1988-ban, a Duna Kör jóvoltából a Bős és Nagymaros között épülő vízlépcső ügye nagy nyilvánosságot kapott. Korábban semmitmondó írások jelentek meg róla, államközi egyezményekről. Ám a civilektől érkező valós tájékoztatással Bős-Nagymaros ügye messze túlnőtt a saját fontosságán, jelentőségén: „Mindazt, ami Magyarországon társadalmi, gazdasági és erkölcsi válsághoz vezetett, mindazt, ami az országban sürgős változásra érett, megtestesíti és monumentális méretekben hagyományozza a következő nemzedékre a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer” – mondta anno Lányi András egy tiltakozó felszólalásában.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Akkoriban Bős-Nagymaros nem csupán egy „átlagos” gigaberuházásnak számított, hanem a (kommunista) diktatúra lényegéből eredeztethető döntési folyamatról tudósított: a Párt érdekén kívül semmi és senki nem számít. Semmibe vették a tudomány érveit, a lakosság szándékait, a környezet védelmét. Az erőmű építése azt a cél szolgálta, hogy az éppen akkor dúló gazdasági és társadalmi válságban megmutassa, a diktatúra mégis potens, működőképes! A diktatúra döntéseit a régi módon, a régi eszközrendszerrel, és a régi magatartásmintákkal hozták meg, úgy ahogyan működött a kommunista diktatúra.

A hatalmasra duzzadt civil és polgári ellenállás mégis meghiúsította a vízlépcső felépítését, így újabb területen bizonyult be, hogy a rendszer életképtelen. Amelyik diktatúra elbukja az önmaga legitimációjáért kezdett harcát, annak a sorsa egyértelmű: nem kérdés, hogy a napjai meg vannak számlálva. De adódik a kérdés, miért érdekes ez most? Mert egyre inkább hasonló helyzetben találjuk magunkat.

Vajon a mostani rendszer is képes lesz belebukni az egyre inkább gombamód’ szaporodó akkumulátorgyár-projektekbe ? Ezek ugyanazok? Vagy jobban manipulálják a társadalmat?

A mostani kormány akkumulátor-nagyhatalmi törekvései egyszerűen a környezetvédelem iránt (vagy akár írhatnám azt is, hogy a teremtett környezet védelme iránt) nyitott elme számára félelmetesek.

Először is abszurdum, hogy egy apró ország akar világhatalom lenni egy nagy víz-, és energiaigényű iparban!? Kettő: azzal számolt-e a valaki, hogy az akkumulátorok megsemmisítése a gyártó ország feladata? Itt nem tonnákról, nem ezer tonnákról van szó, hanem jóval többről. Tehát nem elég, hogy nagy környezetterhelés mellett előállítjuk a villanyautók, napelemek, egyéb kütyük stb. stb. háttértároló aksiját, ha kifutottak a termékek, szépen visszakapjuk mindet! Kiírhatjuk majd, hogy Kárpát-medence, akkumulátor-lerakat?

Ki mondja azt, hogy nem bolond az az ember, aki behinti a földjeit N-metil-2-pirrolidonín-nal? (Ami magzatkárosító és szaporodási képességeket gátló anyag – és a civilek kezdeményezte vizsgálat kimutatta a gödi kutak vízében. De az akkumulátor önmagában is veszélyes hulladék, a gyártásához és magához a működtetéséhez is a környezetre, és az emberi egészségre veszélyesek anyagokat kell alkalmazni, savakat, nehézfémeket. A sav mar, az ólom lerakódik a szervezetben, mérgez, rákot, idegrendszeri károsodásokat okoz, stb.)

És ez az N-metil-2-pirrolidonín csak egy vegyület. De miért is olyan fontos az akkumulátorgyárak idetelepítése? Talán csak nem azért, mert a jelenlegi kormányzat több mint egy évtizede sajátságosan értékeli az Európai Uniót, a demokráciát választási demokráciára cserélte, s mindent, ami a vélt vagy valós hatalmát zavarja, veszélyezteti, megpróbál eltiporni, még nem feltétlenül tűzzel-vassal, mint anno a kommunizmus idején, hanem a tömegkommunikáció eszközeivel. Ha kell, hazudnak – némi gondolkodással bárki képes hírhamisítókat felidézni akár a köztévéből is –, ha kell, torzítanak, s hatalmas médiatúlsúly, papagájkommandók, óriásplakátok segítségével egy álvalóságot alakított ki. A magyar miniszterelnök már ott tart, hogy az orosz elnökről (akit nem nevezünk nevén, mert azt sem érdemli meg), most még nem lehet vagy nem szabad kimondani, hogy háborús bűnös. Hát akkor micsoda, kérdem tisztelettel? Nyuszitenyésztő? Övé az utolsó unikornis? Szívjóságból embermentő?

Magyarország kormányának sikerült olyan szerencsétlenül vezetni az országot, hogy az a közösség – ti. az EU – amelynek önként lettünk a tagja, jelenleg visszatartja a költségvetéséből nekünk járó támogatásokat. Miért? Mert a magyar jogállam működése hiányosságokat mutat. Ahol a jogszabályokkal gond van, ott a jogszabályok irányította világban is gond van.

És bárhová nézünk, gondok vannak. Az egyetemek működésében, az ügyészségeken, az egészségügyben, de még a kultúra működésében is. Visszásságok, torzulások. Ebből következően szinte a magyar költségvetéssel, a magyar kulturális élettel, a magyar környezetvédelemmel is gondok vannak. Súlyosak. Sokan a lábukkal szavaznak, egyre több fiatal hagyta és hagyja el az országot. A diktatórikus döntések következtében nem szakmai szempontok érvényesülnek, hanem hatalmi szempontok. Néhanap elmagánosodik a közpénz, többszáz színház léte válik kérdéssé, a hatalom térfoglalása lassan totális lesz, így a környezetszennyező ipar telepítése – bármilyen furcsa – nem találkozik komoly ellenállással.

Készült egy dokumentumfilm a Bős-Nagymaros Vízlépcső ügyéről 1988-ban, a Dunaszaurusz címmel – rendezte Csillag Ádám. Ugyan ez a rendszerváltás előtti Magyarországról szól, de mintha áthallások nélkül a mai helyzetről is érvényesen tudósítana. Általános érvényűek a film felvetései a hatalom működéséről és – sajnos – aktuálisak is.

Mert mi történt akkor? A természetromboló beruházást ellenzők tiltakozásának nem csak környezetvédelemi vonatkozásai voltak, nagyobb beleszólást kértek a közügyekbe. A vízügyi szakemberek látszólagos vagy valós szakmai érvekkel léptek fel, de ahogy a vízlépcsőellenesek megcáfolták az érvrendszerüket, akkor azonnal hangnemet váltottak és hatalmi arroganciával, mintegy reflexből elutasították a vitákat.

Ha az ember reggeltől estig aggódik, akkor soha az életben nem tud csinálni semmit! Aggódni az egy sokkal egyszerűbb dolog, mint valamit csinálni” – mondta a szakértő a Dunaszauruszban. Mennyire más kor volt még, amikor cigarettázva nyilatkozgattak, ma már a gengsztereket ábrázolják csak így a mozivásznon! És a szakértő jelentőségteljes szemöldökemelésével még azt is kifejezte, hogy az ellenfél le van győzve, az ellenfél hülye, nímand, egy kis szarkupac. Nos, üzenem a szakértőnek, hogy a vízlépcső nem épült meg azóta sem – bár lehet olyan vízügyes hangokat hallani, hogy hiba volt, mert a szlovák oldalon meg igen, de erre majd egy más írásunkban visszatérünk.

Mi volt más a szocialista hatalmi gépezettel szembeni ellenállás esetében? A környezetért való aggódás összekapcsolódott annak az erőteljes kifejezésével, hogy bele szeretnénk szólni a közügyekbe. Ki látta azt a kormányprogramot, ahol le volt írva, hogy márpedig Magyarország akkumulátor-nagyhatalom lesz?

Ki szavazott erre? Debrecenben? Gödön? Persze, mondhatni azt is, hogy ki szavazott arra, hogy legyen Alaptörvény Alkotmány helyett? Ki szavazott arra, hogy írják át saját képükre és előnyükre a választási törvényt? 

Értem én, hogy szembemenve az EU-val, most hogy nem ad pénzt, valahonnan kell finanszírozni a rendszer működését. Ezért épül kínai hitelből soha meg nem térülő vasút Belgrád és Budapest között, s ezért vállalja be a kormányzat az akkumulátorgyárakat. Mert az másnak (talán) nem(igen) kell. Mi meg (mármint a kormányzati szinten), inkább megmérgezzük a földjeinket, vizeinket, s ha a Türk Tanácsba is mehetünk, minek menjünk Brüsszelbe?!

Ráadásul a brüsszeliták nemváltásra kényszerítik az ovisainkat! Ha ez a hazugság belefér, akkor tényleg bármi! Nem lenne jobb egy akkora országban élni, amekkora (kicsi), nem egy középhatalmi törekvésűben (nagyzási hóbort), ahol ügyelnek a környezetre, az oktatásra, nem támogatják kormányzati szinten az alkoholizmust, s kevesebb a frusztrált ember?

Érdekes volt számomra az, hogy Pécs önkormányzata határozatban fejezte ki azon szándékát, hogy nem kíván a városba akkumulátorgyárat. Előbb hallani lehet pletykákat, hogy mégiscsak érkezik valami a megyébe. Pár hétre rá hatalmi oldalról is beígértek nagy beruházásokat. Vajon mi fog itt készülni? Fél év és megtudjuk, milyen koncot dobott a hatalmi gépezet? Vajon lesz-e benne nehézfém?

KategóriákPUNK