Felföldi László pécsi megyéspüspökkel készített interjút a Szabad Pécs húsvét előtt. Az ünnepről, a pécsi szolgálatról és arról is kérdeztük, milyen lehet a katolikus egyház a koronavírus-járvány után.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Mikor és miért akart pap lenni?
Többlépcsős folyamatról van szó az én életemben. Amikor gyermek voltam, csakúgy, mint bármelyik barátom, természetesen ott voltam én is a templomban, a hittanórán, ministráltunk is, de ez abban az időszakban nem volt rendkívüli. Nagyon sokan ugyanúgy megéltük ezt. Valami vonzott, az egyértelmű. Éreztem az oltárnak, a templomnak, Istennek a vonzását. Egy gyerek, persze, nem ilyen misztikusan fogja ezt föl, hanem egyszerűen csak szeret odamenni, én is szerettem a templomba menni. Aztán gimnazista koromban foglalkoztam komolyan a kérdéssel, azzal, hogy lehet, hogy papnak kellene lennem. Utána azonban töröltem az életemből ezt az irányt. Így lettem elektronikai műszerész. Aztán újra előkerült a kérdés, és akkor egy nagyon hosszú, nagyon komoly vívódás után bejutottam a szemináriumba, majd 1986-ban pappá szenteltek.
Miért lépett végül erre az útra?
A hivatás egy óriási, mély titok, amit azt gondolom, minden ember kivétel nélkül átél, hisz ugyanolyan, mint a szerelem. Egy férfi és egy nő, ha találkozik, és úgy érzik, hogy valami, ott bent, elindult, a szívükben, nem tudnak rá magyarázatot adni. Én sok-sok jegyespárral dolgoztam együtt, a legtöbben nem tudnák megmondani, hogy miért pont ő az, aki a szívemet magával ragadta. Mondjuk, hogy a haja, a hangja, sok mindent mondunk, de tudjuk jól, hogy ennek semmi köze a lényeghez. Ilyen a papi hivatás is, hogy ott belül, a szívben valami megmozdul, valami elindul, valami élő lesz. Lehet sok mindent rá mondani, a lényeg a titok, az, hogy ott bent, a szívünkben az Isten megérint, minthogy két lélek megérinti egymást, és utána már engedik a szívnek ezt a szándékát, ezt az akaratát – hát én is így kerültem a papi hivatásba.
1986-ban szentelték fel, 34-35 éve, bizonyára voltak könnyebb napok, de biztosan sokszor voltak nehezebbek is? Ezeken hogyan jutott túl?
Több, mint 34 éve szenteltek pappá, 39 éve kerültem a szemináriumba. Az életnek, minden élet-állapotban, kivétel nélkül, természetes, valóságos velejárója a szenvedés, a kereszt, a nehézség. Az élet nem arról szól senkinek sem, hogy van-e benne nehézség, hanem az a kérdés, hogyan éljük meg, hogyan valósítjuk meg azt a feladatot. Úgy válunk emberré, hogy gyerekkorunktól kezdve hatalmas nehézségeket tesznek elénk, hogy álljunk talpra, hogy mondjuk ki, hogy járjunk iskolába, hogy írjuk le azokat a betűket.
Az élet mindig nehézségeket tesz elénk, nehézségekkel szembesít, de ezek nem akadályok, ezek nem azért vannak, hogy zavarjanak bennünket, ezek azért vannak, hogy megoldjuk őket, hogy ezek által erősödjünk, fejlődjünk, és így vigyük tovább az életet
gondoljunk bele, hogy az életbe minden szép, minden érték szenvedés által, munka által, áldozat által születik. És valójában az emberi élet, egy-egy sors annyit ér, amennyi küzdelem, harc, szenvedés van mögötte. Ha kispórolom, akkor üressé válik ez az élet. Ha valaki kitűz egy feladatot, egy célt, egy hivatást, akkor, ha minél több szenvedést ad bele, vállal érte, annál boldogabb lesz benne. Ha mindig csak kiszedni, kivenni akar belőle, akkor előbb-utóbb elveszíti a lényeget, az értéket.
Vannak, voltak tehát nehézségek ön előtt is. A hivatásával szemben voltak kételyei?
Természetes, hogy az embernek eszébe jut, hogy mi lett volna, ha más úton megyek. Vagy, ha módosítom a pályámat időközben. Lehet, szabad elfáradni egy úton, azt mondani, hogy ez nagyon nehéz. Feltenni a kérdést, hogy én tényleg ezt akarom? Ugyanakkor azonban, ha az eredeti ponton az én személyes döntésem van, az én személyes elhatározásom, akkor lehet, hogy időnként felmerül kétely, de nem inog meg az ember. Nem veszíti el a célját. Minden életútban van kétely, van nehézség, van esetleg bizonytalanság, van, amikor elfogy az erő, elfogy a lendület. De ott és akkor tudni kell, hogy miért és hova indultam. És, hogy mindez érték, kincs, ennek az életútnak a bizonyossága, az a tudat, hogy jó helyen vagyok, mindez csak a nehézségek után van és lehet. A nehézségek közben nem, előtte sem. Utána igen, akkor mondhatom, hogy ezt kerestem, ezt akartam, jó, hogy ezt választottam.
A választásunkat később igazolhatjuk csak vissza, az „út” végén?
Vallástól függetlenül mindenki meg kell, hogy találja az életében az örömét, a hivatásában is. Hiszem, hogy minden édesanya gyönyörködik az unokáiban, és nem gondol arra, hogy mennyit szenvedtem a gyermekemmel, míg oda jutott, hogy vállalta az életnek azt a küzdelmét, amit ő végig vitt, átszenvedett vele, átharcolt vele, hanem gyönyörködik a szenvedésének a valódi gyümölcsében. Így értem ezt, és ezt csak az érti meg, aki végigvitte. De, ha ő feladja, ha lemond a gyereknevelés nehézségeiről, akkor sosem tudja meg, mi a gyümölcs, mi az unoka szeretete. Mi az, amikor a nyakába ugrik a gyermekének a gyermeke, nem tudja meg, hogy igenis van a szeretetnek, van az életnek győzelme és gazdagsága.
Nehéz időszakban, ráadásul az önálló püspöki posztot tekintve hosszú kihagyás után vette át, fogadta el szolgálatként a Pécsi Egyházmegye vezetését tavaly novemberben. Mit érzett, amikor önt kérték fel pécsi megyéspüspöknek?
Azt gondolom, hogy nem tudok hasonlót mondani a földön azóta, hogy átéltem, mint azt, hogy egyszer csak az emberrel közlik, hogy a Római Pápa úgy döntött, hogy ő lesz az egyházmegye püspöke. Ez nem felvételi, ez nem pályázat, ezért nem lehet lobbizni, ez egyszercsak megjelenik valaki életében. Én egy hétköznapi pap voltam, majd plébánosként is szerettem nagyon a hivatásomat, a munkámat, onnan kerültem ide Pécsre.
Vannak alapvető különbségek két szolgálati hely közt akár egyazin országon belül, például Debrecen vagy Nyíregyháza és Pécs közt?
Sok váltás van nagyon sok ember, egy pap életében is, én is több helyen szolgáltam, Debrecenben is. Nyíregyházán is. Egészen más a városoknak a hangulata, az íze, az egyházközségének az élete. De ilyen változást én még sosem éltem át, ez most egy teljesen más életforma, egy más világ. Pécs ráadásul 500 kilométerre van mindkét helytől, ott a két város sem ugyanaz, pedig a Debrecen-Nyíregyháza távolság csak 50 kilométer. Pécs egy egészen más kultúra, más nézet, idecsöppentem, óriási feladatmennyiséggel, és még most is tanulom a helyemet, keresem, hogy is kell ebben a feladatban nekem részt vennem. Hiszen ez is más, a püspöki élet, egyszemélyben vezetőnek lenni, illetve atyának, lelkipásztornak lenni. Mindkettő nagyon nagy bölcsességet és odafigyelést igényel, szeretnék ebben maximálisan helyt állni, szeretném a legnagyobb szeretettel végezni, Isten akarata szerint megvalósítani.
Azt nyilatkozta a kinevezését követően, hogy folytatni fogja a Pécsi Egyházmegyében megkezdett munkát. Önt azonban, amikor önről érdeklődtünk, az ön ismerői, ha nem is merőben másnak, de azért Udvardy Györgyhöz képest eltérő habitusú, a hétköznapi, egyszerű emberekhez közelebb álló papnak írták le. Ha ez valóban így van, hogyan fogja a megkezdett munkát folytatni? Ugyanazt valósítja meg, csak más eszközökkel, más stílussal?
Az egyház lényegéhez tartozik a folyamatosság, ez a csodája, ez az ereje. Igazából folytatjuk minden elődünk munkáját. Látom az elődök névsorát, és mindegyikét viszem tovább. Mindenki valamit hozzáadott ennek az egyházmegyének az életéhez, és egymásra építkezünk. Az különleges lehetőség és erő, hogy nem egy teljesen újat kell elkezdenem, nem kitalálnom kell egy egyházmegyét, mert az elődöm vitte, gondolkodott, építkezett, amit én folytatok. Természetes az, hogy minden ember a maga stílusát, a maga karakterét odaadja. Az, hogy én Szabolcsból jöttem, hogy én falun nőttem föl, az hogy egy praktikus világból indultam, meghatározza az én karakteremet. Nem mást, nem másképpen, de mégis egy más stílusban tudom megvalósítani. Ez azonban természetes, ezt minden ember így követi. Aki Nyíregyházán utánam lett plébános, ugyanazt az egyházközséget szolgálja, ugyanabban az épületben lakik, ugyanazokkal az emberekkel dolgozik, de más stílusban. Nekem is más a stílusom, más esetleg a megközelítésem ugyanarra a kérdésre. Ön nagyon jól tudja, hogy ha egy riporter ugyanazt a kérdést felteszi ugyanannak az öt embernek, ugyanarra a kérdésre, ugyanabból a státuszból mind az öten másképpen válaszolnak, vagy másképpen látják a problémának a lényegét.
És talán ön sem kapott még két újságírótól egyforma kérdéssort.
Pontosan. Ugyanakkor meg csodálom, hogy mindig újakat kérdeznek.
Talán az emberi történelem egészét tekintve is a valaha volt két legismertebb történet Jézus születésének és keresztrefeszítésének, majd feltámadásának a története. Önnek, önöknek mégis erről kell beszélniük és újat mondaniuk minden egyes évben. Van olyan, amit mindig elmondott?
Az emberi élet, egy közösség élete mindig régi és mindig új, és ez benne a csodálatos. Fiatal papként mindig féltem attól, hogy mit fogok majd mondani jövőre, de még nem mondtam el ugyanazt kétszer. Minden évben teljesen mást mondok, mert én is más vagyok, az életkörülmények is mások, és az Isten végtelen, az élet végtelen tartályából, gazdagságából meríthetünk, és olyan parányi, amit ki tudunk meríteni. Nem kell félnünk attól, hogy egyszercsak nem lesz már az életnek üzenete, gazdagsága, bölcsessége. De a lényeg mégis minden emberi sorsban ismétlődik: hogy leéljük ezt az életet, és a kérdés, hogy hogyan éljük le. A húsvét ebben nagyon markáns üzenetet ad.
Mindenkinek kivétel nélkül, hívőnek, hitetlennek, hogy az élet, az a győzelemről szól, és a húsvétban Jézus azt mutatja meg, hogy győzött az élet, és győzni fog az élet. Nem csak az ő személyes sorsában, hanem minden ember életében. A hétköznapi embernek is ez a titka, hogy a gondolati, az érzésvilágunkban, a kapcsolatainkban az élet győz vagy a halál. Mit engedek be az életembe? Melyiket szolgálom? Melyik mellett merem azt mondani, hogy igen, én azt akarom, hogy bennem az élet győzzön? Néha nem könnyű megkülönböztetni. Néha elsodródunk. Valaki úgy veszít, hogy azt hiszi, hogy az életet akarja. Jézus erre mondta, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. De aki észreveszi, hogy az elvesztésben van az életem, azaz, hogy ha feláldozom valamire, odaadom valamire, abban fogom megtalálni, az megtalálja az életet. Így lesz mindig új. És a húsvét most különösképpen nagyon időszerű, hisz azt gondolom, az emberiséget ilyen egységesen a halál nem érintette meg, mint most, a vírus idején. Hisz nem csak a vírusról van szó, hanem az élet elvesztésének lehetőségéről, szeretteink elvesztéséről, és ez most megtanít bennünket, hogy értékeljük az életet, higgyünk az életben és higgyünk benne, hogy legyőzhető a vírus, legyőzhető az élet kudarca, legyőzhető sok-sok gyengeség az életemben, azért, ahhoz, hogy az élet győzzön, azaz legyen benne feltámadás, legyen benne újjászületés, újrakezdés. És akkor megértem azt is, hogy mit tanít a feltámadás titka, ereje ezáltal az ünnep által.
Sokak szerint a vírus miatt megváltozott, és talán így is marad bizonyos értelemben a világ, a vírus után is. Az egyház is változhat? Ha igen, miképpen?
Egy emberi életnek, egy családnak, egy közösségnek, az egyháznak az élet minősége, az élet-jólét valósága azon múlik, hogy mennyire tud változni. Mennyire tud az eredetihez ragaszkodni, és mennyire változik. Az egyház állandóan változik, mindig meg kell újulnia az egyháznak, mindig frissé kell válni. Most ez a vírus ezt az utat, ezt a változást felgyorsítja. Egy kicsit lendületbe hozza az egyházat. Az egyház, ha figyel nagyon magára, egy közösség, egy pap, de hiszem, hogy a család, ha figyel a maga életére, hogy hogy hat ránk a vírus, mit hozott ki belőlünk, miben bénított le és miben erősített meg, akkor egy gyönyörű lendületet kapunk, a többre, a jobbra, a szebb felé. Én az egyház szempontjából ebben bízom, ebben hiszek, ezt akarom szolgálni, hogy egy megfiatalodott, lendületesebb, életerősebb egyház induljon tovább a vírus után, azon az úton, amelyen az Isten vezeti.
19? Lapot!
