A magyarországi németeket a népnyelv sváboknak nevezi, ők alkotják a második legnépesebb nemzetiségét az országnak, létszámuk 200 ezer fő környékére tehető. Egyre többet hallani arról, hogy elnéptelenednek a német nemzetiségű falvak Baranyában is, mivel a fiatalok nyelvtudásuk miatt könnyen boldogulnak német nyelvterületen. Mi a helyzet Baranyában? Milyen okok vezettek ehhez, milyen következményekkel jár az elvándorlás – utánajártunk a kérdésnek, polgármestereket és helyi értelmiségieket kérdeztünk, főleg Magyarországon, de akadt németországi megszólalónk is – összesen hét megszólalót kérdeztünk, ugyanarról, a baranyai sváb falvakból történő elvándorlásról, ezek esetleges hátteréről. A megszólalók a saját személyes tapasztalataikat és a véleményüket osztották meg, ezért – habár a kérdés ugyanaz volt – az alábbiakban az interjúkat egymástól elválasztva közöljük, sőt nem írtunk egy nagy, végső összegzést sem, nem emeltünk ki semmit, nem csak azért, mert a hasonlóságok mellett különbségek is vannak, hanem mert úgy gondoljuk, hogy a cikket, az egyes történeteket el- és egybeolvasva mindenkiben kialakulhat egy kép arról, hogy mi történt és történik ezekben a falvakban. Annyit megjegyzünk azonban még itt, az elején, hogy jellemző a mai közállapotokra, hogy a nevét nem mindenki vállalta.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Már nem tud visszajönni!”
Amit a kitelepítésnek nem sikerült, azt most végrehajtja a magyarországi németség magától? Mi a helyzet a Dél-Dunántúlon a magyarországi németek lakta falvakban? Maradtak még ott egyáltalán fiatalok? Az iskolák befejeztével a nyelvtudásuk miatt a baranyai falvakban felnőtt fiatalok Németországban kötnek ki sorra, ahol dolgozni kezdenek. Vajon hazajönnek még?
A. – Negyven körüli, városban élő, német nemzetiségű értelmiségi
Ez a kitelepülési tendencia nem mostanában kezdődött, de ez elmúlt évtizedben kifejezetten felgyorsult. A rendszerváltás óta áll fenn ez a helyzet. Akkor tűnt fel, amikor egyetem alatt kiment Németországba egy barátnőm, és kinn is maradt. Előbb csak meghosszabbította az ösztöndíját, majd a frissen megszerzett német diplomájával ott helyezkedett el. Amikor rákérdeztem, hogy hazajön-e, azt felelte: „Már nem tud visszajönni!”. Már nem tud visszailleszkedni, nem ismeri az itteni viszonyokat, fogalma sincs, hogy mit dolgozzon. Akkor legalább ötszörös volt, most talán már „csak” háromszoros a fizetés különbsége. A kutatások is ezt támasztják alá. Úgy húsz éves lehet az a kutatás, ami azt jósolta, hogy ki fognak ürülni a baranyai-tolnai falvak. A KSH-nak is volt ezirányú kutatása úgy tíz éve, amely azt mutatta, hogy a legintenzívebb népességfogyás a kelet-baranyai falvakban zajlik. Ezt még felpörgette az elmúlt tíz év (ebben az is benne van, hogy Ausztria és Németország 2011 tavaszán nyitotta meg a munkaerőpiacát a 2004-ben csatlakozott új uniós tagállamok előtt – a szerk.). A „mostani fiatalok”-tól kérdeztem, középiskola végi, majdnem felnőttektől, hogy mit szeretnének elérni? Azt mondták: „gazdagok szeretnénk lenni és külföldön élni!”.
Ez nem inkább általánosan jellemző a magyarországi fiatalok zömére? Van valami speciális, németségre vonatkozó jellemző?
Igen, a nyelvtudás. Sokkal nagyobbat tudnak ugrani egy magyarországi német érettségivel, de egy általános iskolában megalapozott német tudással és egy szakmunkásvizsgával is azt mondják 19 évesen, hogy miért ne menjek ki?! Sok fiataltól hallom ezt. De nem azzal indulnak el, hogy vissza se térnek. Előbb kicsit Ausztriában vagy Németországban elasztaloskodnak… Ők nem tudják, hogy kinn fognak maradni, de kinn marad a zömük. Két rokonom szakmunkás, egyik hentes, másik asztalos. Egyikük már házat is vásárolt kint. Ön szerint vissza fog jönni? A másikuk még ingázik, hétvégente jön haza Bécs mellől. Megpróbált hazajönni, két évig, ha bírta. Nem volt elég a 150 ezres fizetés. Visszament. Pedig a családnak nem tesz jót az, hogy csak két napig van itthon.
Mi a helyzet az öregekkel?
Görcsönydobokán pár éve beszélgettem valamelyik elöljáróval. Azt mondta, a fiataljaink vagy Pesten, vagy külföldön vannak. A faluban meg csak az öregek maradtak. Mi lesz itt tíz év múlva?!
Vannak szebb sváb falvak, amelyekbe sikk eljárni, ilyen az emlegetett Óbánya, de lassan Feked is!
Igen, ezeken a helyeken városi értelmiségiek is vásárolnak házat, hétvégén ki-kijárnak. Óbánya tipikusan ilyen, már csak pár tucat régi lakos él, a házak már budapesti árakon kelnek el, aki meg ott maradt, nehezen bírja a turisták tömegét. Valaki azt mondta, hogy kiment az udvarba félmeztelenül, és zavarta, hogy egy turistacsoport bámulja. Feked egy netes szavazáson harmadik lett a „faluszépségversenyen”. Ezekben a pici falvakban még élnek az öregek, akik úgy 80 évesek, az 50-60 év körüli gyerekeik Pécsen, Mohácson élnek. Az öregek másfél-két évtized múlva már biztosan a temetőben lesznek. A gyerekeik akkor, 70 évesen fognak kiköltözni a falvakba? Hát, hogy válaszoljak a saját kérdésemre: nem. Nem fognak visszaköltözni. Ezek a falvak vagy Hollókő típusú turistaközpontokká válnak, vagy pedig elormánságosodunk.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy amit a magyarországi németséggel a kitelepítéssel nem sikerült végrehajtani, azt most saját maga teszi meg.
Nézze, tíz éve volt a népszámlálás, 2011-ben, 185 ezren vallották magukat német nemzetiséginek. Korábban évtizedeken át standard 200 ezret gondoltunk. 2001-ben csak 130 ezren vallották magukat magyarországi németnek. Ez a szám nőhetett az oktatás miatt – már ki merték mondani azt, hogy németek –, a német kisebbségi önkormányzatoknak is köszönhető a növekedés, a kulturális szervezeteknek szintén, összefogták a fiatalokat és a nem fiatalokat, akik a kultúrán keresztül megélhették azt, hogy németek. Ez egy reális szám, ami már tovább nőni nem fog. Sőt.
Hány helyen működik Baranyában német kisebbségi önkormányzat?
99 helyen. Szinte mindenhol, nemcsak Pécsett, Mohácson és Bólyban és kis falvakban.
És német nyelvű oktatás?
Az óvoda és az általános iskolai szint az alap. A pécsi Koch Valeria Iskolaközpontot szokták kiemelni, az meg a csúcs. Iskolarendszerrel nincs gond. Csak az a kérdés, hogy lesz-e ott kit tanítani? Ha kiürül a falu, akkor nem lesz iskola. Akkor néhány központi általános iskola lesz, tíz falunak lesz kb. egy német iskolája. Így összejöhet még a mohácsi és a pécsi gimnáziumban az osztálylétszám.
Mennyi tartalék maradt még a jelenlegi intézményrendszerben? Egy évtized?
Mondjuk rá. Sok kutatást olvasok. Olvastam olyat is, hogy nincs már két év sem, de ezt túlzásnak érzem.
Az hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat által támogatott iskola különbözhet a NER-rendszer iskoláitól, az vonzó lehet az értelmiségiek számára. Az is, hogy anyagilag dotálják ezeket az iskolákat…
Igen, mindkét ok miatt vonzók lehetnek. A gimnáziumi szintben még maradt jövő, de a falvak általános iskoláit jobban fenyegetve érzem. Ha elmennek a fiatalok – és elmennek, és nem a falvakban születnek meg a gyerekek –, akkor kik járnak a német nyelvű osztályokba? Az idei tanévtől 5 településről tudok, ahol nincs jogalapja iskolának. Erdősmecskén most szűnt meg a tanítás. Volt hét gyerek és négy felnőtt alkalmazott. Ez anyagilag tarthatatlan. Ilyen Babarc. Ugyanez a helyzet. Nem tudom, hogy idén szűnt-e meg, vagy jövőre fog. De nincs gyerek, aki oda járjon. Akkor meg minek?!
Ismerek magyarországi német felmenőkkel rendelkező egyetemistákat, akik frissen végzett orvosként, mérnökként Németországban kezdtek dolgozni. Pár hónap után saját autóval látogattak haza, olyan lakás béreltek, amit itthon nem tudnának… Egy bajt emlegettek, hogy nem érzik otthon magukat, de a kereset, a biztonságérzet ezt kompenzálja.
Ha ez a közeg, ami itthon uralkodik, nem változik meg, akkor ezek a fiatalok azt fogják mondani, hogy a frászt fogok én ebben az idegesítő, elnyomó közegben robotolni. Ha többet is kereshetek, ha nem kell idegeskednem annyit, ha nem kell azon gondolkodnom, hogy mit mondhatok el… Vagy akár egy pedagógus esetén, ha nem kell azon gondolkodnia, hogy mit eszik huszadika után… Sok fiatal csak pár évre ment ki, hogy összeszedje magát. Ki emlékszik még a kormány egyik kezdeményezésére, a „Gyere haza, fiatalra”!? A kormány talán egy kezén meg tudná számolni, hány delikvenset talált erre az ötletére! Én nem tudok olyan magyarországi német fiatalról, aki visszajött volna. Egy-két év után már ott maradnak.
Ön hogyhogy itt maradt?
Már nem vagyok olyan fiatal. Egy mai 40-es már nem tud úgy elindulni, mint egy 20 éves. A szüleim, az egzisztenciám… Minden ideköt.
„Minket nem willkommenolt Németországban senki!”
B. – 53 éves, baranyai kisfaluban élő német nemzetiségű értelmiségi
Mennyire tapasztalja, hogy elnéptelenednek a baranyai német falvak?
Egy 200 lelkes településen éltem, ma úgy 140-en élünk ott. Nagyja Ausztria-Németország felé ment, valaki Írországban kötött ki. Egy család tért haza egy éve. A többiek nem tervezik, hogy visszajönnének. Az elsők húsz éve indultak szerencsét próbálni, Hollandiában kezdtek, de mentek Nagy-Britanniába. A 2010-es években gyorsult fel a folyamat. Előbb egyedül derítik fel a helyzetet, de két-három hónap után már a család is utánuk ment.
A házakkal mi lesz?
Nem sokan adták el. Ha hazajönnek szabadság idejére, akkor otthon vannak. A nagyszülők ügyelnek a házra. Akik német nyelvtudással rendelkeztek, azok már mind felkerekedtek. Nem egyszer fordult elő az, hogy megálltak mellettem, és megkérdezték sajnálkozva, hogy „Na, te még itthon vagy? Hát tudsz németül, nem? Kimész, találsz munkát, megbecsülnek. Miért nem?” Most mondjam azt, hogy így ötvenen túl már nehéz. Egy jó jegyszedő még lehetnék, vagy söpörhetném az utcát? A családban, ha felmerül a téma, akkor megállapítjuk, hogy hülyék voltunk. Pedig nem voltam földhöz ragadt. Volt olyan hét, hogy a Balkántól Olaszországon át megjártam Németországot. Aztán egyre kevésbé vágytam arra, hogy folyton úton legyek…
A külhoni németek felé is működik az a „willkommenskultur”, amivel Németország a ma migránsoknak nevezett betelepülni szándékozó tömegeket fogadja?
Az elmúlt 30 évben felénk már nem volt ilyen barátságos az „anyaország”. Minket nem willkommenolt Németországban senki! Senki nem ösztönzött arra, hogy ti, határon túli németek is a mi fiaink vagytok! Más volt az imágónk, mint az erdélyi szászoknak. Őket gyakorlatilag kivásárolták Romániából.
A magyarországi németeket miért nem vették meg anno?
Talán nem volt annyira brutális a helyzet Magyarországon, mint Romániában. És ha már beléjük pénzt fektettek, ettől értékük is lett. Mi, magyarországiak ingyen is odamentünk volna, de így nem értünk többet, mint egy török.
Ám, ha a tényeket nézzük, 1993-tól Németország Magyarországot biztonságos harmadik országnak minősítette, amelyben nincs gond, nincs alapunk beadni áttelepülési kérelmet, amit a rendszerváltás előtt még német származásra való tekintettel elfogadtak. Pár éve volt néhány áttelepülési próbálkozás Németországba Magyarországról, de nem fogadták el, a csehekét sem, egyedül Lengyelországból fogadtak be ottani kisebbségi németeket.
De nem azért mennek ki a magyarországi németek Németországba, mert akár itt, akár ott hatalmas nemzetiségi öntudat lobogna mindenkiben. Ott nem várják őket, hanem az egésznek a nyelvtudás az alapja. A munkaadónak egyszerűbb dolga van azzal, aki beszél németül, a munkavállaló meg jobb anyagi helyzetet biztosíthat magának, a családjának. Baden-Württemberg belügyminisztere mondta egyszer, amikor itt járt, hogy maguk önmaguk ellen dolgoznak azzal, hogy ilyen jó német oktatást valósítanak meg. Csodálkozott, hogy az egész osztály német érettségit kap. Mert a fiatalok tényleg kimennek Németországba. Erre itt senki nem gondolt. De ha nem ezt csináljuk, akkor is magunk ellen dolgozunk! Most meg már lassan késő bánat…
„Ennek gazdasági oka van”
A sváb nagyanyám számára a Heimat – a haza fogalma – a szülőfalut és környékét jelentette. 50 kilométerrel arrébb, ha meglátogatott minket, már nem érezte magát otthon, hazavágyott. A falu és a környezete jelentette számára a hazát. Az ön számára mit jelent a haza?
C. – 45 éves, német nemzetiségű értelmiségi
Ha külföldről jöttem haza korábban, és sokat utaztam, ha átlépem a magyar határt, akkor nem éreztem semmit, de ha a Baranya táblát elhagytam, mindig dudáltam, akkor éreztem, hogy hazaértem. Onnan kezdődött a haza. Ez most még inkább leszűkült. Otthon németül beszélünk. Az őseink kultúráját folytatjuk, ápoljuk. Nem azért, mert ezt erőltetjük, hanem ez a természetes. A párommal együtt megmaradtunk abban a kultúrában, amibe születtünk. Ez az itt maradásnak a fő oka. Ausztriában, Németországban az, ami nekünk fontos, már nem érdekes. Nyelvjárásban beszélsz? Azt főzöd, amit főzöl?
Mi 300 éve távolodtunk el a német történelemtől. Majdnem 300 évig nem volt kapcsolatunk azzal a történelemmel szinte semmi. A határon túli magyarok még csak 100 éve, mi meg már 300-nál tartunk. Ezért más a mi nyelvjárásunk, ezért kötődünk ide, s nem Németországhoz.
Akik kimennek Németországba, azok nem az őshaza miatt mennek ki! Ennek gazdasági oka van. A nyugalom és a biztonság is fontos. Németországban egyszerűbb ügyeket elintézni, mint Magyarországon. Ez is fontos.
A kisebbségi lét pluszt ad. Az önismeret a másságnak is az alapköve. A gyerekeim is ilyenek. Azt is nézik, hogy ki miért olyan, amilyen. Folyamatos diskurzusban vannak. Nem ítélnek el könnyen egy más nemzetiségű, más nemi identitású embert csak úgy. Ez is része a kisebbségi létnek. Ne legyen megrettenve az ember akkor, ha valami egészen más, mint amit addig tapasztalt. A gyerekeim nyitottak lettek. Ferenc pápa egy mondata jut eszembe, valami ilyesmit mondott, hogy ne játsszuk azt, hogy mi vagyunk az Isten.
… hiányozni kezd neki Linz!”
D. – falun élő német kisebbségi, értelmiségi
Ismer magyarországi németeket, akik a falujából Németországba költöztek?
Egy idős házaspár mindkét fia Németországban él. Egyik Münchenben, a másik Berlinben. A szülők 80 felettiek már. Valamikor tavaly, karácsony környékén találkoztam velük, kicsit beszélgettünk, az édesanya azt mondta, hogy szörnyen hiányoznak a gyerekei, de boldog, hogy ez így van. Boldog, hogy nem itt tengődnek a gyerekek. „Ha itthon maradtak volna, akkor azon gondolkodhattam volna, melyiket segítsem a nyugdíjamból. Tanár lett volna mindkettő. Ha megkérdeznek a gyerekek, hogy jöjjenek-e haza, én azt mondom, hogy ne. Csak maradjanak!”
Egyetlen családot ismerek, akik visszajöttek, elég pénzt gyűjtöttek, sorra veszik a házakat, felújítják és kiadják. De az ismerőseim zöme kinn maradt. Aki kint házasodott össze egy némettel, az főleg maradt. De ha megkérdezzük őket, hol van az otthonuk, akkor nem Németországot említik, hanem egy magyarországi falut neveznek meg. Az erdélyi magyar ismerőseim is így vannak ezzel, ha azt mondják, hogy hazamennek, nem Magyarországra gondolnak, hanem Erdélyre.
Ja és a szembe szomszéd is vagy már 15 éve él Ausztriában. Pár hónap után elvitte a családot is magával. Még haza-hazajárnak, mindig azt mondja, hogy három-négy napig örül, hogy itt van, de utána már hiányozni kezd neki Linz. Mert ott is van egy háza.
A faluban többen azt mondják, ha majd elérik a nyugdíjkorhatárt, akkor visszajönnek. Mert itt többet ér a nyugdíjuk. El tudjuk képzelni, mondjuk Szederkényt nyugdíjasparadicsomként? A hatszázer forintos nyugdíj sokat ér. De ha nyugdíjasotthonba kell vonulni? És ha Németországban él valaki 30-40 évet? Nem lesz körötte egy baráti, ismerősi háló? A gyerekei ott tanulnak, dolgoznak… A temetőbe el lehet ugrani Münchenből is, egy nap elég rá az autópályán.
Emlékszem pár éve egy falubeli hazatért Ausztriából, azt hangoztatta, hogy itt is meg lehet élni, csak akarni kell. Aztán három hónap alatt elmúlott a nagy buzgalma, inkább visszament, mert az itthoni keresetből nem futotta az esti pizzériára. Azóta is kinn él. Csak karácsonykor látom a misén, meg húsvétkor.
Mennyire mobilisak a magyarországi németek? Régen azok voltak, egy tutajon jöttek ide, ha letelepedtek egy faluban, de nem stimmelt valami, költöztek tovább. Budapestre is feljártak dolgozni, akár a nagykörutat építeni… A tágabb rokonságban akad olyan is, aki a tengeren túlra eljutott. A hagyományban benne van a mobilitás.
Igen mozgékonyak voltak akkoriban. New York-ba is kimentek építkezni a múlt század 20-as éveiben. De mára ez megszűnt.
Az nem annyira ismert, hogy a 200 fős falumból a 20-as években egészen Uruguay-ig eljutottak néhányan. Ma ez szinte elképzelhetetlen. Az akkori uruguay-i miniszterelnöknek tetszett Budapest, többször erre járt, kötött megállapodásokat, így mód nyílt az ottani letelepedésre, a vége az lett, hogy mindenki megpróbált visszatérni, de még a hajójegyre sem futotta szegényeknek. Többen elszegődtek a hajóra, szenet lapátoltak.
A II. világháborúig megvolt az a német örökösödési rendszer, hogy az elsőszülött fiú maradjon otthon, ő örökölte a földet, a többi meg menjen, ahová akar – lett belőlük tanár, katona, akármi más. A mobilitás ebből is fakadhatott, ez vitte őket akár a tengeren túlra. Ez a szocializációnk az elmúlt 60 évben már eltűnt.
Sombereken élt egy ember, aki az 1700-as években költözött oda, a fiúkból asztalosok lettek. Az egyik ág elköltözött Horvátországba, onnan tovább, egész Fiuméig, az ő unokájukból püspök is lett ott, Sterk Mihály. De vannak még cifrább esetek, közösen települt be egy férfi egy nővel, el is vette, erre a feleség meghalt. Hát a férfi, fogta magát, visszament a falujába, ott megházasodott újra – elvette a másik gyerekkori szerelmét -, és vissza is jött Magyarországra, Lovászhetényben van eltemetve. Nem itt keresett magának feleséget. Hanem ezer kilométeres távolságokat tett meg 1750 körül. Ez olyan, mintha ma Brazíliába mennék menyasszonyért az őserdő közepére. Nem mondom, hogy ez általános volt, de több olyan esetről olvastam, amikor fiatal férfiak visszamentek feleségért a szülőfalujukba. Volt mozgás. Ha valaki azt hiszi, hogy a szülei mondjuk Szederkényből vagy Mecseknádasdról származnak, és a család oda való, akkor téved. Mert ha elkezdjük bontogatni a szálakat, hamar kiderül, hogy mindenhonnan eredeztethető a család, csak onnan nem, ahonnan ő gondolja.
Horthy iskolarendszere miatt kezdett bomlani a hazai kisebbségi németek identitása. Mert magyarul kellett tanulni. Amikor a korszak zsidó sorsairól látom a filmeket, akkor a németjeim sorsa is eszembe jut. Amikor Sonnenscheinról Sorsra kellett magyarosítani a nevet Szabó István filmjében, akkor eszembe jutnak a rokonaim: Wagner-ből lett Várkonyi, hogy pap lehessen a 30-as években.
És Fekeden?
Tillmann Péter, Feked polgármestere
Elvágyódnak a fiatalok Fekedről?
Lassan eljutottunk odáig, hogy nincs aki elmenjen. A ’70-es évektől kezdve a ’90-es évekig fokozatosan elköltöztek az emberek a faluból a környező városokba. A település infrastrukturális fejlődése a ’90-es évektől indult meg, addig gyakorlatilag csak villanyvezetékünk volt. Se telefon, se víz, se gáz, az utak borzalmas állapotban voltak, most épül ki a csatornázás. Mára gyakorlatilag elérhető ugyanaz a szolgáltatás, mint egy nagyvárosban, csak a közlekedés jelent továbbra is problémát, ugyanolyan távol vagyunk a városoktól, mint régebben. De az elszabaduló ingatlanárak, a szakmunkások szinte megfizethetetlensége szerintem megakadályozza a további elvándorlást.
Németország felé is indultak?
A munka miatt mennek oda, illetve a magasabb fizetésekért, ki nem települnek. Évek óta dolgozunk egy letelepedési támogatási rendszeren. Nem tudunk jelentős anyagi támogatást adni, de minden lehetőséget felkínálunk a fiataloknak, akik itt szeretnének gyökeret ereszteni. Az ingatlanárak nálunk alacsonyak, érkeznek is hozzánk fiatal családok, a népességfogyás megállt. Ma már többen vannak a fiatalok, mint tíz évvel ezelőtt, javult a korfánk.
Ez korábban szinte színtiszta magyarországi német falu volt, ma milyen arányban élnek itt német nemzetiségűek?
A lakosság 70-80%-a német. Nagy számban vagyunk itt szerencsére. Körülbelül 130 polgárunk regisztráltatta magát német nemzetiségűként az önkormányzati választáskor, úgy, hogy összesen 180 választópolgárral rendelkezünk.
Ekkora lakosságszámnál nem hiszem, hogy fenn tudna tartani egy iskolát.
Sajnos ez így van, a szomszédos Véméndre jár a fekedi gyerekek javarésze, egy család Pécsváradra viszi a gyerekeit. Véménden a német oktatásra nagy hangsúlyt fordítanak, kéttannyelvűként működik, mind az óvoda, mind az iskola. Azt kell mondjam, hogy a fekedi gyerekek még akkor is tanulják a német nyelvet, ha nem rendelkeznek német felmenőkkel.
A falu gyönyörű. Tavaly, nyár végén sétálgattam ott. Minek köszönhető, hogy ilyen szépen megmaradtak a telepesházak?
A sváb falvak hányattatott sorsát nem ismétlem el. A ’70-es évektől kezdtek elköltözni, a helyben maradóknak nem volt igénye arra, hogy átépítsék a régi parasztházakat. Nem építették be a folyósót, nem bővítették ki az épületet azért, hogy az egymásba nyíló szobák rendszerét feloldják. Ami szerencsétlensége a településnek, hogy az 1900-as évek elején itt élt 1000-ről lecsökkentünk 210 főre, de a szerencsénk az, hogy éppen ezért maradtak meg nagyszámban ezek a parasztházak. Komoly örökség ez, védjük is az önkormányzat eszközeivel. Helyi védelem alatt áll a parasztházak javarésze. A templom országosan védett műemlék, így annak a környezete is védelmet élvez. Megpróbáljuk felhívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen értékben laknak. A mindennapokban nem mindenki veszi észre, hogy miben él. A helyieknek ez a természetes. A rendezési tervben szigorú szabályokat hoztunk ezeknek az épületeknek a megóvására.
De hogy őszinte legyek, néhány helyen elmosolyodtam, mert a megszokott kertitörpék mellett néhány udvarban már rózsaszín műanyag flamingó is őrizte a nyugalmat egy fából faragott gólya társaságában.
(nagy nevetés) Ez szerintem is kissé kifacsart ízlést mutat, mi sem vagyunk makulátlanok. Korábban az átépítések során is történtek hibák. De kertitörpe felszabadító mozgalmat valóban indíthatnánk!
A régi parasztházakból nyaralók lettek? Vagy csak üresen állnak?
Sajnos sok ház nem állandóan lakott. A 210 fő helyett hétköznapokon inkább csak 150-en élnek itt életvitelszerűen. Sokan csak a hétvégét töltik itt, kényelmesebb a városban lakni, dolgozni. De többen ingáznak inkább, mert itt egészen más életminőségben lehet élni, mint egy panelban.
Óbányán talán csak harminc őslakos él, üdülőfalu lesz Feked is?
Nem, vannak letelepülő családok, vannak komoly érdeklődők. Nemcsak magyarok, hanem német állampolgárok is akadnak. Sőt, még fiatal családok is költöztek ide. Nem gondolom, hogy csak üdülőfalu leszünk, de elismerem, sok ingatlant csak hétvégenként használnak. De nem is szeretnénk azt, hogy minden ház lakott legyen, hogy minden házban tíz-tizenkét ember lakjon, mert akkor vége lenne a csendes, nyugodt falusi életnek. Ezáltal a település terhelése is nőne, az infrastruktúránk sem bírná el azt a terhelést. Érkeznek hozzánk turisták, de nem tartunk ott, mint Óbánya. Nem is vágyunk rá.
Az origo.hu-n volt egy faluszépségverseny, ott a harmadik helyezést érték el pár éve. Büszkék a sikerre?
Igen, volt egy szavazás. A szépség szubjektív dolog, de ez inkább arról szólt, hogy egy falu mekkora mozgósítóerővel bírt, mekkora tömeget tudott szavazásra buzdítani. Ha a szavazatok számát egy főre vetítjük le, már más a kép, az első Súr lett, ott 800-an laknak, Császártöltés lett a második helyezett, ott 2000 fölötti számban laknak, akkor mi, a magunk kétszáz lakosával messze túlteljesítettünk mindenkit.
És Véménden?
Szalonna Zoltán, Véménd polgármestere
Véménd a magyarországi német települések között elég nevezetes irodalmi előélettel rendelkezik, de milyen jövőt lát a falu előtt? Mennyi fiatal maradt Véménden?
Jelenleg kevés a lehetőség, hogy itt maradjanak a fiatalok. A gazdaságnak és a társadalomnak is változnia kell, hogy visszatelepüljenek. Én végigjártam Európát 25 év alatt, megszereztem azt az anyagi hátteret, amivel el lehetett itthon is indulni. Nem mondom senkinek, hogy ne menjen el, régen is elküldték az inast vándorévekre, hogy tanuljon. Nemcsak Magyarországot járták be ezek az iparosok, hanem Európát is. Ennek a közösségnek az a feladata, hogy a fiatalságnak legyen majd hová visszajönnie. Hogy erősek legyenek a gyökereik. Hogy aki akar, tudjon hová visszajönni, ha kap egy nagy pofont az élettől. A tánc, a zene kapcsán nekem megvolt a kötődésem. Véménd az életemben mindig is biztos pont volt. Akár Pécsre jártam iskolába, akár Budapestre, hétvégére mindig hazajöttem. Bécsből már csak havonta jártam haza. A fiatalnak az a feladata, hogy tanuljon, és azokat az értékeket – szellemi, kulturális –, amiket megismer, hozza vissza. Most az én feladatom az lesz, hogy átadjam másnak a tudást, hogy mit tükröz nekünk a világ.
Véménd harminc éve 3000 fős település volt. Most mekkora?
1400 körül élünk itt.
Sok fiatal német ment el?
Sok. Én 47 éves vagyok, a nálam idősebb generáció indult meg először. Ők nem is jöttek vissza. De az elmúlt pár évben visszaköltözött öt család. Ez tizenöt gyermeket jelent. És az is öröm, hogy megmaradtak az alapok. Tudunk mire építkezni. A kéttannyelvű óvodának, iskolának ebben nagy szerepe van. Nekem gyerekként Véménd ideális falunak tűnt, most felnőtt fejjel, ideköltözve és megélve a magyar vidék és falu csikorgó-nyikorgó mindennapjait, a gyermeki idealizmust a realista jövőépítés váltotta fel.
Mi változott?
Az emberek nem úgy szeretik egymást, mint régen. Elmentek a fiatalok, itt maradtak az öregek. Ma már alig termel valaki zöldséget a fiatalok közül. Ma már nem törekednek az emberek az önellátásra. Ma már beszűkült a közösségi munka, egyre kevesebb a kalákában történő segítségnyújtás. Viszont vannak jó példák is, amelyeket hirdetni kell. Kevesebbet kommunikálnak személyesen egymással. Ma a polgármesterhez jönnek be azzal, hogy a szomszéd fája elárnyékolja az ablakot, átfolyik a szennyvíz. Hol van már a jószomszédi viszony? Az lenne az elsődleges, hogy mindent szabad, ami nem árt másnak! Rakhatok tüzet az udvaromban a zöld levelekből? Nem! Még akkor sem, ha azt gondolom, hogy nekem nem árt a füst. Nem figyelnek egymásra oda az emberek. De ez nem csak Véménd problémája, ez az országé, és minden fejlett ’nyugati’ társadalomé. Nem szeretném azt megélni, hogy elmennek valaki mellett az emberek a faluban, ha összeesik az utcán. Ez az a tendencia, amelyet szeretnénk visszafordítani.
Miért jött haza?
Mert itt születtem és itt nőttem fel. „A furulyaszó hazahív”. Mert ahhoz képest, amit megéltem Németországban, Angliában, Dubaiban, Indiában, Kínában vagy akár Budapesten, Véménd szülőfalum ismerős kisközössége még mindig a csúcson volt, bár már nem jelenti azt, amit gyerekkoromban. Az urbanizált nagyvilághoz képest nekem még mindig ez a falu az etalon.
Mézeskalácssütő dolgozik-e még Véménden?
Van. Nem nápolyit osztogatunk karácsonykor, hanem helyi termékeket. Mézet vásárolunk az őstermelőktől, helyi lekvárokat. Régen azért működött a falu, mert mindent helyben termeltek meg. Ha támogatjuk az őstermelőket, nem áramlik el innen a pénz, hanem benn marad a rendszerben. Ezt még sokat kell ismételnünk, hogy megértsék az emberek, mi az igazi fenntarthatóság.
Mi a helyzet a házakkal? Üresen állnak? A nagyszüleim is itt éltek, az ő házukat megvette a szomszéd és lebontotta, nehogy cigányok költözzenek be.
Sok házat lebontottak. Nézze, vannak a faluban jómódú cigányok is, akik dolgosak, akik nem november 30-án állnak sorba egy köbméter tűzifáért, hanem előre gondoskodnak magukról.
A vagyoni különbségek megmaradtak? Régen, aki a Gödör nevű településrészen lakott, azok voltak a szegények, a kitelepítés után több itt maradt sváb család is ott kezdte.
Igen, most ott cigányok élnek. Romos házakban, s fel szeretnének költözni a faluba, de megvenni nem tudják, csak megkapni szeretnék az üres házakat.
A németek aránya mennyi most?
A székely és a felvidéki lakosság aránya úgy 40% lehet, 40% sváb, 20% cigány.
És most már béke van a faluban?
Thiery Árpád: Bábel volt Véménden című könyvre utal?
Igen.
A nemzetiségek közötti összefeszülés már nincs. Néha elhangzanak dolgok, de ez már csak semmiség a korábbiakhoz képest.
A kitelepítettekkel a kapcsolatot tartják még? Illetve inkább a leszármazottakkal lehetséges, hiszen az öregek zöme már meghalt. Gyerekkoromból emlékszem egy harangszentelésre, amit a kitelepítettek ajándékoztak a falunak.
Így van. Négy éve, a Kitelepítés 75. évfordulóján volt ünnepség. Még öt-hat ember járt nálunk, akik megélték az elhurcolást. A leszármazottakkal már csak lazábban tartjuk a kapcsolatot. Egy-két család vett így házat Véménden.
„Én mindig a két világ között éreztem magam.”
Glass (Poch) Anita gyerekkora nagyobb részét Véménden élte meg, felső tagozatos korában költözött a családja Pécsre, az egyetem elvégzése után, 1995-ben költözött Németországba, férjhez ment. Friss diplomával érkezett Németországba, ott kezdődött el a felnőtt élete, ma is ott él, egy kisebb céget vezet.
Mennyire tipikus a sorosa? Hogy eljött Véméndről?
Már felső tagozatos koromban Pécsett éltünk. Apukám mindig is Pécsett dolgozott, de a vonatozás napi kétszer másfél órát elvett az életéből. Alig töltött velünk időt. Amikor a nővéremet felvették a pécsi Leőwey Klára gimnáziumba, akkor költöztünk. Ez akkoriban nem volt általános. Véménd a kommunista időkben egy jól fejlett falunak számított, sok munkahellyel rendelkezett, jól menő téesz működött a faluban, mondhatjuk azt, hogy egy attraktív falu volt.
Megmaradt a kapcsolata a faluval a költözés után?
Igen, sokat jártunk vissza a rokonokhoz, barátokhoz. A szüleim a falusi kulturális életben nagyon benne voltak. Mindketten jártak az énekkarba, apukám a tánccsoportba is. Volt egy sváb „elit”, akik barátként is összejártak, nagyjából németül is beszéltek, mondhatjuk azt, hogy egyívásúak voltak. Nagy törés volt az életükben, amikor ez megszakadt.
Ha ma elkerül Véméndre Németországból, maradtak még barátai, rokonai, köszönnek önnek az utcán?
Egy nagynéném él még ott, és egy unokaöcsém, és a keresztszüleim. És még néhány rokon. Évente egyszer-kétszer megfordulok a faluban. Megismernek még.
Aki még ritkábban jár vissza a szülőfalujába, az akár azon is elcsodálkozik, hogy milyen kicsi az iskola, nem ilyenre emlékezett. Az ön számára mi változott meg?
Egy esküvő alkalmából jártunk Véménden, egyrészt nagyon élveztem, másrészt rádöbbentem, hogy az örömszülők generációjához tartozom már, egy más generációhoz, mint ahová addig soroltam magam. Az az „új” generáció, melyet gyerekként az idősödő korosztálynak tartottam, akik még sváb ruhában jártak, akik még németül beszéltek az utcán. Nos, az a „régi” generáció mára Véménden teljesen kihalt. Fekedre is van rokoni kötődésem. Ismerek olyanokat a saját generációmból, akik konzekvensen németül beszélnek a gyerekeikkel, akik csak német médiát engednek nézni nekik, nagyjából olyan nevelést adnak a gyereküknek, amilyet mi is kaptunk – kicsit azért modernizálva. Én vallom, hogy nyelvében él a nemzet. A nemzetiségi vonal emiatt hal ki. Falvanként annyira minimális ember beszéli anyanyelvi szinten a tájszólást, hogy az már fáj. Ez mindig ledöbbent. Az, hogy egy generáció eltűnésével eltűnik egy olyan világ, ami számomra természetes volt.
Beszéltem olyan hatvan feletti magyarországi némettel, aki kikerült a nyelvi közegéből vagy negyven éve, meghaltak a szülei húsz éve, és amikor nemrég próbált megszólalni németül, már nem tudott.
Ez reális. Én is régebben a véméndi tájszólást viszonylag jól beszéltem, de mióta Németországban élek, már összekeverem az itteni dialektussal. Már nem kényelmes véméndi tájszólásban megszólalnom.
Stuttgart környékén él?
Igen. Véménden a bajor-frank dialektust beszélik vagy beszélték, itt meg svábot.
Mennyi fiatalt ismert, aki elhagyta Véméndet?
Relatív sokat. Az esküvő, amiről beszéltem az is jó példa. A menyasszony véméndi volt – de ők is itt élnek Németországban. De az esküvő Véménden volt. Véméndről sokan költöztek Németországba, Ausztriába. Mindennek alapja a külföldi jobb munkalehetőség. Óriási a különbség ebben Németország és Magyarország között. Az a középvállalkozói réteg, ami Németországban a falvakban kisebb üzemeket létesít, szolgáltatásokat nyújt, munkahelyeket teremt, az Magyarországon hiányzik. Németországban egy asztalosnak van néhány alkalmazottja. Ugyanígy az autószerelőműhelyben is csak egy ember dolgozik Magyarországon, nem teremtenek munkahelyet. Németországban ha egy szolgáltató dolgozni kezd, az nem egyedül végzi a munkáját. A Leőwey-is német osztályunkból hatan kötöttünk ki Németországban, ez úgy 20%.
Véménd egy összetartó közösség volt, megmaradt valami ebből az összetartásból Németországban is?
Az a helyzet, hogy az elsőgenerációs kitelepültek erős, szervezett közösségben tartják egymással a kapcsolatot. Vannak egyesületek, akik megpróbálják az elszármazottakat összegyűjteni, valamiféle segítséget nyújtani, vagy csak kapcsolatban maradni. Én is tagja vagyok egynek, a Suevia Pannonica nevűnek. Ez egy értelmiségi egyesület, tagjai Németországban él elszármazott svábok. Kétévente-egy folyóiratot jelentetnek meg, a magyarországi németekről publikálnak ott tanulmányokat. Ez az egyesület lassan kihal, 20 aktív tagja van. Az én generációmat már nem fogják meg ezek a témák, nem találjuk meg azokat az embereket, akik szeretnének valamit csinálni.
Szerinted meddig jelent még valamit az, hogy magyarországi német? Németországban milyen értelme maradt a fogalomnak?
Én mindig a két világ között éreztem magam. Magyarországon németnek számítottam, és úgy is éreztem magam, itt, Németországban próbáltam magyarnak érezni magam, de rájöttem, hogy itt is német vagyok, viszont a magyar akcentusom nem tudom letenni. Kihallják. De nem ér hátrány miatta. De kimondom: “Ich bin eine Donauschwäbin, mit deutschen Wurzeln.” Nekem csak német felmenőim vannak. Erre büszke is vagyok. Magyarországon a németek látható közéleti szerepet játszanak, de a fő identifikációs elem, a nyelv kihal. Ezért szerintem az egész népcsoport marginális szerepre fog jutni. Szép és fontos az, hogy valaki zenél és táncol, de ez nem elég. Nem biztos, hogy olyan érzületű ismeri a történelmet, éli a szokásokat is. Nem tudom, hogy ezt azért érzem most jobban, mert lassan ötven éves leszek. Nevetséges azt mondani, hogy bezzeg a mi időnkben más volt a helyzet. Sajnálom, hogy a baranyai falvak nagyon le vannak maradva.
És a gyerekei?
Gyerekeim tudják, ismerik a származásomat, magukénak is vallják. Németországban most van egy olyan hullám, hogy ne fogyasszunk annyit, éljünk minimálisabb fogyasztással, éljünk közelebb a természethez. Ez sokakat megfog ma. Az az érdekes, hogy én innen indultam. A ’70-es évek falusi élete Magyarországon ilyen volt. Nagyrészt önellátó, nem termeltünk szemetet, nem fogyasztottunk túl sokat. Németországban a gyerekeim generációján látom ugyanezt. Ez a huszonéves generáció. Second handből öltözködnek, nem esznek húst, környezettudatosan gondolkodnak… Ez visszahat rám is. Én ebből indultam, és most lehet, hogy ebbe megyek vissza. Németországban most sok fiatal kiköltözködik vidékre, pár négyzetméteres házakba, egy kommunát, vagy új falut alapítanak, összetartó közösséget. Ezt Magyarországon, sváb falusi környezetben az infrastruktúra hiányában csak nehezen tudom elképzelni. Ha Magyarországon ilyen van, az nagyon másként működne, mint itt. Kérdés a szennyvíz, ivóvíz, az elérhető tömegközlekedés… Németországban egyedül talán az internetellátottság rosszabb, mint Magyarországon. Itt el lehet bújni az online világ elől világvégi völgyekben. Furcsa kimondanom, de ami a mai fiataloknak törekvése, hogy miként kellene élni, az számomra az, ahogy mi éltünk anno a magyar sváb faluban.
A nagyapám összevitatkozott anno a tanácselnökkel, hogy miért kell neki a szemétszállításért fizetni. Mert hogy nem termel szemetet.
Mindent felhasználtak. Akkor ez volt az elfogadott. A konyhai hulladékot a malacoknak adták. Mindent addig használni, amíg lehetett. Ha kilyukad az ing, be lehet foltozni… A gyerekeink ide szeretnének eljutni. Én tudom, hogy kell szőlőt kapálni, zöldséget ültetni, csibét nevelni… Ez lenne a környezettudatos jövő célja, de csak a gyökereinkhez kell visszanyúlnunk. Az itteni német középgeneráció ezt nem tudja. Mi, egykori falusiak, talán képesek lennénk rá.
Ez a cikk a Helyközi Járat együttműködési program keretében valósult meg, ami a Partizán támogatásával jött létre, hat magyar szerkesztőség közös projektjeként. Tarts velünk, szállj fel a Helyközi Járatra! Ha van egy jó sztorid, írd meg nekünk a helykozijarat@gmail.com címre.
A Szabad Pécs eddigi cikkei, amelyek a Helyközi Járat média-együttműködési program keretében jelentek meg ITT OLVASHATÓK.
