Az ötvenes-hatvanas években számolták fel azokat a minden komfort nélküli, középkort idéző, erdei cigánytelepeket, amelyekben csak Baranyában többezer roma élt. A mai szemmel lakhatatlan putrik gazdái a falvakba költöztek, ahol tágasabb és kényelmesebb öreg házakat vettek maguknak. E falvak őslakói viszont a városokba mentek, s olcsón kínált házaikat elsősorban az erdőkből betelepülő romák, majd később az ő gyermekeik vették meg. Így 20-25 év elteltével számos dél-baranyai községben többségbe kerültek a cigányok. Gilvánfán pedig a nyolcvanas évek végén már csak romák éltek. A Gilvánfára 60-70 évvel ezelőtt beköltöző cigányok közül ma már kevesen megkérdezhetők. Háromrészes cikksorozatunk első részében Nagy Nándor és felesége, Mimi idézték fel a történteket, a második epizódban Ignácz Sándor mesélt a családja és a falu életéről. A sorozatunk záró, harmadik részében szintén azon kevesek egyike, Orsós János beszélt nekünk és elevenített fel személyes emlékeket “a nagy beköltözésről”, aki megélte azt az időt is. Orsós János 17 éven át polgármestere volt a 400 lelkes falunak.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Nagyon utálom, ha valaki megszépíti a múltat. Nagyon! Mi volt ott jó? Ugyan mi?!”
Az előbbieket ismételgeti Orsós János, amikor megemlítem neki, hogy azok az idős gilvánfaiak, akik az ötvenes-hatvanas években az erdőkből költöztek be a faluba, gyakran visszasírják azt a régi, szabad életet.
– Mi volt jó, hogy nem volt vezetékes víz, fürdőszoba, villany, vécé? A vizet a 300 méterre lévő kútról hoztuk, mi volt abban a jó? – folytatja tovább a falujában csak Flaskó becenéven emlegetett, 71 esztendős férfi. – Laktunk egy sárból gányolt odúban, heten voltunk testvérek, és egy pici szobában aludtunk a szüleinkkel. A szüleinknek deszkából szögelt ágya volt, de nekünk, gyerekeknek az se, a földre szórt szalmán aludtunk, meg anyám szedett selyemfüvet, azon, és rongyokkal takaróztunk. Az ágyon, meg a szalmán ülve ettünk. Az összes ruhánk elfért egy ládában. Ha nem volt hideg, mezítláb jártunk. Az iskolába is. Amikor fagyott, fekete gumicipőben mentünk iskolába. Vulkáncipőnek hívtuk. De nem jutott minden gyereknek, az ment iskolába, aki előbb felhúzta. Tanulni otthon nem lehetett, nem volt se asztal, se rendes fény.
Orsós János beás családban nőtt fel, otthon általában beás nyelven beszélt mindenki, így ő és testvérei nehezen értették a tananyagot a magyarul oktató iskolában. A kevés osztályt végzett szülők nem tudtak segíteni a gyerekeknek a tanulásban.
– Apám teknővájó volt – idézi meg János a felmenőjét –, de nekem nem volt ahhoz kedvem. A szalukapa veszélyes szerszám, féltem, hogy elvágom a kezem. Régen az a cigány férfi nősülhetett, aki tudott teknőt vájni, nekem már nem kellett ez a móka. A testvéreimnek se. Megváltozott a világ. Apám is inkább már a környékbeli parasztoknál dolgozott, majd, hogy megalakult a téesz, akkor meg ott, télen az erdészetben. Az állami erdészettől kaptunk elegendő fát, ezért a kunyhóban sose fáztunk, a kemence jó meleget adott. Éheznünk se kellett, disznókat tartottunk, évente három-négy hízót vágtunk, takarmányt főleg böngészésből gyűjtöttük. Hagyták, a téesz földjén nyugodtan böngészhettünk. Ha a parasztoknak dolgoztunk, nem pénzzel fizettek ki minket, hanem terménnyel. Kaptunk krumplit, hagymát, babot, tököt, tojást, zöldséget. Legtöbbször krumplipaprikást ettünk, meg babot. Volt édesség is, az anyám gyakran sütött, igen értett hozzá. Annyira, hogy még a báróhoz is elhívták rétest sütni, ha mulatság volt.
Orsós János és testvérei tizenévesen maguk is munkát vállaltak nyaranta a gazdáknál és a szövetkezetben, a fiúk hamar megtanultak kaszálni, csépelni, a lányok meg markot szedtek. János 14 éves volt, amikor családja 1966-ban beköltözött Gilvánfára. A templommal szemközti kétszobás parasztházat vették meg János szülei. Olcsón jutottak hozzá, részben hitelből, a törlesztés nem okozott gondot.
A fiúk gyorsan megnősültek, a lányok meg férjhez mentek, és valamennyien pár éven belül házat vettek a faluban. János 17 évesen házasodott. A pár öt évig János szüleinek a portáján lakott, de ahogy sorra „jöttek” a gyerekek, 1974-ben maguk is vettek egy kétszobás parasztházat Gilvánfán. 1986-ra ez a ház is szűk lett a hatgyermekes családnak, ezért lebontották a megrogyott, régi épületet, és felépítettek egy 100 négyzetméteres, háromszobás kockaházat. Eredetileg a ház padlásteret is be akarták építeni, de arra már nem jutott pénz. Így is kényelmesen elfértek, és anyagi gondjaik sosem voltak.
Orsós János főképp a helyi téeszben és a pécsi építőipari cégeknél vállalt munkát. Aztán 1990-ben Gilvánfa polgármesterévé választották, az MDF színeiben. A párt jelöltjeként 1994-ben is nyert, majd a következő két választáson függetlenként győzött.
2005-ben le kellett mondania, miután sikkasztásért felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Ma is azt állítja, a hiányzó pénzt nem magára költötte, hanem a falura, falubelijeire. A gilvánfaiak többsége hitt neki, és a 2008-as időközi választáson újra Orsós Jánosnak szavaztak bizalmat. A faluban azt mondják, Flaskónak „nagy volt a dumája”, sokan azért voksoltak rá.
Ma már nehezen fogalmaz a férfi, amiben szerepe van annak, hogy hallása pár éve nagyon megromlott. De a kilencvenes években tényleg remek szövege volt a nyolc osztályt végzett férfinak. Ez meg talán onnan is eredt, hogy Orsós János kiválóan adott elő cigány népmeséket. Ebbéli képességeiről így beszél:
– Nálunk, cigányoknál hagyomány, hogy amikor meghal valaki, és akkor sokan összejövünk a gyászoló háznál, és hogy jól teljen az idő, meséket mondunk. A család bent, a halott mellett imával virrasztott, a többiek meg kint beszélgettek. Közben tüzet raktak, ettek, ittak, meséltek. Én gyakran voltam mesélő, a többiek szerették ezt. A meséket fiatalon tanultam el az öregektől. Például a Vaskalapos János meséjét, meg az Aranyhajú lány meséjét. Ezek mind hosszú mesék, az ember hol így mondja, hol meg úgy, néha a végét is megváltoztattam, mikor, milyen hangulatom volt. Azért is tudtam jól mesélni, mert gyerekkoromban sokat olvastam. Már akkor is meséltem a barátaimnak. Volt egy mese, aminek egy Flaska nevű ember volt az egyik szereplője, azt sokszor elmondtam, ezért neveztek el Flaskónak.
Orsós János 2010-ben – miután vesztett a polgármesterválasztáson – nyugdíjba vonult. A 15 unokával és 5 dédunokával büszkélkedő férfi ma is úgy gondolja, hogy a gilvánfai romák számára hatalmas lépés volt, amikor beköltöztek az erdőről a faluba, bár eleinte itt is csak komfort nélküli, megroggyant házat vettek, de az is ezerszer jobb volt, mint a korábbi, isten háta mögötti kunyhók. És ha hallja, hogy idős sorstársai dicsérik a régi, a pusztai életet, akkor legyint rájuk vagy morog:
– Az a kérdés, hogy játszani akarunk, vagy az életen gondolkodni? Ha játszani, akkor jó a putri a pusztában. De onnan egy gyerek nem juthat el sehová, örökre megmaradnak a putriban. Talán azt szeretnék ma is? Az életet meg kell tervezni, nem lehet örökké indiánt játszani. Megmondjam, mi tetszett a telepen az embereknek? Hogy ingyen volt a fa. Az tetszett. De hát egy kis tüzelőért nem adhatunk oda mindent. Aki odaadja, az nem viszi semmire. Semmire.
