Rólunk szól, az itt élőkről, a félelmeinkről, a vágyainkról, a politikai nézeteinkről, a dühünkről, bánatunkról és örömünkről a Közmagyar. Lapunk külsős szerzőjének új színdarabja. Mindezt pedig egy olyan keretbe illesztette a drámaíró, amely mindannyiunknak ismerős lesz, ráadásul itt van a nyakunkon: egy választóhelyiség előtt vagyunk, a darab végig ott játszódik. Nem csak formailag, nem csak konkrét témájában és aktualitásában, de sok más tekintetben is olyan bemutató jön március 10-én a Pécsi Harmadik Színházban, amelyhez hasonlót mostanában nem láttak. Balogh Robert nemcsak a kortárs színdarabot írta, ő az előadás rendezője is. Kollégánkkal készítettünk interjút, ezért úgy döntöttünk, a cikkben is maradunk a tegező formánál.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Március 10-én mutatják be új darabodat, a Közmagyart a Pécsi Harmadik Színházban. Ez tehát ősbemutató is lesz egyben. Ez a példa is mutatja, hogy a Harmadik még mindig a kortárs magyar drámák fontos játszóhelye. Érdekes, hogy nemcsak írtál, hanem rendeztél is. Merthogy mostanában – és egy jó ideje biztos – azt szokták a neved mellé írni (különböző sorrendekben, persze), hogy író(-drámaíró), költő, újságíró. A darab címe, a Közmagyar alatt pedig az szerepel, hogy kortárs-szatírtabló. Mit takar a cím és az alcím?
Ha akad egy darabötletem, fel szoktam skiccelni néhány dialógussal, abból általában kiderül, működik-e a szöveg vagy nem. Ugyanígy előfordul, hogy csak egy történetmorzsát, vagy egy-egy bekezdést – írok meg valamiből, és elteszem jobb időkre. Évekig gyűjtöttem például netes kommentekből fordulatokat, vagy politikusok szóvirágait, de a vásárcsarnokban, buszon, vonaton is el-elcsíptem néhány szót, számomra ismeretlen kifejezést. A Közmagyar alapötletét egy népszerű netes videó adta, aztán találtam ilyenből többet is.
Milyen videók ezek?
Kb. annyi a lényegük, hogy közéleti kérdésekről beszéltettek nem közélettel foglalkozó, kifejezetten aluliskolázott embereket. Akik nem feltétlenül képesek összefüggő beszédre. És akkor hirtelen összeállt a fejemben valami, amiben benne volt a több évtizedes újságíró múltam, és az, hogy valahogy 35 éves korom óta párévente levezényeltem egy lakásfelújítást. S mivel szeretek beszélgetni, egészen más világnézetekkel, sorsokkal is találkoztam (a vállalkozótól a kőművesig vagy a segédmunkásig). Az akkori vízióm a következő volt: egy darab, amelyben a választás valamilyen technikai okból szünetel, s a várakozókkal interjúk készülnek. És az egész egyszerre tartalmaz mikrorealista elemeket és iróniát. Egyszerre társadalmi körkép és egyszerre lehet rajta nevetni, de úgy, hogy közben fájjon is.
És akkor a szereplők is hétköznapi emberek?
Ahogy elkezdtem írni, egyre heterogénebb figurákat találtam. Az elején szerettem volna magyar történelmi szereplőket is felvonultatni úgy, hogy leporolok néhány ismertebb beszédet vagy naplórészletet. Széchenyire, Kossuthra gondoltam elsősorban. De ez nem ment, még lebutítva is más nívón szólaltak meg, mint, ahogy ma szokás. Úgyhogy maradtam a kortársainknál, de azért némi intertextualitás maradt az előadásban, néhány hivatkozással a szövegben – Arthur Schnitzler, Karinthy Frigyes, Örkény István, Spiró György… – felrajzoltam egy koordinátarendszert, amelyhez viszonyulunk a darabban (még popkulturális elemek is kerültek bele bőven). S ahogy dolgoztam a szöveggel, egyre inkább a nyelv kezdett érdekelni benne. Hogy az, amit valóságnak élek meg, az egy más jelenkori narrációból egészen másképp szólal meg. S mivel figyeltem az elmúlt másfél évtized politikai nyelvének változását, érdesedését, durvulását, hát nekiestem.
Ha minden ilyen “egyszerűen” menne, akkor több ennyire aktuális darab lenne, vagy nem?
Illetve ehhez szükség volt még egy felkérésre is. A Pécsi Harmadik Színház igazgatója megkérdezte, van-e kész darabom. Mondtam, hogy félkész akad, amit szeretek. Pályázott vele, nyertünk, így határideje is lett az ügynek.
OK, ezt értem, de még egyszer visszatérve, és ez most itt nagyon furán hathat, de benne fogom hagyni az interjúban, a kérdésben, mert csak így lehet őszinte a cikk, hogyan jött az, hogy te legyél a rendező is. Ugyanis arról tudtam, hogy írtál regényt, sőt, regényeket, novellákat, néha verset is, és természetesen újságíró is vagy két és fél évtizede kb. de a színházi működésed, ha volt ennek előzménye, nekem kimaradt. Volt ennek bármi előzménye, vagy ez most egy teljesen új feladat és vállalás?
Ne érezd magad kellemetlenül. Úgy tíz éve lehetett, amikor meghívtak az alma materembe – Leőwey Klára Gimnázium –, mint híres színészt. Na, én ezen jót derültem, mert épp mellettem ült Lipics Zsolt (akkor még nem a PNSZ igazgatójaként). 16 éves koromtól harmincas éveim közepéig gyakorlatilag évente legalább egy darabot írtam, rendeztem. Valamin mindig ügyködtem. Én alapítottam, vezettem a Kreatúra Kisszínpadot. Egy idő után kikötöttünk a Pécsi Harmadik Színházban – láttam ott bőven nekem tetsző előadásokat, hát bekopogtattam, és Vincze János, a színház igazgatója befogadta a társulatot, ott működtünk. Mindig belenyúltam a darabokba, volt, hogy egészen átalakítottam őket.
Akkor ez egy visszatérés is. Mi lett a társulattal és miért lett ennek vége?
Ezt így, ahogy elmondtam, egészen 35 éves koromig bírtam szuflával, a társulat tagjai pedig, vagy elköltöztek a városból, vagy férjhez mentek, dolgozni kezdtek. Akkor álltam rá a darabírásra, azzal vigasztaltam magam, hogy ott aztán az összes szereplő én lehetek. Olvasták fel darabom a POSZT Nyílt Fórumán, egy másikról vitát rendeztek ott, valamelyikekből hangjáték lett, vagy a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutattak be kettőt a MÜPA-ban (Foltin Jolánnak köszönhetően). A MárkusZínház egy bő évtizede mutatta be a Mátyás király szárnyai című mesedarabom, amit még játszanak, tavalyelőtt egy „svábos” szövegem németül ment Frank Ildinek köszönhetően, de játszanak egy másik hasonló tematikájú előadást, amit dramaturgként jegyzek (Oberon Társulat, Bündeltanz). Úgyhogy mondhatom azt, hogy március 10-től négy élő színpadi szöveghez van közöm. Ezen én is elcsodálkoztam, mert elég nehéz színpadra jutni. Én úgy tudok jól darabot írni, ha a szereplők gyakorlatilag vitatkozni tudnak bennem. Nem vagyok skizofrén, de az valami ilyesmi lehet. Még emlékszem, milyen volt, amikor bevezettem a harmadik vitaképes szereplőt a fejemben egy dialógusba. Szóval, ha egy hónapokig érlelt szöveggel nem történik semmi, akkor nekem időre van szükségem, hogy nekiálljak még egy ilyen ötletnek. De a rendezést is kérdezted. Ezen a téren szeretem elhagyni a komfortzónát. Íróként hiszek a szövegcentrikus színházban, de nem halok bele minden egyes kihúzott mondatomba. Fontos számomra a szöveg hatása, az emóciókeltés, az, hogy a néző ne ugyanúgy menjen el, mint ahogy érkezett. Urambocsá, gondolkodjon.
Térjünk vissza a Közmagyarra, ha jól értem, ez a választásról szóló szatírjáték? Mit ért azon, hogy szatír? Hogy szatíra?
Is. Amikor felolvastam a színészeknek, volt hogy egy sóhaj mellé azt hallottam, hogy „Hű, ezt fogom mondani?!” Ez egy olyan előadás, amelyen bátran lehet röhögni. Annak tudatában, hogy magunkon röhögünk. És azzal is tisztában vagyok, hogy ami az egyik embernek vicces, az a másiknak fáj. A megosztottság nyelviségét tematizáltam. Ami nekem fáj, az másnak egy jó vicc. És ahogy sorra néztem ezeket a vírusvideóként terjedő anyagokat, az egyikről eszembe jutott az egyik nagybátyám. Aztán sorra emberek, akiket szerettem, és már csak a magam módján gyászolom őket. Akkor leszek elégedett az előadással, ha a közönség felváltva sír és nevet, vagy ha nem is sír, de nem csak nagy csöndek és nagy röhögések lesznek. Hanem, mondjuk valaki az egyik jeleneten elkezd jóízűen nevetni, aztán elszégyelli magát, mert mégiscsak kinevetett egy embert, azért, mert olyan, amilyen. Aztán a következő jelenetben megérinti valami és elcsendesedik, aztán újra nevet. És a kép árnyalódik.
Kik a darab szereplői, ők részt vettek-e az alkotói folyamatban?
A Harmadik Színházban dolgozó színészekre írtam a szöveget, Bacskó Tünde, Bánky Gábor, Dévényi Ildikó, Frank Ildikó, László Csaba és Tatai Gergő mind-mind erős egyéniség. Volt hogy vitatkoztunk, sőt elég kemény próbák is előfordultak. Még egy hetünk maradt a bemutatóig. Zajlanak az énekpróbák, Rozs Tamást sikerült megnyernem zeneszerzőnek, egy dalt és egy kórusművet készített nekünk. S mivel ez egy szatíra, időnként metaforákban fogalmazunk. Időnként pedig azt a vulgaritást rakjuk színpadra, amelyben – az elmúlt bő másfél évtizedben – éltünk, élünk. Időnként úgy tűnik a kimondásnak lett tétje, időnként meg úgy, hogy egy épkézláb gondolat kimondása nehéz. Az előadás végén feláll a szidókórus – és kicsit Peter Handke Közönséggyalázása nyomán – így többszólamú, politikailag kifejezetten nem korrekt szitokáradattal kerülünk szembe, amely eldalolva mégiscsak más értéket nyer.
Tanulság? Lesz? Van? Vonja le a néző?
Majd mindenki eldönti, milyen következtetést von le ebből saját magának. Én mostanában sokszor csak a Svejket idézem, mikor először járt a címszereplő lövészárokban, így kiáltott: „Ne lőjjetek, hiszen itt emberek vannak!” Bár ez is mást jelent, az Ukrajnában zajló háború idején, mint amikor pár hete felötlött bennem. Ez egy ilyen darab!
A Közmagyar plakátja Pinczehelyi Sándor képzőművész alkotása – És egyben ajándéka is volt a darab részére
19? Lapot!
