Breadcrumbs

2017. szeptember 05., kedd 10:37

Karó közt a potyka

mz/JPM
Forrás: JPM Forrás: JPM

A kisszerszámos halászat rejtelmeibe kalauzolja a látogatókat a JPM új kiállítása.

Nem tudom, mi az oka, de egyre több ismerősöm tette le az elmondásuk szerint a szerv által legtöbb esetben teljesen komolytalanul kezelt horgászvizsgát az elmúlt években, és jár ki viszonylag rendszeresen pecázni. 

Na mondjuk nekik kötelező lesz például a szeptember 7-én nyíló kiállítás a JPM Természettudományi Múzeumában, informálódhatnak többek között a rekesztő, borító, szigonyos, hurokvető halászatról. 

(Engem a halászat végfogyasztói része érdekel kifejezetten. Például hogyan lehet, hogy a határmenti horvát és szerb éttermekben alap halászlét miért nem lehet néhány kilométerrel arrébb, itthon is legalább olyan jól elkészíteni?)

Ahogy a közleményben olvasható: az értékesebb halászóvizek már a középkorban földesúri tulajdonba kerültek, de a kevésbé értékeseken még sokáig fennmaradt a szabad halászat lehetősége. A paraszthalászok, akik csak kiegészítő foglalkozásként halásztak, főleg télen és tavasszal (a mezőgazdasági munkák szünetében) jártak halért.

A 16–17. században a „köteles halak” – a tokfélék és a harcsa – főúri eledelnek számítottak, míg a „tömegzsákmányból” tartósított halat fogyasztották a jobbágyok, katonák és cselédek. A halat sütötték, főzték, szárították, füstölték, sózták. A halászlé készítésének specialistái a halászok voltak, tőlük került a polgári konyhákba. A tájanként eltérő receptekben közös, hogy többféle halból, vöröshagymával, sóval, borssal és paprikával főzik. A 19. századra a táplálkozáskultúrában is megmutatkozott a folyószabályozások és mocsárlecsapolások hatása. A korábban halbőségéről híres vizeink halállománya jelentősen lecsökkent.