Immáron a kilencedik Alaptörvény módosításra készül a kormány, amit a tervezet lényegi részének kiszivárgása óta élénk vita övez. Részben azért, mert a vírusválság közepén módosítanának Orbán Viktorék, másrészt a tartalmi részletei miatt. A konkrét változtatási tervezettől függetlenül is érdemes tudni, hogy a gyakorlatilag teljes mértékben a 2010-ben hatalomra került Fidesz-KDNP kormány művének tekinthető, s lényegében az Alkotmányt felváltó Alaptörvényt Orbánék 2011-ben vezették be, azaz 9 év alatt ez már a kilencedik módosítása lehet a maguk által írt Alaptörvénynek. A Szabad Pécs az alábbiakban a tervezett kilencedik Alaptörvény-módosításról Nyirati András, a pécsi Emberség Erejével Alapítvány vezetőjének elemzését közli.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A társadalom számára soha nem tapasztalt kihívást támasztó járványhelyzet közepén érkezett a hír, hogy a magyar országgyűlés ismét az Alaptörvény módosításra készül – kilencedik alkalommal. Ugyan egy demokráciában ez önmagában is mindig izgalmas esemény, de a szövegtervezet kapcsán most különösen fontos átgondolni, mi fog megváltozni az ország alapokmányában.
A kormányzó pártok kilencedszer tervezik módosítani az Alaptörvényt, tovább erősítve annak világnézeti elkötelezettségét. A keresztény értékek védelme címén szembe mennek az egyetemes emberi jogokkal, alkotmányosan megkülönböztetve állampolgárokat hitbeli meggyőződésük alapján. Az egyház és az állam szétválasztása meghatározó lépése volt a modern demokráciák kialakulásának. Magyarországon ehhez képest az állam teljes szektorokat kezd átadni az egyházak kezébe, finanszírozza őket bőségesen, miközben a létező közvéleménykutatási adatok nem támasztják alá, hogy a magyar társadalomban többségben lennének a vallásukat ténylegesen gyakorló keresztények.
Keresztény nemzetmegtartó, avagy a kilencedik módosítás
„Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.” Ez az Alaptörvény tervezett módosítása, amelynek indoklásában szerepel még a kereszténység nemzetmegtartó szerepének megismerése és megóvása. Biztosan sok magyar ember gondolkodik úgy, hogy ez teljesen rendben van, és nincs itt semmi látnivaló. Szerintünk több szempontból is aggályos a megfogalmazás.
Az Alaptörvény Magyarország alkotmánya, mint ilyen minden jogszabály felett áll, és a nemzet összetartozásának, a közösen elfogadott minimum szimbólumának kell lennie. Ezzel szemben várhatóan egy újabb olyan szövegrész kerül bele, amely egy társadalmi csoport hit alapú meggyőződését vetíti ki az egész társadalomra és befolyásolja az embereket a jogaik gyakorlásában.
A folyamat nem most kezdődött, mert a legjobb indulattal sem mondhatjuk, hogy az Alaptörvény eleve bármilyen, létező társadalmi konszenzus alapján született volna. De induljunk kicsit távolabbról!
A meggyőződés szabadsága, alapvető emberi jog
„Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”
Tegyük mellé azt az alapelvet, hogy a jogaim érvényesítése során nem sérthetem mások jogait, akkor ugyanis rögtön láthatóvá válik, mi a probléma. Az nem működik, hogy az állam egyfelől papíron biztosítja ugyan a választás szabadságát, másfelől önkényesen kiemel egy – történelmileg és kulturálisan megkérdőjelezhetetlenül fontos – világnézetet, amiről azt mondja, hogy ez az, amihez mindennek és mindenkinek igazodni kell.
Ez a gondolkodás, még ha egy olyan meghatározó vallásról is van szó, mint a kereszténység, teljes mértékben szembe megy az összes nemzetközi, hazánk által is aláírt emberi jogi dokumentummal, amelyek a II. világháború utáni világrend alapját képezik.
Nagyon is támogatandó, hogy egy állam kialakítsa elsősorban a jogi, adminisztratív és amennyiben a gazdasági lehetőségei engedik, a pénzügyi feltételeit annak, hogy az állampolgárai szabadon és gondtalanul megéljék hitbeli meggyőződésüket. Ennek például alapvető megnyilvánulása, ha lehet különféle hittanórák közül választani az állami iskolában, vagy hogy fel lehet ajánlani a személyi jövedelemadó 1 százalékát bejegyzett egyházak részére. Ennél tovább is mehetünk, hiszen miért ne lenne természetes egyházi iskola a gyerekeknek és egyházi fenntartású szociális otthon az idősek részére?
Az viszont, hogy ezeket az intézményeket előnyben részesítjük az államiakhoz képest, és ez pénzügyi támogatást is jelent, már társadalmi vitát igényel(ne).
Ahogy az is, ha alkotmányban rögzítjük minden magyar gyerek (beleértve a vallás nélküli, az ateista, a muszlim, a buddhista stb. gyerekeket is) keresztény kultúrán alapuló értékrend szerinti nevelését, ami egyértelműen megsérti „Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény” rendelkezéseit. Az egyenlő bánásmód követelménye ugyanis akkor sérül, akkor valósul meg hátrányos megkülönböztetés, ha egy személyt vagy csoportot valamilyen védett tulajdonsága miatt hátrány ér. A vallási és világnézeti meggyőződés pedig törvény által meghatározott védett tulajdonságok közé tartozik.
Szekularizáció és keresztény hagyomány
Az állam és egyház szétválasztása a felvilágosodás utáni modern Európának legalább olyan fontos alapja, mint a keresztény hagyomány. Magyarországon a XIX. században fogalmazta meg a kor egyik legendás politikusa, hazánk első vallás- és közoktatásügyi minisztere, Eötvös József: „Gyakran mondták: A vallás szükséges a népnek. Szerintem még szükségesebb azok számára, akik uralkodnak efelett.”
Világnézet és gondolkodás kérdése, hogy egyetértünk-e vele. Azonban annyi bizonyos, hogy a jelenlegi hatalom egyik kedvelt történelmi személyisége – minisztériumi háttérintézmény is viselte a nevét korábban – Wekerle Sándor és kormánya jutott el elsőként az egyházpolitikai törvények megalkotásáig. Ezek a törvények teremtették meg a polgári házasságkötést és anyakönyvezést, és rendelkeztek a szabad vallásgyakorlásról. Mindez 1895-ben történt, 125 évvel ezelőtt.
Évezredes hagyományoknak vetettek véget, amikor kimondták, hogy a polgári és politikai jogok gyakorlásának képessége a vallástól teljesen független. Az alaptörvény módosításra vetítve tehát az oktatáshoz való jog nem korlátozható azáltal, hogy alkotmányba írjuk a „keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”.
„A vallásszabadság eszméje megköveteli az egyház és az állam szétválasztását. Az más dolog, hogy szeretünk szabadon élni keresztényként, a saját hitünk szerint képviselni erkölcsi elveket, de ugyanúgy tiszteletben kell tartanunk mások meggyőződését is.” Nyilatkozta Beer Miklós nyugalmazott váci püspök a minap a Pesti Hírlapnak adott interjújában.
Persze mondani ezt is könnyebb. Hiszen a valóságban egy világ választhatja el egymástól azt, aki szerint az abortusz gyilkosság, ellentétes a Tízparancsolattal és azt, aki szerint a nő joga eldönteni, hogy mi történik a saját testével. De erre való a társadalmi párbeszéd, a társadalmunkat érintő kérdések nyilvános megvitatása, amely során a különböző vélemények teret kaphatnak.
Az államnak egy ilyen világnézeti konfliktusban az a feladata, hogy senkinek se tegye kötelezővé, ami ellentétes az elveivel, hanem lehetővé tegye, biztosítsa az egyén számára a választás szabadságát.
A kereszténység nem lehet ellenzékben
Évtizedek (évszázadok) óta látványos folyamat a társadalmak vallástalanodása. Ez nemcsak Európa egészére, de Magyarországra is igaz. Fontos tehát feltenni a kérdést: mégis mennyi magyar ember akaratáról beszélünk, amely indokolhatja, hogy ilyen irányba változtassunk hazánk Alaptörvényén?
A legutóbbi, 2011-es népszámlálás során, a megkérdezettek 54%-a vallotta magát valamilyen keresztény vallásúnak. Ez 20%-os csökkenést jelent a 10 évvel korábbi adatokhoz képest. A jövőre esedékes népszámlálás kapcsán nem bocsátkoznék jóslatokba. Háttér.
Árulkodó adat az SZJA 1+1% felajánlások. A 4,5 millió potenciális felajánló negyede, vagyis 1,1 millió ember rendelkezett adójáról 2019-ben keresztény egyházak részére. Ez 200 ezer fővel több, mint az előző évben. (Tegyük hozzá, hogy egy törvénymódosításnak köszönhetően aki az elmúlt években bármikor is felajánlotta már egyháznak az 1%-át, azt automatikussá válik a következő években. A civil szervezetek esetében ez nincs így.)
A kormányközeli Századvég a friss Project28 kutatása során arra jutott, hogy „a társadalom többségéről nem állítható kategorikusan, hogy vallásos, vagy épp vallástalan”. „Saját bevallása szerint a megkérdezettek kétharmada – valamilyen módon – vallásosként tekint magára: bár az egyháza tanítását csupán a válaszadók közel 16 százaléka követi, a magyaroknak mégis több mint fele a maga módján gyakorolja vallását.”
Nehéz megtalálni az igazságot, a különböző kérdésekhez kapcsolódó eredmények között igen nagy az eltérés. Még szerencse, hogy a Századvég munkatársai segítenek levonni a megfelelő következtetést: „A vonatkozó kérdésre adott válaszok alapján a magyar lakosság 79 százaléka szerint Európának inkább meg kellene őriznie keresztény kultúráját, hagyományait, vagyis a kultúrkereszténység igen erőteljesen jelenik meg hazánkban.”
Ez magasan a legnagyobb arány az európai országok között. Jelzi azt is, hogy mennyivel erősebb a „vallásosság”, ha nem hitbeli meggyőződésként, hanem a másoktól való megkülönböztetésként gondolunk rá. Összhangban azzal, amit a magyar kormányzati propaganda évek óta sulykol.
Az állami intézményektől független amerikai Pew Research vonatkozó 2018-as kutatása szerint a magyar válaszadók 76 százaléka mondta magát keresztény vallásúnak. „Ehhez képest a megkérdezettnek csak 14 százaléka állította, hogy a vallás fontos szerepet tölt be az életében, 17 százalék jár vallásos szertartásra legalább havonta, és 16 százalék imádkozik minden nap. Sőt, a 76 százalékos keresztény túlsúlyhoz képest a lakosságnak csak az 56 százaléka válaszolta, hogy hisz Istenben.”
Tehát a válaszadók ötöde olyan keresztény, aki nem hisz Istenben.
Ha el is fogadjuk, hogy Magyarország egy vallásos, keresztény többségű ország, amit a fenti adatok fényében egyáltalán nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, akkor is van több millió honfitársunk, akiknek az életébe, a szabadságjogaiba, a magyar országgyűlés kormánypárti többsége éppen durván bele akar avatkozni.
Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak
Némi bizakodásra ad okot, hogy a valóságot és a valóságban viruló sokszínűséget nem lehet betiltani. Akármit is írnak az Alaptörvénybe, attól ez a világ már csak olyan lesz, amilyennek ismerjük: sokféle különböző identitású ember él benne.
Mindannyiunk felelőssége, hogy bárki akármilyen tulajdonságától függetlenül olyan világban élhessen, ahol boldog lehet, biztonságban érzi magát és kiteljesedhet. Az államnak az a feladata, hogy az ehhez szükséges jogokat és szabadságot biztosítsa az állampolgárai számára. Véletlenül sem az, hogy világnézeti meggyőződés alapján megkülönböztető intézkedéseket hozzon.
Minden világvallásban, így a keresztényekben is létezik az úgynevezett aranyszabály. Ennek lényege, hogy „bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak”.
Ismerős? Ebben gyökerezik az egyenlő emberi méltóság és az egyetemes emberi jogok eszmeisége. Az emberi jogok.
Az Alaptörvény 9. módosítása csak egy (újabb) lépés abba az irányba, hogy az állam szempontjából első- és másodrangú állampolgárok csoportjai jönnek létre. Névleg a keresztény értékek védelmében, valójában éppen azokat megkérdőjelezve.
