Pénteken meghalt Nemere István. Mondhatnánk rá, hogy ő volt az eddig létezett legtermékenyebb magyar és eszperantó nyelven író szerzőnk, de a világon is a legtöbb regénnyel ő rendelkezik. Mégsem beszélhetünk arról, hogy létezne nemerei mondat, vagy Nemere-stílus, nemerei fordulat, hanem egy iparos mesterként tartjuk számon, tizenegymillió eladott könyvvel rendelkezett és szinte bármit meg tudott írni, krimit, fantasztikus, romantikus, vagy történelmi regényeket. Csaknem ötven álnévvel mozgott a piacon, ezek között külföldi és női nevek is szerepeltek, mert hát ki venne meg egy szerzőtől évi 20 regényt! Igazán irodalmi volt a halála: a jól sikerült születésnapi ünnepsége után lett rosszul, 80 évesen a nyolcszázadik könyvét ünnepelték Budapesten, a Széchenyi Könyvtárban, a szívinfarktus utáni mélyaltatásból már nem ébredt fel.
Nemere István 1944. november 8-án született Pécsett, de nem a városban, hanem tolnai falvakban nőtt fel, életrajzából megtudhatjuk, hogy vidéki maradt egész életében, és élhetett Esztergomban, vagy akár egy alföldi tanyán, mindenhol a feleségén (négyszer nősült) és az állatain kívül az írás töltötte ki a napjai jelentős részét.
Nehezen jutott be egyetemre, eredetileg filmrendező szeretett volna lenni, de az iskolában nem minden érdekelte, amit tanulni kellett, hát meg is buktatták több tantárgyból is. Az ELTE könyvtár szakát végezte el, de előtte sok minden volt: gépgyári segédmunkás, katona, földmérő, mentős, boncsegéd (300 ember boncolásában vett részt), könyvesbolti eladó, újságíró.
Élt Lengyelországban is, ahol egy Woityla nevű főpap majdnem elütötte (a későbbi II. János Pál pápa), sok nyelven értett, tolmácsként is dolgozott. Megfigyelte a lengyel és a magyar titkosszolgálat a rendszerváltás előtt, sőt ‘70-ben, Varsóból disszidálni is akart nyugatra, de az ottani reptéren feltartóztatták. De élete lényege mégiscsak az, hogy 1980 óta főállású író (noha Nemere Istvánt nem vették fel a Magyar Írószövetségbe, de később büszke volt erre a díjtalanságra), minden egyéb arra szolgált, hogy életalapja lett a műveinek.
Még nyolcadikosként olvastam először Nemere-könyvet, a Fantasztikus nagynénit, a film láttán (Ruttkai Éva utolsó filmszerepe) kivettem a könyvtárból. 15 évesen falni kezdtem a Nemere-könyveket. Felnőttként is beleolvastam még egyszer, hogy vajon mi fogott meg bennük annyira. Egyrészt olyasmiről írt, amiről akkor nem nagyon lehetett tudni, parapszichológia, összeesküvés-elméletek, UFO-k, politikai rejtélyek, s tette ezt röviden, izgalmas formában, krimiket, fantasztikus regényeket írt az ismeretterjesztők mellett. Engem leginkább azok a regényei fogtak meg, amelyek a tudomány határterületeivel foglalkoztak, például különleges emberi képességekről szóltak, vagy a növények érzékeléséről írott gondolatait is szerettem. A Titkok könyve vagy a Rejtélyes elődök a maga idejében nagy port kavart könyveknek számítottak, a mai internetes világban kevesebb az esélye egy-egy ilyen típusú szövegnek (talán a Netflix alsó bugyraiban és a bulvárújságokban van létjogosultságuk), most beleolvasva már idejét múltnak hatnak, mint a 40 éves újságcikkek, az bennük az érdekes, hogy miként szólalnak meg egy meghaladott tudásanyagról. Nemere hangütése, kíváncsisága ma is érvényes, bár a naivitása is érthető, mert mit tudtunk akkor a kézrátételes orvoslásról, vagy a Fülöp-szigeteki „vértelen” sebészetről? Semmit. Szinte semmit. És megmosolyogtatók a forrásmegjelölései, ilyen lapokból idézett, mint pl.: a Szovjetunió, vagy az Ország Világ, Magyar Nemzet, egyedül talán csak a nyelvészeti kérdésekben tűnt felkészültebbnek).
Nemere István fantasztikus könyvei sem csak fantasztikumot adtak, hanem egy-egy társadalmi elképzelést is nyújtottak, ma a fantasy besorolást is kiérdemelnék. Nemere prózájáról nehéz lenne bármi határozottat állítani, a magam felbuzdulásával tizenegynéhányat elolvastam kamaszként a mára nyolcszázra duzzadt életműből. Néhányat megtaláltam a padláson, hát felütöttem, itt-ott beleolvastam. Szikár, dísztelen mondatok jellemzik, nevezzük publicisztikai stílusnak, de határozott feszültségteremtési képességgel rendelkezik, pár mondatból képes drámai szituációt kicsiholni. Kissé hasonló módon megoldott regény-felvezetéseket találtam (de egy korszakában keletkeztek a könyvek, nem csoda), a leírások is kicsit ugyanolyan módon megoldottak, csak változnak a helyszínek, hol egy marsi tónál játszódik a mű, hol egy hegyen. És nem bánom, hogy a kamaszkori útkeresésemben Nemeréről előbb Asimovra váltottam, utána meg Heinrich Böllre, Gabriel Garcia Marquezre, Mihail Bulgakovra, Bohumil Hrabalra… És soha többet nem kívánkoztam vissza a nemerei világba.
Nemere érdeme nem világirodalmi nagyságában van, mert ilyen tekintetben nem számít jelentősnek. Nemere titka a kíváncsiságában, felvetéseiben rejlik, és abban, hogy képes volt olvasóvá nevelni tömegeket. Több mint 11 millió eladott példány, az tiszteletre méltó mennyiség! Egy-egy sikerkönyve akár 150 ezres példányt is elért (bár évtizedekkel ezelőtt az 50 ezer példányban megjelent könyv egyáltalán nem volt ritka). Az idő majd megrostálja az életművet, egy évtized múlva meglátjuk, hány regénye marad a felszínen.
Azt interjúkból lehetett tudni, hogy Nemere hajnali ötkor kezdett írni, egy-egy reggeli-, és ebédszünettel délután kettőig írt, és délután öttől újra dolgozott pár órát, napi 40 ezer karakter volt a penzuma. Ez egy egyetemi szakdolgozat mérete, de egy közepes vastagságú regény így két-három hét alatt elkészülhetett. Így született meg 10 nap alatt a 2001. szeptember 11-i támadásról szóló regénye, ami hamar meg is jelent, de egy másik kiadónak még 2001. szeptember végéig megírta Osama bin Laden életrajzi könyvét, mintegy négy nap alatt. Azt interjúkból tudható, hogy egy folyamatosan bővülő archívumból dolgozott, mindenféle, számára, mint regényírónak érdekesnek tűnő újságcikkeket gyűjtött, akár az orosz atomtengeralattjárókról, akár az iszlám terrorizmusról. Nemere sok mindenről írt, a szerinte az űrben sosem járt Gagarinról és az orosz űrkutatásról, a magyar történelem alakjairól (Horthy Miklós, Károly Zsigmond, Csák Máté, a titkosszolgálatok, a Szent Korona), paranormális természeti jelenségekről, UFO-król, mostanában pedig már a mesterséges intelligencia is érdekelte… A kutatómunkája mélysége viszont nyilván kérdéses, ekkora mennyiségű forrást, ismeretet, csak úgy lehet birtokolni, ha nem tud sokkal többet, mint amit leírt belőle. Nem minőségi kitételként írom ezt, csak megállapítás, 800 könyvre a kimért napi idő önmagában nem elégséges válasz. Másképpen tehát nem is nagyon lehetett volna ezt. És mindenhez hozzátette a saját elképzelését. Meghallgattam Bóta Gábor Nemerével folytatott beszélgetését is, ahol a klímaváltozásról teljes léleknyugalommal állított mást, mint ami a szaktudományos konszenzus. Lehet, hogy ez is a Nemere Istvánra jellemző titok része. Ragaszkodott ahhoz, amit gondolt. Tudatosan, vagy csak úgy kicsit más mondott, mint a fősodor. Talán ez is egy jellemzője volt.
Nemere István itthon nem kapott hivatalos elismerést, hacsak azt nem tekintjük annak (és miért ne tennénk? sőt), amit a piacról kapott: vették a könyveit. Még a Covid-járvány előtt valamelyik Könyvhéten látótávolságban dedikáltunk, nem túl messze egymástól. Átintegettem, visszaintett, amikor már nem volt senki az asztalánál, kicsit odatelepedtem mellé. Azt mondta, hogy őt az írók nem szokták írónak tekinteni. Kérdezte, hogy mire vagyok kíváncsi. Mondtam, hogy kamasz koromban sokat olvastam tőle, és hogy csak meg szerettem volna köszönni, és megkérdezni azt, hogy hogyan is képes ennyit írni. Nem mondott mást, mint az interjúiban szokott. „Az a természetes, hogy írok. Mindig írok. Nekem ez a drog. Most is hiányzik.” Kezet ráztunk és elsietett. Nyugodjon békében!
