Horányi Özséb, a PTE-BTK volt dékánja (1992-1996) a Magyar Nemzetnek adott interjút.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A kommunikációkutató már korábban is megfogalmazott néhány kemény kritikát, és most sem rejtette véka alá véleményét az egyházról, a politikusokról és migrációról. A Magyar Nemzet cikkéből idézünk néhány gondolatot.
? Egy interjújában arról beszélt, hogy a magyar politikában használt kommunikációs szokások rövidesen megbomlanak, összeomlanak. Hogyan következhet be ez?
? Hogy záros határidőn belül összeomolna, az túlzás, nem így fogalmaztam. Tény viszont, hogy a valóság és a kimondott szó között ma Magyarországon többnyire óriási szakadék tátong. És ez egyébként nem feltétlenül kormánypárti jelenség: visszatérő motívuma a hazai közéletnek, hogy a közszereplők gyakran hazudtolják meg egymást, és még véletlenül sem hangzik el cáfolat. A kommunikációs luftballonok idővel törvényszerűen kipukkadnak. Persze sokszor úgy érezhetjük, hiába a nyakon csípés, a lebukás. Olyan világban élünk, amely gyakran tűnik borzalmasnak és tét nélkülinek. De nem lehet a végtelenségig mellébeszélni!
? Miért borzalmas és miért tét nélküli?
? A nyilvánosság előtt megszólaló embernek komoly morális felelőssége van abban, hogy mit mond, és hogyan cselekszik. Ha a mellébeszélést tesszük meg normává, akkor az idővel bevett gyakorlattá válik. Ez az, ami borzalmas. Következmények nélküli országgá válunk, ha már nem lettünk azzá. Gondolhatunk akár a jelen világ egyik legégetőbb kérdésére, a kibontakozó migrációra és az azt kísérő, pró és kontra közbeszédre is. Mostanában ennek a kontinenseket átfogó és sok szempontból új jelenségnek az okaként két dologról szoktak beszélni: a nem biztonságos helyről menekülőkről vagy a biztonságos helyről, de a jobb élet reményében érkezőkről. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy ebbe a két csoportba mindenkit be lehet sorolni: el is indult a szőrszálhasogatás. Pedig egészen biztos, hogy ennél sokkal több indíték tipizálható. Mondok egyet: a fekete-afrikai övezetből az eddigiekhez képest nagyságrenddel több emberre kell számítani Európában az egyre élhetetlenebbé váló felmelegedés következtében. Még nem indultak el. Ekkora tömeg esetében pedig, amelyről itt szó van és lesz, nem lehet finomkodni: úgyis jönnek azok, akik jönni akarnak. Az ideérkezők által felvetett kérdéseket kell megoldani, nem csupán ezek töredékét!
? Ebben a kérdésben egy keresztény ember is sokszor nehéz helyzetben van, hiszen képtelen megtalálni az egyensúlyt a szolidaritás parancsa és az önvédelem kívánsága között.
? A II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb felismerése volt, most már több mint ötven éve, hogy nemcsak az egyénnek, de egy társadalmi csoportnak is lehetnek mulasztásai, vétkei. Ezt nevezik strukturális bűnnek. A többmilliós hazai szegénységet én személy szerint képtelen vagyok megszüntetni. Nincs is ilyen felelősségem, nem vagyok része az ország vezetésének. Ugyanakkor, ha lehetőségem adódik, értelmiségi emberként fel kell szólalnom a feladatát elmulasztó, ezért bűnös struktúrák, szervezetek ellen. Olyan nagy intézménynek például, mint amilyen a magyar római katolikus egyház, kötelessége, hogy tegyen a szegénység enyhítéséért, visszaszorításáért. Ritka szép példája ennek az a segélyakció, amelyet ezekben a hetekben bonyolít az egyház a Közel-Keleten. Az eredmény sajnos nagyon vékony. A strukturális mulasztás persze nem ment fel bennünket sem. Meg kell tennünk egyénenként is, amit lehet. Például a befogadás kérdésében.
? Mit kell, mit lehet tennem nekem, mezei állampolgárnak?
? Joggal merülhet fel a kérdés: mi történik, ha egy embernek segítek? Szolidáris vagyok? Igen. Ez az a keresztény szolidaritás, amely elvárható tőlem? Igen, de nem csak ez! Az alapprobléma az, hogy hol a határa a személyes segítségnyújtásnak, hogy meddig terjed a kapacitásunk. Nézzük például a migránsok ügyét. Ha az érkezők száma – a korábbi nagy népvándorlások, bevándorlások, népességcserék néprajzi, történeti, etológiai, szóval tudományos tapasztalatai ezt mutatják – több, mint a helyi lakosság öt százaléka, akkor az instabilitást okoz a befogadó közösségben. Ezt azonban érdemes értelmeznünk. A befogadás lényege a fokozatosság. Ha az érkezők sikeresen integrálódnak, akkor természetesen ők is részévé válnak a jövőbeli befogadói csoportnak. Hogy egy-egy adott esetben mi a teendő, azt pedig a józan ész és a lelkiismeret szava dönti el. Nehezíti a helyzetet, ha azt látjuk, hogy a környezetünkben lévő szervezetek, struktúrák nem teszik a maguk dolgát. A keresztény ember feladata az is, ne feledjük, hogy olyan fórumokat hozzon létre, ahol felelősségteljes, mérlegelő gondolkodás folyik, és ahonnan ebből fakadó cselekvés indul ki.
A teljes interjú ITT olvasható.
19? Lapot!
