Pontosan egy hónap múlva, szeptember 4-én megkezdődik az első teljes hét az új tanítási évben. Fontosnak, sőt történelminek tűnik. Mégis: szinte teljesen mindegy, mi fog történni aznap meg másnap, hány pedagógus megy be, hányan folytatják. Vagy milyen ízléstelen, pökhendi megjegyzése lesz az akkori első napokra a nagyuraknak. Mindegy. Mert mindannak, ami az elmúlt években és főleg az elmúlt egy évben történt, nincsenek nyertesei, egy sem. Csak vesztesei.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hány pedagógus mondott fel eddig? Hányan fognak még? Hogyan oldják meg a hiányukat? Belerokkannak-e azok, akik maradnak? Mennyivel lesznek fáradtabbak, nyűgösebbek, rosszkedvűbbek a továbbra is a tanítást választók – vagy inkább: továbbra is a gyerekek és az iskolarendszerben végzett tanítás mellett kitartók?
Mikor és hányan mondják majd a szeptemberi becsöngetés után azt, hogy akkor ezt így ők mégsem …, és sétálnak majd ki egy óra közben egy penge napon, hogy akkor tulajdonképpen ennyi volt, oldja meg ezt a Maruzsa meg a Pintér, meg végső soron a karmelita fura ura? Kik lesznek a távozók helyett? Nyugdíjasok? Bárki, akit már felvettek az egyetemre? Vagy elvégzett legalább négy félévet? Ja, és biztosak lehetnek abban is, hogy talán nem óriási számban, de lesznek olyanok, akik majd most jelentkeznek át egyik helyről a másikra, akik nem a státusztörvény miatt váltanak, hanem azért, mert onnan, ahol voltak, már eddig is el akartak menni, mert sokat kellett utazni, mert nem a legjobb volt a tanári közösség, vagy mert éppen nem az úri közönség gyerekeit kellett tanítani, és beleuntak abba, hogy az átlagosnál nagyobb erőfeszítést kell végezniük, bármennyire is nemes a feladat. Vagyis „jobb” iskolákban talán könnyebb lesz pótolni a hiányzók egy részét, a többiek meg nagyobbat szívnak. Mai eszünkkel ezt a helyzetet nem lehet megoldani, egészen egyszerűen nem lesz elég ember.
Persze ez is relatív. A mindennapos testnevelést is be lehetett vezetni, habár sem hely, sem idő, sem elegendő pedagógus nem volt már akkor sem arra (most, évekkel később, sok-sok új és felújított tornateremmel később sincs), hogy egy lázálmot megvalósítsanak úgy, ahogyan azt meg kellene. De legalább a gyerekeknek el lehetett magyarázni élő, előttük zajló példán azt, hogy milyen az, amikor olyan feladatot kap valaki a főnökétől, aminek megoldására nem rendelkezik majdhogynem semmivel sem, ami ahhoz kellene. És hogy a gordiuszi csomót is át lehet vágni – ebben az esetben például kreativitással.
És ha már ez is szóba került: hol lesznek majd a távozók? Vendéglátásban? Call centerekben? Magánban tanítanak majd? Vagy felszívja őket az újraiparosítás utolsó nagy hazai hulláma, és szalag mellett állnak majd, esetleg jobb esetben meóznak, hogy a nem teljesen automatizált gyártást ellenőrizzék?
Találkozunk velük majd valamelyik diszkontban, amint szélsebesen húzzák le a kefirt és a csomagolt kenyeret, hogy gyorsan jöhessen a következő vásárló? Mert ha már elmennek máshová, akkor keressenek a lehető legtöbbet, nem? Rájuk köszönni nem is lesz időnk, senkinek se jó az, nemde?
Egy hónap múlva, negyedikén, hétfőn tehát megkezdődik az első teljes, és már érdemi rész az új tanévben. Mert tanév az biztosan lesz. Orbánnak és Pintérnek nem kell attól félnie, hogy egyszer csak a pedagógusok kétharmada tényleg nem megy be – papíron az oktatásban maradók kétharmada. Attól sem kell félniük, hogy tömegével lesznek szülők, akik azt mondják, hogy a két és fél hónap után megoldunk valahogy még egy hónapot, de a gyerek nem megy be. Vagy attól sem kell tartaniuk, hogy lesz annyi bátor civil, aki megszervez egy rendes iskolai sztrájkra egy hónap napközit, ahol tanítják és felügyelik a batyukkal érkező gyerekeket – ingyen a már felmondott pedagógusok és bátor civilek.
Mert hát ott lesz előtte az a péntek is, pont négy hét múlva, amikor elvileg, szokásosan becsengetnek az új tanévre. És az biztosan tökéletes alkalom lesz arra, hogy lehessen egy nagy demonstrációt összehívni, aztán pedig engedetlenkedni, akarom mondani, sztrájkolni a tényleges tanévkezdetkor. Mert az, amit ma sztrájknak hívnak, nem sztrájk! Az megalkuvás. Sőt. Ha belemegy valaki egy teljesen torz, és a tanároknak csak csapdát, semmi mást nem jelentő, ún. szabályok alapján való játékba, akkor meghunyászkodik. Igen. Ha valaki nem elégedett azzal, ami körülveszi a munkahelyén, és látható, hogy ebben nem lesz változás, akkor vagy érdemes azonnal felmondania, és elmennie, vagy nyakat, fejet behúzva addig maradnia félszívvel, ameddig nem lesz biztos lehetőség, vagy… sztrájkolnia kell.
Az pedig munkabeszüntetés. Mi más lenne? És ha sokakat érint, akkor a sztrájk az minden, csak nem egyedüli. Miért is neveznénk sztrájknak azt, ahol közben csókolgatni kellene az enni adó szent kezet? A sztrájk az az, amikor próbálnak tárgyalni, de érdemben semmit nem érnek el, ezért beszüntetik a munkát – úgy, hogy az fájjon.
Az, amit a tanárokkal tettek, az szégyen. Ahogyan tették, az meg még nagyobb szégyen. Ahogyan a tanárok egy része viselkedett és meghunyászkodott – azzal is, hogy semmit sem csinált, még csak szóvá sem tette sehol, az ugyancsak szégyen. És ha már itt tartunk: amit az oktatásban és az oktatással műveltek az elmúlt években, az szégyen, miközben mérhetően romlottak a diákok eredményei is a legkülönbözőbb kompetenciákban. A középosztály gyerekeié is, hogy világos legyek.
És ez most hatványozottan fog továbbgyűrűzni. A Covid sajnos jó teszt volt arra, hogy féljünk attól a jövőtől, ami talán egyedül nálunk következik be a világon: hogy bizonyos módon lesz egy második Covid-helyzet az oktatásban, amikor nem lesz elegendő oktató, és sajnos várhatóan megfelelő színvonalú oktatás sem – ahelyett például, hogy összeszednénk a digitális térbe száműzött oktatás széthullott darabjait.
De megtehetik. Kábé majdnem mindent megtehetnek. Ha a pedagógusokkal szinte mindent megtehetnek, és ezt sokan közülük ők maguk is némán tűrik, meg a társadalom egy része is némán tűri, akkor az meg a legnagyobb szégyen. Nem érdemes Pintérre meg Orbánra meg Rogánra fogni. Ők csak visszaélnek azzal a helyzettel, amibe belekormányozták magukat, és amiben komoly teljesítmény is van, nemcsak gusztustalan gátlástalanság, arrogancia, meg saját maguk szembeköpése.
Ebben a helyzetben vajon mennyivel hamarabb zajlik le az a folyamat, hogy azok, akik megtehetik, már nemcsak egyetemre, hanem középiskolába is külföldre (Nyugatra) küldik majd a gyerekeiket?
És tudják, még mi a legborzasztóbb és legdühítőbb ebben? Hogy rendszeresen hasonlók, ha nem is ennyire nyílt és arrogáns módon, de hasonlók történtek korábbiakban is a három legrosszabb helyzetben lévő szakmai társadalmi csoport tagjaival: az oktatásban, az egészségügyben és a szociális szférában dolgozókkal.
Mert mi is a közös ezekben? Hogy ezek mind hivatások vagy hivatásszerű munkák. És azon belül is olyan munkák, ahol az igazi fizetség nem az a szerény összeg, amit a drága, jó és gondoskodó kéz ad az „alá” tartozó dolgozóknak, hanem az, amit visszakapnak azoktól, akikért dolgoznak. A diákok mosolya, a sikeres vizsgák, a továbbtanulások a napi nyűglődés mellett is, és a pimaszabbak mellett is azok, akik még gyerekként adnak, akik pótanyákat és pótapákat is látnak bennük. A betegek hálája, mosolya, a vért vevő kéz megsimogatása. Az, hogy ha el is kell engedni valakit, jól bántak vele. Az idősotthonokban vagy a sérült embereket gondozó helyeken élők szeretete és visszajelzései. Drog ez. És valószínűleg sokszor erősebb is, mint bármelyik valódi értelemben vett drog. Erről biztosan nem úgy jön le valaki, hogy akár belehalhat, de mégis sokkal erősebb lehet a függés, mert valódi emberi kapcsolatokból táplálkozik. És ezt a hatalom is tudja. Nagyon hosszú ideje, és ugyanennyi ideje ki is használja. Nem ad annyit, mint kellene, és mint lehetne. Sőt, elvesz. Sőt, még rosszul is bánik velük. Mert hát „azok” úgyis maradnak.
Meg különben is, mit tudnának mást tenni? Maradnak, nem?
19? Lapot!
