart is nagyon szeretem.

- Miért szereted Erdélyt?
- Hú, ennél a kérdésnél nagyon könnyen bele lehet csúszni valami orbitális közhelybe. 

Egy kutya és egy macska (Bolgárszeg, Brassó, 2012)
Egy kutya és egy macska (Bolgárszeg, Brassó, 2012)

- Azért csak próbáld meg. Én most kezdek rájönni, hogy mennyire fontosak a közhelyek.
- Érzek ott valami egyszerűséget és természetességet. Hogyha ott valami szar, akkor az szar. Magyarországon akármilyen szar is valami, azt hazudjuk, hogy jó. Kisminkeljük, átfestjük, körbekerítjük. Pedig a szar ugyanaz a szar itt is, mint ott, ráadásul mi még le is nézzük őket az őszinteségükért. De itt abba is hagyom inkább. Valószínűleg az erdélyi magyarok azt mondják erre, hogy nettó hülyeség, mert náluk is ugyanez van. Nem tudom. Inkább csak annyit kellett volna mondanom, hogy hipnotikus hatással vannak rám a hegyek, a fenyvesek, a természet ereje.

- Az egyetemi évek után szinte siettél vissza Budapestre. Több volt a lehetőség?
- Visszamentem, hátha lesz valami. De nem lett.

- Kábé amikor elkezdődött az irgalmatlan kivándorlás Pécsről, te éppen visszajöttél. Miért?
- Budapest nagyon megváltozott – vagy én változtam meg a pécsi egyetemi évek alatt. Pest felpörgött, idegessé, túlzsúfolttá vált. Nem bírtam elviselni a folytonos zajt. Felgyorsult az idő is, úgy éreztem, soha nem érem utol. Sok minden nyomasztott. Akkoriban zajlott az identitáskeresésem legdurvább időszaka is.

- Ezért írod Pécsről: „élhető, csendes kultúrváros, a természet közelsége”?
- Ezt komolyan is gondolom. Az élhetőséget és a természet közelségét nagyon. Budapesten nem tudtál úgy elmenni sehova, hogy ne érezd a pulzálást. Pam, param, param. Minden, az idő, az emberek, az autók, a metró. Nagyon sokat és messzire kellett menned azért, hogy kikerülj a hatása alól.

- És Pécsnek jó a ritmusa?
- Számomra igen. Mintha Pécsett egyszerre lennél vidéken is meg városban is. Közel a természet. Nem vagyok nagy túrázós, de azok a tanyasi nyarak meghatározók voltak számomra az alföldi tanyavilágban. Itt könnyen elérem Orfűt, a Malomvölgyi-tavat, akár kocsival, akár biciklivel. Hétköznap is kimegyek. Nem túrázok, csak kimegyek. Ugyanakkor nekem Pécs kisváros, a szó kissé pejoratív értelmében.

Erdély (2012)
A képen ugyan nem látszik, de szemben éppen lángol az erdő (Borszék, 2012)

- Vagyis?
- Az ideális város számomra kicsit nagyobb, 300-400 ezres. Brassó, Trieszt, Ljubljana, Kassa. A mostani Pécsből nekem hiányoznak az élő terek. Sokszor eszembe jut egy este, amit nemrég egy bécsi kávézóban töltöttem. Egy apró kis téren ültünk, ahová ötpercenként befutott a villamos, leszálltak páran. A piros lámpa előtt mindig csak egy vagy két autó állt meg. Alapvetően csend volt, a mindennapi élet hangjaival, és nem a nagyváros tompa, monoton zúgásával. Volt az egésznek egy különös, otthonos ritmikája, valahogy pont megfelelő volt a sűrűség-ritkásság viszonya, ami Budapesten nincs meg. Pécs nekem ilyen szempontból túl kicsi, ráadásul a város összes jó hangulatú tere el van szigetelve az élettől. Ott a Szent István tér, ami valójában egy skanzen. Néha azt is el szoktam képzelni, hogy a Flórián téren vagy az Ágoston téren van egy kávézó. Olaszországban biztos lenne is, én pedig állandóan ott ülnék. Az olaszokat egyébként nemcsak a focijuk és a mentalitásuk, hanem a városaik miatt is szeretem. Bármerre jársz Olaszországban, mindenhol kétezer éves köveken lépdelsz, egyszerűen érzed a kétezer évet a talpad alatt. Azt az önbizalmat és kedélyességet, amit ez a tudat jelent, mi soha nem fogjuk elérni. De én már annak is örülnék, ha a mi kis ötven- meg százéveinket nem kerítenénk körbe kordonokkal, ha nem idegenítenénk el magunkat könnyes szemmel a saját múltunktól.


Kiss Tibor Noé, ha nem is kivételezett, azért szerencsés helyzetben van. Ma Magyarországon hiába jelent meg két egész jó könyved, az messze nem elég a megélhetéshez. Bár több folyóiratba, közéleti lapba is publikál, a munka gerincét a Jelenkor folyóirat szerkesztése jelenti. Néhány éve kezdte el Csordás Katával az azóta rendszeressé vált Irodalmi Diszkó programok szervezését, ami nem csak a helyi bölcsészek között népszerű.

- Büszke vagy rá, hogy a híres pécsi irodalmi periodika szerkesztője vagy?
- Persze, csakhogy én nem szerkesztem a Jelenkort, hanem tördelem.

- Azért ez csak irodalmi munka. Szerves része vagy a pécsi irodalmi életnek. Milyen a pécsi irodalmi élet?
- Mit jelent az, hogy pécsi irodalmi élet? Hogy van néhány író, akinek Pécs szerepel a lakcímkártyáján?

- Neked mit jelent.
- Nekem azt a szűk kört, azt a néhány embert, akikkel 2010 óta napi szinten együtt dolgozom a Jelenkorban, Ágoston Zolit, Szolláth Dávidot, Görföl Balázst, de tágíthatjuk a kört Havasrétivel, Keresztesivel és Takátssal, hogy említsek néhány zseniális Jóskát. Rengeteget tanultam tőlük. De mondhatnám a fiatalokat az egyetemről, a korábbi jelenkoros gyakornokokat.

- Tavaly voltál negyven éves. Történt némi számadás, sorsvetés, útértékelés?
- Nem igazán. Szeretnék kiszabadulni a rám ragadt címkék és szerepek alól. Kialakítani valami normális magánéletet. Elkezdeni írni a következő regényemet. Ilyen apróságok vannak csak.

Kilátás a Gosztonyi utcából, Horváth Béláék konyhájából. Azóta ők is elköltöztek, és már a ház sem áll (2012)
Kilátás a Gosztonyi utcából, Horváth Béláék konyhájából. Azóta ők is elköltöztek, és már a ház sem áll

- Pedig eléggé komoly dolgok ezek.
- Lehet. Az elmúlt években talán túl sokat foglalkoztam a saját identitásommal. Azt hiszem, ez kissé magányossá is tett.

- Szerintem természetes, hogy ha férfiként női ruhát hordasz, mindig a figyelem középpontjába kerülsz. De nekem az az érzésem, hogy középre is vágysz. Középső középpályást játszol a fociban, keményeket nyilatkozol. Mégis azt mondod, magányos vagy.
- A transzneműség felvállalása során tapasztaltam meg ezt az ellentmondást. Annak ellenére, hogy rengeteg értékes ember vesz körül, vannak nagyon jó barátaim, valahogy mégiscsak egyedül vagyok. Kívülről az látszik, hogy szót értek a férfiakkal és a nőkkel is, de ez talán csak a látszat. Arról nem tudok beszélni nőként, hogy milyen érzés megszülni egy gyereket. A pasis témákba és problémákba is nehezen tudok belehelyezkedni. Úgy érzem, az sem érint. Szóval, persze, a közepén vagy mindennek, de valójában a szélén állsz, borotvaélen táncolsz, és néha úgy érzed, bármikor leeshetsz. Nem tudom, hogyan nevezhetném ezt, radikális középnek?

Kilátás a duinói kastély felől
Kilátás a duinói kastély felől

- Amikor telefonon beszéltünk, arra utaltál, mintha most megváltozna minden.
- Télen írtam egy érzékenyítő színdarabot, amelynek márciusban volt a bemutatója, majd a POSzTon is előadásra került vasárnap. Jó volt együtt dolgozni egy nagyobb közösséggel, bevonódott egy csomó ember, fogyatékkal élők, roma szereplők, a festészet tanszék hallgatói, a szervezők. Végignéztem, ahogy életre kelt egy olyan szöveg, amit én írtam, s hogy ez többek számára milyen sokat jelent. Az egész nagyon megható volt, s hirtelen megint felfedeztem magamban valamiféle érzékenységet. Jobban belegondolva lehet, hogy a színdarabbal, ezzel a kis szerelmi történettel valójában magamat érzékenyítettem. Ráadásul olyan impulzusok értek az elmúlt hónapokban, amelyek felgyorsították a harmadik regényem alakulásának folyamatát.

- Kíváncsian hallgatlak.
- Szívesen beszélnék is róla részletesebben, de még nincs itt az ideje. Szeretném, ha ez a szöveg a korábbi regényeimhez hasonlóan befogadható és olvasmányos, ugyanakkor sötétebb és radikálisabb volna.