Manapság egyesek dollármilliókba kerülő rakétákkal lődöznek lakótelepekre, erőművekre, mások esténként egy lavór melegvízben lábat áztatnak tévénézés közben, megint mások könyveket írnak. Utóbbiak közé tartozik a világ őrültségét nyolcvan évesen egy „őrült” regényében rögzítő magyar író. A közelmúltban jelent meg a Rémtörténetek – egy kései remekmű. A szerzője Nádas Péter október 14-én született, 1942-ben. Író, drámaíró, esszéista, újságíró, sőt fotóriporterként is dolgozott. Életművét a Berlini Művészeti Akadémiára hagyta, jelezve távolságtartását néhány itthoni folyamattól. Éljen soká Nádas Péter!
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Rémtörténetek (kiadó: Jelenkor) egy olyan világból mutat be élőképeket, amely a művészet létezésétől független életet él. Olyan szókincset használ a regényben az író, amit finoman szólva, nem emelkedett, irodalmi stílből eredeztethető. Pár nap története egy vízparti településen, élesen kinagyított részletekkel. Annyi írói lelemény van a regényben, annyi öröm, mesélőkedv, annyi locsi-fecsi, csivitelés, annyi kanyar, csűr-csavar, hogy aki még nem olvasott Nádast, itt is elkezdheti. Mintegy hátulról közelítve az életművet.
Nem tudom, ma lehet-e ilyen minősítést tenni, hogy illene … illene ismerni.
Nádas Péter Gombosszegen él évtizedek óta. Zalaegerszeg közelében található ez a kis falu. Tizennyolc éven át írta az Emlékiratok könyvét. Három kötet, ezerötszáz oldal. Egy borzasztóan szövevényes szerkezetű szöveg, amely nem egyértelmű műfajú, sok mindennek ellentmond, amit a történetmesélésről gondoltunk, tanultunk korábban. Mármint, hogy mi az elbeszélő, ki az elbeszélő, mi mindent tud. A káoszt fogalmazta meg, azt a káoszt, amiben élünk, éltünk a XX. században, s mindezt egy regény szerkezetébe rejtve, rejtjelezve, ahol a történeteknek csak egészen finom módon van köze egymáshoz, mintegy átsejlenek egymáson. Mégis, ahogy olvastam, hol majd elolvadtam a gyönyörűségtől, hol undorodtam, hol szorongtam, sosem maradtam közömbös. Nem voltam felkészülve arra, hogy mondjuk valaha is olvasni fogok egy 200 oldalon keresztül zajló leírást egy über-kolosszális nemi aktusról.
A könyv már terjedelménél fogva is hasonlítható Robert Musil: Tulajdonságok nélküli emberéhez. Csak Nádas könyve a testet tematizálja. Az ember állatiságáról jelent. Meg az identitásról. Meg a narrátorokról. Meg a rejtélyekről. Az idősíkokról. És a rengeteg történetszálról szól. Amire hozzászokunk a történetszövés módjához, addigra – pedig nem gondolnám magam prűdnek – nehezen tudom elfogadni, hogy miféle trágár módon írja le az író, Nádas Péter a szexualitást. Csak közben az olvasó rájöhet, hogy miért tette ezt. Mint a vízjelek, ott rejlenek a könyv szövetében a kulcsok. Még nem álltam neki másodjára elolvasni az 1500 oldalt, csak a magam ellenőrzése végett, de amikor a végére értem, mintegy diadalmasan, azt éreztem, ilyen hát az emberi lét. Nem szeretem az ilyesmi nagy szavakat. Mégis, Balzac Emberi színjátéka hasonlítható léptékében Nádas könyvéhez, csak az előd 95 kötetben ragadta meg ezt a megragadhatatlan „teljességet”. Annyi a különbség, hogy Nádas Péter él. A világa megfoghatóbban van közel hozzánk, e nagyregényében mintegy kirajzolódnak a jelenkori világ körvonalai. Tényleg hatalmas élmény, s mintegy olvasói teljesítmény is befogadni, tartalmazni.
Nemrég eszembe jutott egy 2000-es évek idején megélt élményem, egy irodalmi társaság tanácskozásán egy előadó csúfondárosan arról beszélt, hogy bár Nádas Pétert az egyik legfontosabb írónak tartják a kritikusok, különösen a németek, de mégsem olvassa senki.
Feltette a kérdést, hogy ki olvasta el az Emlékiratok könyvét végig. Még négyen rajtam kívül. És a többiek nem szégyellték. Kezdtem volna nekik magyarázni a történetmesélés mikéntjéről? Hogy nem csak a XIX. század prózairodalmán cseperedett anekdota, sztori központú irodalom létezik. Hogy létezik többféle olvasata, hogy adhat egy könyv filmszerű élményt is, hogy a szerkezete lehet pókháló finomságú… Akkor épp nem volt kedvem vitatkozni majdnem harminc emberrel.
Nem nagyon tudok más példát mondani a magyar irodalomból, hogy lenne még egy olyan ezer oldalas regény, amiben minden ennyire a helyén lenne. Talán Spiró Fogsága, vagy Móricz Naplói is páratlan szöveg, Füst Milán esetleg. Az Emlékiratok könyve sokkal lassabb történetvezetésű, itt is él a paródia eszközével Nádas, bátran parodizálja Marcel Proustot, Thomas Mann-t… És bemutat egy jókorát Mészöly Miklósnak is, a Mesternek. Mert Mészöly volt a Mester. Legendákat hallottam, hogy két óra alatt megjárta a régi 6-os úton a Pest-Pécs távolságot, hogy simán száguldozott 160-nal, s hogy mekkora feltűnést keltett a két Péterrel a hóna alatt (Esterházy, Nádas), akik követték a Mestert a Jelenkor folyóirat legendás, régi, Széchenyi téri szerkesztőségébe: nyikordult az ajtó, szólt a kolomp, a többi már irodalomtörténet – és Szederkényi Ervin szerkesztői nagysága.
És olyan mondatokat tudott leírni Nádas, már az Emlékiratokban, ami épp annyira erősen meghökkentő volt, mint amikor a Száz év magány tizenvalahanyadik oldalán kikerül a kocsmaasztalra a tengerről visszatérő José Arcadio méretes, tetovált farka.
Nádas mágikus realizmusmentes stílusában ez így hangzott: „A fiúknak bizonyos életkorban meg kell fogniuk az apjuk faszát.” Ez így profán, de nem pornográf, csak az emberi testről ír, ha szükséges, még Biblia-idézettel is megtámogatja a test szövegeit, már a mottók közt ott figyel: „Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”
Az erotikus részek megdolgoztattak anno, egyetemistaként. Nem csak hetero, hanem homoerotikáról van szó. Vagy inkább a szerelemről. Az meg milyen? Gyönyörűséges, vak és kegyetlen.
Nádastól elsőre a Biblia című kisregényét olvastam, az még egészen másfajta szöveg. Kristálytiszta kisregény, a gyermeki elfojtás tematikájában. Ez a 90 oldalas textus csak nyitány a későbbi nagyregényekhez. Aztán az Egy családregény végét faltam be. Imádtam, a sűrű szöveg koncentrikus szerkezetét, olvasmányos a könyv, a gazdag szimbolika könnyen magával sodorhat bárkit. Utána vágtam bele az Emlékiratokba. Felvételről láttam a Találkozás c. darabját. Mekkora ereje volt abban a mosdatásnak (pedig MGP lehordta azt az előadást).
Meg az esszéi! Azok is mennyire különlegesek. Puritán mód fegyelmezettek, mégis olyan erősen, tisztán fejtenek ki gondolatokat. Ami Nádast foglalkoztatja, az az anyag, szinte fékentarthatatlan. Kiárad, lebeg, szállong. De az író a káoszban, mocsokban is író marad.
„Az idővel a munka lett az otthonom. Más otthonom nincs, és nem is lesz.” – mondta Nádas Péter Budapesten a Kristály színtérben a minap. Minden évben a Nobel-díj esélyesek közt emlegetik, akárcsak Krasznahorkai Lászlót, Salman Rushdie-t vagy Michel Houellebecq-et, Haruki Murakamit, Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja-t, Margaret Atwoodot, Karl Ove Knausgård-ot, Milan Kunderát… Bármelyikük megérdemelte volna. Szerencsések vagyunk, hogy ennyi jó író közt élhetünk!
Utóirat
Egy régebbi Nádas portréfilmből két dologra emlékeztem. A hatalmas körtefára a kertből, és Nádas íróasztalára. Számomra félelmetes rend és sterilitás uralkodott rajta. Rákerestem a neten, találtam egy képet az íróasztaláról. Megnyugtatott az, hogy itt már van némi élet rajta. Nem volt semmi szanaszét hajigálva, sehol egy összegombócolt csokipapír, de itt-ott néhány papír kissé más szögben feküdt a másikon. Pár jegyzetelésre váró papírfecni – Uram, bocsá’ – ferdén hevert a szépen gyalult deszkán.
És végül eszembe jutott anyukámmal egy régi beszélgetés – nagyon szerette Nádas Péter könyveit olvasni. Már beteg volt, de szerette volna elolvasni a Párhuzamos történeteket. Még sikerült neki, sokáig nem értette, miért ez a sok történetszál, aztán egyszercsak összeállt neki. Sikerült végigolvasnia. Azt mondta, ezzel a könyvvel be lehet fejezni az olvasást, olyan volt, mint egy korona. Akkoriban láttuk a tévében azt a portréfilmet, amiben közel engedte magához a kíváncsi tekinteteket, sőt megmutatta az íróasztalát is Nádas. Steril volt minden, fehérre meszelt falak, talán néhány kép – Keserü Ilona büszkén mesélte, hogy az egyik az övé. Én, mivel jártam Bertold Brecht lakásában, megkérdezhettem a vezetőt (talán valami Brecht-kutató lehetett a mai eszemmel), hogy miként dolgozott a Mester. Azt mondta az az óriási német ember, hogy Brecht kiterítette a készülő darab szövegét ágyra, asztalra, szőnyegre, több szoba tele volt vele… Ezen nevettünk, hogy vajon Nádas is így dolgozik? Hol férhet el 1500 kiterített lap? Sportcsarnokban? Focipályán? És úgy világolnak a részletek?
Jaj, még nem mondtam meg, hogyan olvassuk Nádast! Csapjuk fel a könyvet az elején! És álljunk neki. Szabad újraolvasni részleteket, mondatokat. A hétköznapi nyelvhasználatnál bonyolultabb nyelvtani szerkezetekkel találkozni milyen dolog? Újat látni, érzékszerveket átértelmezni jó? Szóval csak kezdjük el olvasni.
„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” – írta Nádas Péter az Emlékiratok könyve utolsó mondataként.
