Van legalább egy, nagyon személyes és nagyon szomorú érvem a propagandamédia ellen, amit eddig még nem mondtam el. Nem is akartam. Most azonban, egy nagyon szomorú, friss, és engem többszörösen is érintő, nagyon személyes pécsi példa miatt megteszem.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Egy kis fideszes propagandalap vezetője, egyben a Dunántúli Napló árnyékfőszerkesztője sivalkodik azért, mert “csak” írásban kapott volna választ kérdéseire Pécs új polgármesterétől”.
Az első felháborodás után, amikor elolvastam a Pécsi Újság nevű pécsi hírportál (sajnos a jelzős szerkezet, a kis fideszes propagandalap, amúgy, stimmel) cikkét arról, hogy szerettek volna interjút készíteni Pécs új polgármesterével, de ő nem állt (egyelőre? – B. A.) személyesen a rendelkezésükre, ezt a fenti mondatot írtam le. Dühből.
És nem csak azért, mert Lenin-fiúznak benne. És nem csak azért, mert ez nyilvánvalóan elsősorban volt kollégámra, Nimmerfroh Ferencre, megbízott Pécsma-főszerkesztőre és rám vonatkozik. És nem csak azért, mert még ráadásul konkrét hazugságot is írnak a Pécsmához kerülés kapcsán a többes számmal (egy főről van szó, ugyanis, ami nem is titok, arról lapunkban az érintett maga számolt be a megbízás érvényességének kezdete előtt).
Hanem azért is, mert teljesen egyértelműen azért írták meg ezt a cikket, és a többi nem túl jó kérdés mellett a Lenin-fiúsat is, hogy besározzák (megpróbálják) az új polgármestert (ha rászolgált, ha nem). Azaz gyakorlatilag direkt politikai céllal.
Arról írnak, hogy nem kaptak személyes interjúlehetőséget, és micsoda dolog ez, merthogy tudja meg mindenki, az interjú, az személyes műfaj, párbeszéd és így tovább. Vagyis “szakmázgatnak” kicsit. Ők.
Kezdjük ott, hogy két dologban igazuk van. Sokkal jobb lett volna, ha van személyes interjúra lehetőségük (nekik is, igen, ez a véleményem) és egy interjú valóban személyesen a legjobb.
Abban azonban nincs igazuk, hogy csak és kizárólag személyesen lehet interjút készíteni. 2020 van ugyanis. De 2000-ben sem volt ez kizárólagosság. Van lehetőségük a cikkben ezt jelezni, hogy nem személyesen készült. És szerintem senki sem tiltotta volna meg nekik, hogy ha olyan választ kapnak, amire vissza kell kérdezni, akkor azt ne tegyék fel ismét. Persze, igaz, az interjú személyesen a legjobb.
Csakhogy ezek szerint talán mégsem az volt a cél, hogy interjút készítsenek, hanem egy, még tőlük is roppant gyenge karaktergyilkossági kísérlet.
Mindezt persze attól függetlenül írom, hogy a Pécsi Újság a korábbi Pécsma mellett vitte a prímet az elmúlt három évben a pécsi szervilis kormánybarát, fideszes szolgamédia szerepben, közpénzekkel finoman szólva az ismertségükhöz és olvasottságukhoz képest rendesen kitömve.
Nem beszélve arról, hogy a most már papíron nem Pauska Zsolt által vitt és tulajdonolt kis online lap rendszeresen beszállít olyan híreket és anyagokat a KESMA- és MediaWorks-lapok (egyik x-igazgatója a médiacégnek a volt DN-főszerkesztő Pauska Zsolt) közé tartozó Dunántúli Naplónak és Bamának. Amelyet normális, józan gazdasági megfontolás szerint (látszólag is így tűnik, de a “megyei napilap” egyik volt újságírójaként is így gondolom) a “megyei napilapnak” magának kellene a saját állományával elvégeznie.
Nyilván ezt felfelé is meg kellett magyaráznia a vidéki lapok tartalomelőállításáért is felelős Pauskának. A kiszivárgó hírek, hogy miképpen is működik a DN manapság /2016 decembere óta, árnyékfőszerkesztő, öncenzúra stb./ talán az lehetett egy jó érv, hogy így még szorosabb kontroll alá tudják vonni politikailag az újságot.
Üzenet a régi, és már csak tényleg volt kollégáknak: a Szabad Pécsnél uralkodó szabadság és jó hangulat sokkal többet ér, mint a látszólagos biztos munkahely és anyagi biztonság.
A DN-től, a Bamától, és más fideszes propagandamédiumokból is szivárognak ki olyan hírek, amelyek szerint már a felsővezetői szint alatt dolgozó emberek nagy része, és különösen a beosztott újságírók, szerkesztők, a tartalomelőállításban dolgozó más kollégák öncenzúrát gyakorolnak, feszengenek, szoronganak, idegesen mennek dolgozni, és tényleg csak azért maradnak, mert félnek váltani, hogy nem találnának máshol munkát – illetve ezt hiszik. Korábban jókedvű, vidám emberek is mosolytalanok, piszkálódnak, megkeseredettek, lelketlenül dolgoznak, korábbi elveikkel szembefordulnak, és kezdenek minden szempontból lassan felőrlődni.
A Pécsi Újság főszerkesztője, Máté Balázs volt újságíró és volt kolléga a csupán monogrammal (de legalább azzal) ellátott cikkében beidézett, a polgármesternek feltett kérdéseként ott áll, hogy „Hiteles, pártsemleges városi médiát ígért, azonban a vezető posztokra a sokak által csak a pécsi Lenin-fiúknak nevezett balliberális szolgamédia tagjai kerültek. Ilyennek képzelte a független városi médiát?”
Még egyszer: még ebben is hazudik, egy fő került oda, és nem volt titok. A Lenin-fiúzás pedig olyan szinten a lélek legsötétebb oldaláról hallik át hozzám, amely miatt az elsőként érzett dühöt szinte azonnal felváltotta a mélységes szomorúság. Mert ezt teszi a lelketlen, gyűlölködést szító politika, amely a hatalomért egyre több olyan dolgot képes megtenni, amely minden szinten ellenségeskedést szül, és abból táplálkozik.
Pauskáról nem szeretnék írni, írtunk róla eleget, és már egy jó ideje abszolút érdektelen figura a számomra. Volt az a pénz, majd valamikor még az is lehet, hogy elfogy, addig meg örüljön neki.
Máté Balázst az egyetem óta ismerem, 22-23 éve. És bár soha nem gondolkodtunk, például a politikáról ugyanúgy, kifejezetten kedveltem. Szerettem vele beszélgetni, mert bár olyan párt mellett érvelt, amelyre akkoriban sem szavaztam volna utolsóként sem (nem a Fideszről van szó), de láttam rajta, hogy okos, művelt, alapvetően jóérzésű fiú, és talán azt is, hogy ő is szeret velem beszélgetni, vitatkozni. És nem osztja a világot a barátait és ismerőseit illetően feketére és fehérre.
Aztán kollégám lett, és majdnem az ottani, végül 12,5 évesre sikeredett “karrierem” végéig az is maradt. Rengeteget segített és nagyon sokáig szakmailag is szerettem, amit csinált, szinte kivétel nélkül. Akkor is, ha (és itt most már csak a véleménycikkekről beszélek) nagyon sokszor nem értettem vele egyet.
A DN egy néplap volt, megfért benne sokféle vélemény, ezért is lehetett szeretni. Kedveltem azt a jegyzetet, glosszát stb., amellyel amúgy nem értettem egyet, mert nem úgy láttam a világot, de volt eleje-közepe-vége, logikus volt, és a szerző is a saját véleményét fejezte ki, a saját személyiségéből mutatott meg valamit, abból, hogyan gondolkodik. És biztosan nem kedveltem azt, amellyel amúgy egyetértettem volna, de nem éreztem logikusnak, következetesnek és őszintének. Balázs jegyzetei a legtöbb esetben az elsőhöz tartoztak, sokszor pedig még egyet is értettem vele.
Most Lenin-fiúzik, habár neki nagyon jól kell tudnia, hogy mennyire nem voltunk és nem voltam soha elkötelezett (és nem csak szakmailag) egyik politikai oldal felé sem. És, hogy nem csak a Fidesz szemében voltam szálka, hanem a korábbi hatalom szemében is, még ha az rövidebb idő is volt. És azt is tudja, hogy hogyan viselkedett korábban és most a hatalom a tőlük független, őket ellenőrizni kívánó újságírókkal. És most, ezt tudva, a szakmáról próbál kioktatni embereket.
Azzt követően, hogy az elmúlt három-négy-öt évben, amikor Orbánék már tényleg, szovjet tankokkal mentek neki a sajtónak, és látható volt, hogy mi a céljuk, az általa vezetett Pécsi Újságot mindez láthatóan cseppet sem zavarta. Sőt, a cikkeikben (majd az ő híreiket átvéve a DN/Bama is) szinte “tapsoltak” minden lépésükhöz. És bár a hatalom ellenőrzése lett volna a feladata, feladatuk, ha időnként valakikkel “keménykedtek” is, az az ellenzék volt.
Tapsoltak a cikkeikkel egy olyan miniszterelnöknek, aki testőrökkel védi magát a sajtótól. Aki évente egyszer kegyeskedik (úgy is csupán második éve) válaszolni nem propagandamédiának is, de még abban a sajtótájékoztatóban sincs túl sok köszönet, és senkinek semmi fogalma nincs arról, hogy hányan regisztráltak, és kik és miért lettek kizárva.
Máté Balázsék a Pécsi Újságban (és az átvétel miatt a DN-ben) próbálnak leckét adni a szakmából. Ők, akik ott ültek azon a pécsi sajtótájékoztatón az autóbűvölő Kósával és az azóta megbukott Pávával szemben, amelyet egy közérdekű ügyben hívtak össze, de amelyre nem engedtek fel olyan médiumokat, például minket, akik a végén még kérdeztek is volna és nem alákérdeztek volna. És, amit nagyon jól tudtak., Sőt, amelyről az a hír járta, hogy még a szolgamédián belül sem kapta meg mindenki a sajtótájékoztatóról szóló hírt. Bóka és Máté valószínűleg megkapták. És nem ez volt az egyedüli ilyen eset. Szóval ők. Oktatnak. A szakmáról.
Máté Balázsék merik kiejteni a szájukon a szolgamédia kifejezést, nem magukra értve, és szólnak be az “új” Pécsmának. Úgy szólnak be, hogy a Pécsmán/Pécsi Hírekben a mi pénzünkből totális szakmai ámokfutást rendező, nettó propagandistává züllő Bóka Máté volt főszerkesztő a Pécsi Újsággal szakmai együttműködésben lévő DN-nél kapott azonnal állást (“újságíróit”), miután a Pécsmától távozhnia kellett.
Máté Balázst mindig is nemzeti érzelmű, antikommunista fiúnak ismertem, azaz nem a Fidesz hatalomba kerülése után került a Fidesz újabbkori ideológiai térfelére. A Lenin-fiúzása azonban nem csak azért sértő, mert ő is tudja, hogy hazugság, hanem egy sokkal szomorúbb ügy miatt is.
Ő és Pauska voltak ugyanis azok, akik Mészárosék MediaWorks-ös hatalomátvétele előtt leültek több újságíróval is “beszélgetni”, minden akkori beszámoló szerint azért, hogy felmérjék a terepet. Igen, volt olyan, aki nem is titkolta el a volt munkatársaim közül, hogy részt vett ilyenben. Másokat személyesen is láttam a pécsi belvárosban “kávézgatni”. Akkor a két kérdező közül már egyik sem dolgozott a lapnál, így nem csak a beszámolók alapján írom, hanem mert egyértelmű is: arra (is) voltak kíváncsiak, kik a megbízhatók, kik nem azok, és akik nem, azok ellen miket lehet felsorolni (nyilván az egyértelmű esetek mellett).
OK, értem, így megy ez. Csakhogy egem mindez elsősorban a szó szerinti kommunista időkre emlékeztetett. És persze a náci időkre is, hiszen e szempontból (is) e kettő egykutya. (Apropó: a fent idézett cikkben “a homoszexuálisok felvonulását” címben emelik ki a kérdések közül. Egészen döbbenetes erkölcsi mélyponton kell ahhoz lenni ahhoz, hogy ide jusson valaki, akiről meggyőződésem, hogy ezt így évekkel korábban sem tette volna meg.)
És, persze, aztán voltak olyan részek a teljesen egyértelműen politikai okból történő újságírói kirúgásokat megalapozni hivatott felmondások szövegében, amelyek sajnos elhangoztak azokon a bizonyos beszélgetéseken, az adott emberekkel kapcsolatosan. Persze, aztán végül nem voltak, nem lettek ezek fontosak, mert a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy azok a papírok csak azért kellettek, hogy legyen ott az elbeszélgetéseken valami “pszichológiailag”, és inkább a felmondások mellé rakott közös megegyezést írják alá a kirúgásra ítélt emberek. (Meg kell jegyezni, hogy kizárólag az összeget tekintve még korrektnek is mondható összegeket is fizettek ki.)
Egyértelmű volt persze, mindenki tudta, hogy nem lehet maradni az egyik részről, és nem is akar maradni ott senki a másik részről. Mindenesetre engem személy szerint, akit finoman szólva egyáltalán nem ért tragédiaként az, hogy nem kell egy percet sem tovább olyan helyen dolgoznom, amilyenné válni fog az újság (és amilyenné lett is aztán), már akkor is ez dühített és bántott. Hogy olyan emberek, akik addig tényleg kikeltek, akár magánbeszélgetésekben, akár hivatalosan, újságíróként írt szövegekben is egy olyan rendszer ellen, ami nálunk például az ötvenes és hatvanas években volt, egy újonnan kiépülő-alakuló modernkori autokráciában a hatalom szolgálatába állnak, ráadásul a szakmájukkal, a mindannapokban, még volt barátaikkal, volt kollégáikkal szemben is részt vesznek ilyen jellegű döntéselőkészítésben. És ez, persze, nem csak pécsi jelenség, és nem csak pécsi újságírókra vonatkozik.
Basszus, ti komunistáztatok éveken át? Ti Lenin-fiúztok most, mindezek után, és az elmúlt években történtek után? Szégyelljétek magatokat! Én biztosan szégyenlem magam helyettetek, és sajnálom azt, hogy mivé lettetek.
19? Lapot!
