Nyílt levelet juttatott el a Szabad Pécs szerkesztőségéhez Büki András professzor, a Pécsi Tudományegyetem idegsebészeti klinikájának korábbi igazgatója. A ma már Svédországban élő és dolgozó orvos a magyar egyetemek fölé rendelt alapítványok vezetőségébe ültetett politikai szereplők miatt felfüggesztett EU-s egyetemi kutatási és ösztöndíjprogramok okán ír a modellváltásról. A Barbárok cím alatt megfogalmazott nyílt levelet az alábbiakban közöljük.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Barbárok
Mostoha körülmények, elavult infrastruktúra, alulfinanszírozott kutatási programok, jelentős oktatási teher, minimális lehetőség nemzetközi támogatások elnyerésére – ez jellemezte a nyolcvanas évek végén az orvosegyetemi oktatók-kutatók mindennapjait. A reménysugarat a külföldi ösztöndíjak lehetősége, és a magas színvonalú hazai szellemi műhelyekhez való csatlakozás jelentette.
Ami mégis élhetővé tette az egyetemeket, az a változás szele volt: a tanszabadság gondolata, a korábban csak papíron létezett egyetemi autonómia, a hallgatói és oktatói önszerveződés lehetősége, és annak reménye, hogy a világ előttünk is kinyílik: a rácsokat a nemzetközi kapcsolatok hálózata váltja fel.
Pécsett mindennek talán legjobb példáját adta az a stratégiai jelentőségű igazgatóválasztás, amikor a neurológiai klinika élére a Magyar Szocialista Munkáspárt minden fórumon támogatott, egyébként kiváló jelöltje helyett a szakmailag nem kevésbé elismert, de mélyen vallásos pályázót szavazta meg az első demokratikusan választott egyetemi tanács. A két alkalmasnak véleményezett jelöltről hozott egyetemi tanácsi döntést a rektor elfogadta, senki sem korlátozta az egyetemi autonómiát.
Megtörténhetne-e ez ma? Sajnos ellenpélda már az egyetemek alapítványi formába kényszerítése előtt is akadt – kormányközeli telefonhívással kinevezett második helyezettekre volt példa akkor is.
A hatalom azonban nem bízta magát a véletlenre: mi történne, ha egy felelős, döntési kompetenciával rendelkező rektor esetleg nemet talál mondani az informális beavatkozásra?
És Szentágothai, Lissák, Grastyán, Flerkó egykori egyetemét, akárcsak több tucat más, jobb sorsra érdemes, nagy múltú intézményünket egy felfoghatatlan konstrukcióba kényszerítve beszántották az egyetemi autonómiát, a kritikus gondolkodás, a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, létrehozva a kézivezérlésű, megfélemlítésen alapuló „modellváltást”.
Izgalmas kortörténeti olvasmány lehetne a modellváltást tárgyaló egyetemi fórumok jegyzőkönyve. Mint ahogy a kuratóriumok összetétele is. A nevek nagyrésze érdektelen; percemberkék, egyszerű szánalmas csinovnyikok, akarnokok és a magyar politika süllyesztőjéből is kicsúszott kollaboránsok olvashatók a listákon.
Sokkal érdekesebb, akik hiányoznak: független, nemzetközi szinten jegyzett, szakmájukban kimagasló kortársakat alig találunk közöttük.
A várva várt megváltás, a megnyíló pályázati források helyett pedig jött a hidegzuhany: az Erasmus program felfüggesztése, az európai kollaborációs kutatási forrásoktól való elzárás.
Kinek lehet ez meglepetés? Tévedés ne essék, csak annak, aki a kormány/párt propagandát elhiszi, és valóban komolyan veszi, hogy az európai piszoárok fölött nekünk szurkolnak. Igen, a német negyedosztályú futballmeccsek besörözött törzsközönsége talán, de azon tudományos fórumok résztvevői, ahol az elmúlt években megfordultam, biztosan nem. Innen, 2000 kilométer távolságból, de a tisztességes, független gondolkodók számára otthon is elképesztő, ami az egykori független magyar egyetemekkel történt, amit hagytunk megtenni. Gondoljunk csak bele, a hűbérúr által életük végéig kinevezett kuratóriumi tagok kézivezérléssel irányíthatják azt az egyetemet, amit a jelenlegi kuratóriumi elnök még rektorként mint Európa egyik legrégebbi, legnagyobb múltú egyetemét ünnepeltetett ország-világ előtt!
Hová jutottunk? A kérdést helyesebb lenne így feltenni: Hová juttattuk ezt az országot? Mert mi mindannyian felelősek vagyunk!
A modellváltással kapcsolatban annak idején kikértem egykori vezető munkatársaim véleményét, akik közül az egyik két Petőfi-verscímmel, A kutyák dala és A farkasok dalával válaszolt.
Remélem, akik ma az Erasmussal kapcsolatos döntés miatt felháborodtak, elgondolkodnak, miért nem álltak azok mellé, akik minden lehetséges fórumon tiltakoztak és hozzászólásukkal, szavazatukkal próbálták útját állni a szabad egyetemek elfoglalásának.
Mi, akik akkor felszólaltunk, szintén tehettünk volna többet. A kérdés csak az, hogy volt-e, lett volna-e értelme? Vagy az egyetemi polgárok többsége tényleg úgy gondolja, hogy ez a helyes egyetemi modell? Lehet, hogy otthon ténylegesen ez kell?
Lehet, hogy a tanárok többsége azért hallgat, az egyetemi oktatók azért nem emelik fel a szavukat az oktatás tönkretétele, a falusi futballmeccsek közönségének szellemi szintjére becélzott köznevelés ellen, mert ezt tekintik a 21. század Magyarországa jövőképének? Ezt kívánják az unokáikra hagyni?
Félreértés ne essék, ha a diplomákat és szakvizsgákat honosító nemzetközi szervezet komolyan venné a feladatát és az európai közösség elveit, akkor nemcsak a kutatásfinaszírozás, de a diploma elfogadtatása is komoly akadályokba ütközne, hiszen az egyetemi autonómia jelentős korlátozását jelenti az alapítványi modell.
Joggal adódik a kérdés: mégis miért volt erre az egészre szükség? Véleményem szerint csupán részben indokolja a döntést az egészpályás letámadás módszertanának kizárólagossága, a szabadság korlátozásának elemi vágya a hatalom részéről. Nem szabad megfeledkezni a másik oldalról sem, jelesül arról a megyei másodosztályú futballszervezői megközelítésről, mely szerint kézi irányítással és megfelelő központosítással lehet falusi csapatból bajnokok ligája szereplőt, átlagos kelet-európai egyetemből Times Higher Education top százas rangsorolt intézményt varázsolni néhány év alatt. Valószínűbb, ha a futball (szándékosan nem sportfinanszírozásról beszélek) támogatását a tudományra költöttük volna, akkor a pécsi Rét utcai Idegtudományi tömb vakolata nem szakadna méteres darabokban szanaszét, és nem Karikó Katalintól várnánk most az egyetlen „színmagyar” kortárs Nobel-díjat.
E sorokat olvasva kérdezte tőlem egy, már szintén Svédországban élő barátom, hogy miért nem engedem én ezt az egészet el? Nos, hiába sajátította ki a nemzetvezető és bandája Hazám jelképeit és juttatott (sokadmagammal) arra a döntésre, hogy a gyermekeinket ne abban a koordinátarendszerben neveljük fel, amelyet a vezér, a csatlósok és a kollaboránsok megrajzoltak, a magyarságomat, otthonomért érzett felelősségemet nem törölhetik el.
Nyilvánvaló harag és elkeseredettség táplálta ezt az írást, közvetlen kiváltója pedig az alábbi sor egy megpályázni kívánt svéd-olasz-kanadai- magyar kutatási program kiírásában: „Hungary, decision pending” – azaz a magyar részvételre vonatkozó döntés felfüggesztve, tehát pécsi kollégáimat nem vonhatom be a kutatási pályázatba. Reméljem, hogy a döntés változik, vagy reméljem, hogy az európai gondolat, a szabadság eszméje kitart, győz, érvényre jut?
Nem tehetek mást, arra kérem minden egykori kollégámat, a felsőoktatásban dolgozó oktató-kutatótársakat, hogy próbálják objektíven, saját egzisztenciális korlátjaiktól elvonatkozva, mintegy távoli szemlélőként áttekinteni az alapítványi egyetemek helyzetét! Meggyőződésem, látni fogják, hogy nincs az a fideszes pufidzseki, ami a király pucérságát takarni tudná! Ez a rendszer nem maradhat fenn, vagy magunk temetjük végképp el a jövőnket.
Büki András
a Pécsi Tudományegyetem egykori klinikaigazgató professzora, az Általános Orvoskar Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának korábbi elnöke, jelenleg az Örebroi Egyetem (Svédország) idegsebész professzora
A KUTYÁK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
A FARKASOK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
