A Pécsi Színészképzés (OSZIP) diákjainak Kartonpapa című előadását június 11-én a PTE BTK-n láttam. Augusztus 5-én 16.30-kor az Ördögkatlan Fesztivál keretein belül a nagyharsányi Pécsi Bölcsész Udvaron újra játszák. Megéri megnézni, és játszani is, ahol és ahányszor csak lehet.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Szokás lesajnálni a „diákszínjátszós” előadásokat, azokhoz hasonlítani a gyengébben sikerült „profi” darabokat, az esetlen színészi játékot, az összetákolt díszletet, röviden mindent, amit Az Illúzió elrontójának tarthatunk. Szitokszó lett, amiért nagy kár, mert magában a színházban talán pont az a legjobb, hogy nem tesz különbséget profi és amatőr között, mindenki számára pontosan ugyanannyi lehetőséget, élményt, varázslatot kínál. Az OSZIP Kartonpapájára is lehet mondani, hogy „diákszínjátszós”, hiszen játszói diákok, akik éppen tanulják a színészmesterséget, mindannyian eltérő motivációkkal, jövőképpel, tapasztalatokkal, vagy tapasztalatok hiányával állnak a színpadra. Rendezőjük, Herczeg Adrienn, egyben tanáruk is. Esetükben azonban pont a „diákszínjátszós” jelző az, ami előadásukat különösen szerethetővé teszi. Érezhető benne mindaz, ami a diákszínjátszós előadásokat igazán jóvá teheti: a játszók közötti feltétlen bizalom, barátság, a közös játék öröme. A sarokból figyelő, izguló tanár-rendező aggódó-büszke tekintete nem csak a játszók, a nézők hátát is csiklandozza. Egészen bensőséges, örömteli, egyszerű élmény, grandiózus díszletek, méregdrága technika nélkül.
Talált idő. Az OSZIP előadása alig egy óra hosszúságú. Nem követel magának egészestét, mégis sokáig velünk marad. Talán az idő rövidsége is erősíti bennünk az érzést: exkluzív élményt kapunk, levegővételnyi színházat, játékot, nevetést, sírást, pont úgy, ahogy a nagybetűs Színház tankönyvében írva vagyon – egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is. Ami ennél is fontosabb, olyan előadás megvalósulását láthatjuk, ami legalább annyira fontos tapasztalat a játszóknak, mint a befogadóknak. Fontos órácska.
Talált tér. A PTE BTK E430-as termét megtalálni már önmagában kaland. Az egyforma ajtók mögött megbújó egyforma előadótermek sorába váratlanul ékelődik a feketére festett falú, fekete balettszőnyeggel fedett padlójú termecske. Váratlan élmények helyszíne ez, barátságos, kicsit ismerős, kicsit esetlen. Egymásra halmozott székek, hosszú fekete függönyök mögül kikandikáló asztalok, táblák, összekapcsozott anyagokkal kitakart katedra. Tanterem volt ez is, amit bevett a színház, most pedig bevesszük mi, nézők is. Végre.
A Pécsi Színészképzés a városnak ebben az eldugott kis szegletében mutatja be Tasnádi István Kartonpapa című drámáját.
Talált szöveg. Nem egyszerű feladat szöveget találni egy olyan csapatnak, amiben az összes alkotó nagyjából azonos korú. Papíron a Kartonpapa sem felel meg a feladatra: szereplői két generáció tagjai, szülők és gyermekeik, negyven felé közelítő felnőttek, és felnőttkorba éppen belépő fiatalok. Herczeg jó érzékkel vállalja a kockázatot: mosolyogtató, ahogy a fiatalok kapuzárási pánikba keveredő kiégett házastársakat, negyvenes ultrakonzervatív őrülteket alakítanak, mégsem bántja a szemet, sőt, izgalmas szituációt teremt, amiben bátran-játékosan keveredik Tasnádi groteszk szövegének fikciója és a játszók-nézők valósága. A két család, Károly, felesége, Juci és lányuk, Helga ebédelni hívják Károly frissen megözvegyült húgát, Évát és fiát, Zsoltit. Éva hatalmas kartonfigurával a kezében lép a lakásba, a játékba pedig kisebb-nagyobb mértékben a család összes tagja belekényszerül: ő tehát a férj, Miklós, aki meghalt, ma mégis velük ebédel. A kibontakozó botrány tetőfokán a legfőbb kérdés: rendet tud-e tenni Kartonpapa?
Talált játék. A színházszerűséget erősíti és az illúziót rombolja a papírdíszlet, a papír étkészlet, papír pálinkásüveg, no és persze maga Kartonpapa is, a kartonból kivágott Apa szelleme, aki ott is van, meg nincs is, láthatatlan-erős kötelékként összetartva családot, előadást, játékot, karaktereket és játszókat. A színészek, Fábián Csilla, Fülöp Evelin, Fürnstall Fanni, Háber Krisztián és Horváth Norman megtalálják a játékot a játékban, és átadják magukat neki. Élvezik, és élvezetük ragadós. Élvezik, hogy játszhatnak, élvezik Tasnádi kétségkívül zseniális szövegének fordulatait, élvezettel mondják ki a szavakat, élvezettel isznak papírpálinkát a papírpohárból, élvezettel vágják földhöz a papírtányért. Összetört, állítják minden porcikájukkal, tényleg, összetört, látjuk mi is.
Talált közönség? Mi, nézők, mindössze 14-en vagyunk. A hosszú ebédlőasztal két végénél foglalhatunk helyet. Izgalmas kukkoló-résztvevő pozíció, ahonnan úgy élvezhetjük biztonságban az előadást, hogy közben megtapasztalhatjuk a testközeliség, az intim, szinte illetlen megfigyelő-állásunk előnyeit. Zavartalanul nevethetünk a családon, és kicsit magunkon is: mégis, hogy a fenébe kerültünk mi egy asztalhoz ezekkel a lehetetlen alakokkal?!
Megérdemelné az előadás, hogy megtalálja igazi nézőit, a fiatalokat. Dramaturgiai és technikai felépítéséből adódóan is kiváló osztálytermi előadás válhatna belőle (talán az alkotói szándék is ez), nagy öröm lenne nem csak az előadás témáját, de a fiatal színészeket is látni az iskolák falai között. Nagy-nagy deficit van azokból a drámákból, amik kifejezetten a fiatal, középiskolás közönséget érintő témákra reflektálnak, még nagyobb a deficit azokból az előadásokból, amiket fiatalok játszanak fiataloknak. A ritka kombinációk megérik a támogatást.
Egyre kevesebb dolog teheti be a lábát az iskolába, ki tudja, a színház, ami beszél másságról, és botrányos(?) szerelmi kapcsolatokról, de gyászról, szülő-gyermek kapcsolatról, mentális problémákról, liberalizmusról, konzervativizmusról, elvándorlásról és otthonragadásról is, meddig kapaszkodhat még a küszöbbe. Addig is, ha arra járunk, tologassuk egy kicsit beljebb. Ott a helye.
Első lépés: megnézni, amikor és ahol csak lehet.
