Izomból nyomja a gázpedált a 27 éves lány. Jobb egyen az oktató, a vezetőülés mögött én. A sofőrnek be nem áll a szája, közben tekeri a kormányt, a kerék fordul, néha megdobja a kocsit egy-egy földkupac. – Most hol vagyunk? – kérdezi a sokadik kanyar után. – Épp a következő jelentkező előtt, állj is meg. A lány fékez. – Hát ez nagyon klassz volt – mondja, miközben segítője kezébe kapaszkodva kiszáll az autóból, és kinyitja a hosszú, fehér botot.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Szalay Rékánál, bár a látásával akadtak problémák, 3 és fél éves koráig semmi sem utalt arra, hogy súlyos beteg. Aztán egy este a nyöszörgésére befutott a család. A kislány nyaka teljesen megmerevedett, látszott, hogy valami nagy baj van. Azonnal kórházba vitték, ahol az ügyeletes orvos, aki ideggyógyász volt, megállapította, hogy műteni kell. Kiderült, hogy egy daganat nyomja a látóideget, ezért el kellett távolítani – mindkettőt. Réka megvakult.
– A műtét után agyvérzést kaptam, mesterséges kómában tartottak, lebénultam. Csak a zene tartott életben – emlékszik vissza az egykori kislány, ma már felnőtt nő. – Mai napig szeretem a komolyzenét, Beethoven és Mozart a kedvencem. Négy évesen egyébként már táborba mentem, annyira sikerült összeszednem magam. Ebben sokat segített a nagyanyám, a „vaslady”, aki ma, 78 évesen is űzi hivatását: ő ugyanis gyógytornász.
Az életvidám kislány vakok óvodájába és iskolájába járt Budapesten, majd látók közé került, később elvégezte az egyetemet is angol szakon. Hallás után, és a Braille írás segítségével tanult meg mindent. Biciklizni mondjuk nem – abban a Mozdulj! Közhasznú Egyesület tagjai voltak a segítségére. Velük – tandem kerékpáron – már ötször körbetekerte a Balatont. Emellett egyedül él, egyedül közlekedik, túrázik, sziklát mászik, vagy épp száznegyvennel repeszt egy motoron.
– Amikor megláttam, hogy Orfűn akadálymentes napot szerveznek, rögtön jelentkeztem – meséli Réka. – Mindenképpen szerettem volna motorozni, vezetni és lovagolni, de a hőlégballonozást is szeretném kipróbálni. Az első kettő már megvolt, most jöhet a lovaglás.
Miközben az egyik helyszínről a másikra sétálunk – alig tudom vele tartani a lépést – faggatom, nem fél-e minden következő lépéstől. Mintha nem is értené a kérdést: nem fél, pedig érte már baleset. Egyszer például beesett két metrókocsi közé, mert senki nem volt a peronon, és azt gondolta, ott van az ajtó. – Kiabálni kezdtem, végül odajöttek, és segítettek kijönni onnan – magyarázza.
Azt gondolom, az eset felidézése biztos elkeseríti, de tévedek. Két perc múlva már énekel. Nem térek magamhoz. Tömény kalandvágy, életigenlés. Panasz egy se.
A karámnál már várják a segítők, egy farönk segítségével a nyeregbe emelik. Látom, ahogy távolodik a lóval, egyenes derékkal ül, mint egy uralkodó, a hangját egészen a kerítésig hozza a szél.
Egy kislány lép hirtelen mellém, 11 éves lehet. Ő is lovagolni fog, a szülei hozták. Hátrafordulok: ott áll egy külsőre tucatautó, mellette az anya és az apa. Közelebb megyek, és rájövök, itt a legkevésbé sem átlagos semmi.
D. Ferencet munka közben érte baleset 16 éve: áramütést szenvedett. Elveszítette mindkét karját – amikor kezet fogunk a vállát nyújtja. Kissé értetlenül állok, mivel megesküdtem volna, hogy ő szállt ki a sofőrülésből. Kérdőn nézek rá, ő meg int, hogy menjek utána. Az autó ajtaját már lábbal nyitja ki, aztán beül a kormány mögé. Egy pedál segítségével a bal lábával jobbra és balra tekeri a kormányt, a jobb lábával gázt ad és fékez. A Németországban átalakított (automata váltós) járművet 3 millió forintért vették – hitelre – a jogosítványért már Magyarországon küzdött meg. – Volt némi vita az orvosi igazolás kódjával, mondták, intézzem el inkább a papírokat külföldön. De én nem akartam. Itt élek, magyar jogosítványt szeretnék, amilyen a baleset előtt is volt – mondja Ferenc.
A hivatal végül beadta a derekát, és kiadta az okmányt. Kérdezem, más is ilyen földöntúli csodálattal nézi-e a kocsit és a sofőrt, mint én. – Az autó úgy van megépítve, hogy messziről nem is látszik semmi, így a többi közlekedő nem veszi észre, ki és hogyan vezeti – magyarázza Ferenc. – De úgy tudom, az országban ez az egyetlen ilyen autó, nincs belőle több.
Hát, erre mérget vennék, de hogy ilyen apából sincs túl sok, arra is. Ferenc ugyanis nem vár állami támogatásra, külső segítségre. Gyengén látó feleségével kiváltották az őstermelőit, és házi sajt, joghurt készítésébe fogtak. Egyelőre nem nagy a bevételük, csak a helybéliek (Pest megyében élnek egy 2800 fős faluban) veszik a termékeket, de azért néhány számlát ki tudnak belőle fizetni – kell a pénz, mert a nagyobbik lányuk egyetemre jár. Kérdezem, nincs-e valami pályázat, amivel fejleszthetnék, reklámozhatnák a boltot.
– Nincs, de miért kellene mindig csak arra várni, hogy valaki segítsen? A saját lábunkon szeretnénk megállni! – szögezi le Ferenc. Csak bámulok rá és arra gondolok, ha valakinek, neki elhiszem, hogy így is lesz.
Miközben feljegyzek egy-két gondolatot, fél füllel hallom, ahogy két nő beszélget. Egy megrázó eset körvonalazódik a párbeszédből. Kiderül, az egyik hölgy a fiával jött el az akadálymentes napra Győrből. A fiú 4 évesen mandulaműtét miatt került kórházba. A beavatkozáshoz nem altatták el, ő pedig valamiért sokkos állapotba került, a keringése összeomlott. Újraélesztették, de ez idő alatt oxigénhiányos állapotba került. Amikor magához tért, már csak korlátozottan tudott beszélni és járni. Most harminc éves, és feleséget szeretne – mondja az anyuka…
– Hauk Jánosné – mutatkozik be, amikor hozzá lépek, hogy a nehézségeiről faggassam. Válaszol, de egyáltalán nem azt, amire számítok. Dühöt várok, amiért ez megtörténhetett a fiával, reménytelenséget, kétségbeesést. De aznap harmadszor kapom az ellenkezőjét.
– Sokat járunk színházba, mindig nagyon kedvesek velünk. Van egy hely, ahova mindig leülünk, de a múltkor éppen oda tették a világítást. Mivel a nézőtér többi részéhez hosszú lépcsősor vezet, csalódottan vettük tudomásul, hogy nem fogunk bejutni, és potyára adtuk ki a pénzt. Ekkor odaszaladtak hozzánk a színházi dolgozók, egyik oldalról ők, a másik oldalról a férjem támogatta a fiam, és szépen lassan felmentünk. A szünetben pedig a világítással foglalkozó dolgozók arrébb húztak mindent, hogy elférjünk. Nagyszerű érzés volt, hogy törődnek velünk – meséli Hauk Jánosné.
A család gyakran kirándul, szerencsére a tömegközlekedésben 90 százalékos támogatás jár a fogyatékkal élő személy kísérőjének is. Kivéve a Hajózási Zrt.-nél a Balatonon, ők nem fogadják a kedvezményre jogosító igazolványt.
– Ezt sajnáljuk, mert jó lenne hajózni, a fiam is mindig nagyon élvezi. De nem panaszkodunk – hangsúlyozza az édesanya. – Az emberek hozzáállása nagyon sokat változott. A kilencvenes években még ránk néztek, amikor a Balatonon nyaraltunk, elhúzták a szájukat és azt kérdezték, „mit keres ez itt?” Ma már nincs ilyen, az emberek nyitottabbak, elfogadóbbak lettek. Persze, van még hova fejlődnünk, de már sokkal jobb a helyzet.
Bólintok, majd körbenézek. Egy vak férfi előtt hatalmas sor, lufit hajtogat a gyerekeknek. Néhányan kerekesszékkel gurulni a fa asztalokhoz, hogy ebédeljenek. Egy helyes huszonéves srác a telefonján pötyög, egy másik majdnem kiesik a kerekesszékéből, annyira nevet. A segítők jönnek-mennek, mosolyognak, beszélgetnek, mindenkihez van egy jó szavuk.
„Az emberek hozzáállása sokat változott, nyitottabbak lettek” – ismétlem félhangosan az anyuka szavait. Szeretnék hinni neki. Mert nagyon sokat veszítünk, ha nem így van. Mi, egészségesek.
Orfű élen jár
Szeptember 30-án rendezték meg első alkalommal Orfűn az Akadálymentes Turizmus napját. Az ország számos pontjáról érkeztek mozgásában korlátozott, látássérült és enyhén értelmi fogyatékos vendégek, hogy kipróbálják magukat valamiben. Volt, aki vakon vezetett, motorozott, más kerekesszékkel horgászott, de sokan lóra, lovas kocsira ültek, vagy éppen eveztek. Minden résztvevő, akivel beszéltem, nagyon örült a lehetőségnek, és hangsúlyozták, máshol nincs ilyen.
Ezúton is gratulálunk a szervezőknek és minden segítőnek!
19? Lapot!
