Breadcrumbs

2017. október 30., hétfő 22:24

Én kicsi pónim

Kiss Tibor Noé
Én kicsi pónim Fotó: Kiss Tibor Noé

Kiss Tibor Noé novelláját olvashatják a Szabad Pécsen. Az irodalom kategóriában 2017-ben a minap baranyai Prima Díjjal kitüntetett író a róla, a díj kapcsán készített kisfilmben is elmondta, hogy már dolgozik a harmadik regényén, mközben a másodikat egyre több nyelvre fordítják le, egyre több országban kapható. (B. A.)


 

Ez a roncstelep sötétben kísérteties csak igazán. A feldarabolt Suzuki Swift, a gumiabroncshegy, a földbe süppedő utánfutók, a raklapok és a kibelezett Mercedes-kisbusz. Az utcai lámpák sárgás fényében fürdenek a tárgyak, megcsillan a gázpalackok oldala, a parabolaantennák tányérja. A farakások között kutyák fekszenek, csend van, csak a szú rágja a vegyesbolt zsalugátereit, a beszögelt ablakok. Ha odafigyel az ember, meghallja. Emberrel még sosem találkoztam errefelé, talán a faluközpontban, a templomnál vagy a halastónál előfordul néhány. Lassan gurulunk, mostanában ezt gyakorlom, a lassan gurulást. A lassú helyváltoztatást. Nézem a domboldalt, a sövény mögött fenyőfák magasodnak. Egy hete jöttem haza Erdélyből, eszembe jutnak az emlékek.

Leengedem az ablakot, hogy magamba szívjam a fenyőfa illatát, de nem érzek semmit. Allergiás vagyok. Mindenre, be van dugulva az orrom. Tovább lassítok, amikor észreveszem, hogy valami megmozdul a kereszteződésnél. Talán a tüsszentésemmel ébresztettem fel, talán maga is nyugtalanul aludt ebben a szúhangversenyben. Végre valami.

Erdélyben egy hétig vártuk a medvét Grétivel, minden bokrot átnéztünk, szedtünk áfonyát, málnásztunk, túráztunk, szeméttelepek mellett őgyelegtünk, kint éjszakáztunk a vadonban. De a medve csak nem jött. Talán majd most, ez a valami nagyobb egy kutyánál. Talán medve, próbálom ijesztgetni az útitársamat, de ő csak mered tovább maga elé. Az állat kocogni kezd, felveszi az autó ritmusát, együtt suhanunk az éjszakában. Elegánsan galoppozik a kocsi jobboldalán, mokány, zömök, lobog a sörénye. Póni az, póni bizony. Lefékezek, nehogy beszaladjon elém. Ha egy magyar futrinka eszmei értéke százezer forint, akkor mennyi lehet egy pónié. Jobb a békesség. Az autó megáll, követem a pónit, lassan eltakarja a templom árnyéka, az útitársam tovább mered maga elé. Ott egy ló, szótagolja, de akkor én már nem látom a pónit, csak egy kőkeresztet a megfeszített Krisztussal. Nem is ló ez, hanem póni, szótagol tovább. Ideges a hangja, pedig nem az az ijedős típus, Erdélyben nőtt fel, medvékkel ébred, farkasokkal fekszik, a kettő közt pedig egyszerűen csak székely. Nem értem, mit bámul olyan meredten. Kinézek a kocsiból a másik irányba, és hirtelen belém fagy a szó. Egy póni áll ott is, három lépésre tőlem. A szemei vérben forognak, a patájával szinte feltépi az aszfaltot. Én kicsi pónim, nyugodj meg, rebegem magamban, kicsikém, ne csináld, de akkor már tudom, mi következik. A póni fújtat, megrázza a sörényét, és nekiront az autónak, a bal oldali sárhányó fölött. Akkorát koppan a feje, hogy egy pillanatra megsajnálom, de aztán inkább beletaposok a gázba. Még a visszapillantó tükörbe sem merek belenézni, félek, hogy a póni, ez a vérpóni, ez a megátalkodott vérló az autó után üget, hogy kirángasson belőle és pépesre taposson bennünket Barátúr-külsőn. Cafatokra. Csak a falu fölötti dombon merünk kiszállni a kocsiból. Nézzük a karosszériát, minden oké, megúsztuk. Nekidőlünk az autó oldalának, hallgatjuk a sajáőt szívverésünket és a tücsökciripelést. A halastó felett hízik a pára, Barátúr csendes és nyugodt, néhány sárga fényfolt az éjszakában. A béke szigetének tűnik, de minket ez többé már nem téveszt meg.

Gyorsan visszaszállunk a kocsiba, a közelben pónik ólálkodnak.