Gábor az egyik pécsi szupermarket bejárata mellett ülve koldul. 31 éves, egészségesnek tűnő férfi. Nem néz senkire, nem szól senkihez. Mindig könyvet olvas. A lábához egy hullámpapírtábla támaszkodik, amin ez áll: „Az utcán vagyok és éhes vagyok kérlek segíts köszi”. Megszólítottam, mert kíváncsi voltam, hogy ki ő, és mit remél a jövőtől. Mindenre készségesen válaszolt. Ungár Tamás interjúja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
– A szüleim elváltak, 12 éves voltam akkor. Elég heves volt a kapcsolatom a nevelőapámmal, gyűlöltem, hogy elvette tőlem az anyámat. Aztán az apámhoz költöztem. Ez még Szegeden történt, szegedi vagyok. Apám alkoholt fogyasztott, én meg 16 évesen drogoztam… marihuánát…
– Valaki belevitte?
– Mindig kerestem, hogy hova is tartozzak, és volt egy társaság, akik fogyasztottak… Nem nagyon tudtam kapcsolódni a többi emberhez. Az osztálytársaimhoz… Ezért kerestem egy szubkultúrát, egy rocker, emós kultúrát, ami végül is arról szól, hogy világfájdalma van az embernek.
– A környezete észrevette ezt magán?
– Persze… egy vendéglátós szakközépiskolába jártam, és sokat lógtam a suliból. Dühkitöréseim is voltak, kárt tettem bútorokban. Egy hetet töltöttem pszichiátrián, de mondtam, hogy én nem vagyok bolond, és hazamentem.
– A marihuána hogyan hatott magára?
– Valami olyan érzés volt, ami előtte soha… hogy felszabadult vagyok, hogy nem kell görcsösen megfeleljek minden szituációban…
– Volt valami terve, amit tizenévesen meg akart csinálni, és nem sikerült?
– Igen, szerettem volna humán irányba indulni, bölcsész szakra, de sajnos – mivel apám vendéglátós volt – a vendéglátásra kényszerültem.
– Mennyi ideig csinálta?
– Érettségi után két-három évig.
– Rendes fizetést kapott?
– Nem kaptam sokat, de elég volt. Volt lakásom, ételem.
– Barátnője is volt?
– Igen, volt.
– Hogyan lett vége?
– Megcsaltam.
– És ő megtudta?
– Elárultam neki. Őszinte voltam… Azért csaltam meg, hogy megtudjam, elég jó vagyok-e a többi nőnek.
– Utána lett új kapcsolata?
– Nem.
– Miért?
– Nem tudom… valami harag volt bennem… a nőkkel szemben… saját magammal szemben…
– Miután otthagyta az apja vendéglőjét, mi történt?
– Nem tudtam pénzt szerezni a drogra.
– Koldult már Szegeden is?
– Loptam.
– Honnan?
– Boltokból.
– Lebukott?
– Igen… Egy évet töltöttem Állampusztán.
– Utána mi történt?
– Eljöttem Szegedről. Ez 2016-ban volt.
– Miért jött el?
– Magamra voltam hagyva, jártam az édesanyámhoz, ő ezt zaklatásnak vette, pedig én csak segítséget kértem.
– Mit várt tőle? Hogy eltartsa magát?
– Együttérzést vártam tőle. Hogy nyomjon előre, adjon ötleteket, mit csináljak magammal. Láttam, hogy az unokatestvéremen hogyan segítenek a szülei. Mondták neki, hogy csináld ezt, csináld azt, most tedd le a jogsit, fizetem. Mit szeretnél, mi lenne neked a jó?… Ott ez ment. Velem ilyesmi sose történt.
– Az apja a maga módján igyekezett segíteni, nyilván azt akarta, hogy maga vigye tovább a vállalkozását…
– Sok konfliktusom volt apámmal. Neki semmi se volt jó, amit én csináltam. Rosszul dolgoztam, lusta voltam, sose dicsért, én mindig szar voltam. Erőszakos volt…
– Szegedről hová ment?
– Ausztriába.
– Dolgozni?
– Nem dolgoztam… Ott koldultam és loptam.
– Hogy legyen megélhetésre és anyagra?
– Igen.
– Ott is lebukott?
– Persze.
– Becsukták?
– Először nem, de harmadszorra becsuktak.
– Aztán gondolom hazajött…
– Igen.
– Akkor miből élt?
– Ugyanabból.
– Megint börtön lett a vége?
– Az, de nem a lopásokért, hanem csalásért. Kiadtam egy lakást, de az nem én az ingatlanom volt, hanem az édesapámé. Ezért csuktak be.
– A börtön után hová ment?
– Franciaországba, egy haveromhoz, ott voltam fél évet.
– Miből éltek?
– Főleg kéregetésből. Meg a barátomnak volt egy csaja, azt futtatta, abból.
– Ott nem kapták el?
– Nem, viszont egyszer nagyon megvertek.
– Kik és miért?
– Nem tudom.
– Utcán laktak?
– Igen. Néha valamilyen olcsó szálláson.
– Drogozott ott is?
– Igen.
– A haverja is?
– Ő is.
– Külföldön, nyelvtudás és helyismeret nélkül mennyire könnyű droghoz jutni?
– Nagyon. Oda kell menni, ahol a prostituáltak állnak, ott mindig árulnak. A csajok, ha nem szednek valamit, nem bírják. A szer segít.
– Mennyi pénz kell ahhoz, hogy egy drogos „ellegyen”?
– A dizájner az olcsó, itthon megvan ötszáz forintból, kint se több. A marihuána meg kijön 10-20 euróból.
– Az elmúlt 15 évben volt, amikor nem drogozott?
– Most tiszta vagyok, már három éve abbahagytam.
– Hogyan sikerült lejönnie a szerről?
– Éreztem, hogy ez így nem megy tovább, hogy valami nagy baj fog velem történni. Jártam pszichológushoz, aztán Pécsváradra kerültem rehabra a drogfüggőség miatt, utána meg befogadtak egy debreceni félutas házba.
– Munkát is szereztek magának?
– Igen, Debrecenben egy benzinkútnál.
– Meddig bírta?
– Kilenc hónapig.
– Mennyit keresett, és mennyit fizetett a szállásért?
– 160 ezret kaptam kézhez, meg volt még napi 2-3 ezer borravaló. A szállás 23 ezer volt.
– Akkor volt megélhetése, fedél a feje fölött, ráadásul a drogra se kellett költenie. Mégis otthagyta. Miért?
– Szerelmes lettem egy pécsi lányba, azért jöttem ide három éve.
– Előbb azt mondta, az első szerelem után nem volt több lány…
– Plátói módon lettem szerelmes. A neten ismerkedtünk meg. De hogy idejöttem, kiderült, nem működik a dolog. Ő is beteg. Nem tudok rajta segíteni. Volt neki több öngyilkossági kísérlete.
– Nem akart visszamenni Debrecenbe? Vagy a benzinkút se volt magának való?
– Nem elégített ki a benzinkút, a főnököm mindig kiabált velem.
– Pécsen mihez fogott?
– Semmihez. Hogy nem jött össze a dolog a lánnyal, elmentem Németországba. Dolgoztam egy hónapot egy raktárban, megkaptam a fizetésem, de annyi mindenre kellett költenem, hogy el is fogyott a pénzem. Bevásároltam, ruhát meg piát is, berúgtam, és másnap elkéstem a munkahelyemről. Többé nem is kellett bemennem.
– Keresett másik munkahelyet?
– Nem, mert írt a szerelmem, a pécsi lány, és erre hazautaztam. Egy hostelben laktam, napi hatezerért, de nem volt munkám, így a pénzem hamar elfogyott. És akkor már nem tetszettem a lánynak. Neki csak az az ember tetszett, aki ott, “németben” dolgozott. Ez a pécsi nincstelen már nem.
– Munka van Pécsett is, az üzemek külföldi vendégmunkásokra szorulnak. Lehet találni olcsó szállást, olcsóbbat, mint egy hostel.
– Az albérlet nem olyan könnyű dolog. Ha ki akarok egyet venni, akkor le kell tennem három hónapot előre, de nekem tartalékom nincs. A hostel drágább, mint az albérlet, de naponta-hetente utólag fizetek. Arra jut.
– Kéregetésből?
– Abból.
– Mikor ült ki Pécsen először?
– Februárban.
– Húsz perce beszélgetünk, és azóta kapott kétszer egy-egy ezrest, és három zacskónyi ételt: öt zsemlét párizsival, három péksüteményt és egy kiló banánt. Mennyi jön össze naponta?
– Az étel bőven elég. Pénz 5-6 órai üléssel 7-8 ezer.
– Azt elviszi a hostel.
– Abból is van pénzem, hogy adok vérplazmát. Minden alkalommal tízezret kapok.
– Milyen gyakran ad?
– Háromnaponta.
– Meddig akarja ezt csinálni?
– Nem tudom.
– Nem kellene valamibe belefognia? Ami megélhetést és jövőt is ad?
– Gondoltam én már sok mindenre. Akartam lenni masszőr, beteghordó…
– A masszőrséget tanulta valahol?
– Nem, még nem próbáltam.
– Miből gondolja, hogy szeretné és bírná?
– Szerintem nem bírnám.
– És a beteghordást már próbálta?
– Nem.
– De van hozzá kedve?
– Nincs. Csak nem volt jobb ötletem.
– Akkor mihez lenne kedve, mi elégítené ki?
– Talán a tetoválás.
– És azt, próbálta?
– Még nem, de rajzolni szeretek.
– Jól rajzol?
– Viszonylag, de tanulnom kellene még. Eljárni valamilyen rajztanfolyamra. És utána belefognék. Ha rajzolok, megszűnik körülöttem a világ. Szerintem csak olyat érdemes csinálni, amit az ember szenvedéllyel csinál, ami örömöt ad. A rajzolás nekem olyan.
– Jelentkezett tanfolyamra?
– Nincs rá pénzem.
– Maga tudja mit akar. Tenni kellene érte! Másképp nem megy. El kellene menni dolgozni, a pénzből összegyűjteni annyit, hogy beiratkozzon egy tanfolyamra. Eddig nem tanult, nem dolgozott, ha valamit el akar érni, nem lehet ezt a kettőt megúszni. Muszáj erre rászánni 2-3 évet.
– Tudom.
– Segítek munkát találni, van hozzá kapcsolatom. Ez szalagmunka lenne, úgyhogy kell hozzá kitartás…
– Nem tudom, bírnám-e…
– Fiatal, egészséges…
– Nem teljesen. Crohn-beteg vagyok. Ha fáj a végbelem, akkor nem tudok dolgozni.
– Ha koldulás közben nem fáj, akkor tán munka közben sem. Segítek szerezni olcsó munkásszállást is.
– Nem tudom, az üzemorvos alkalmasnak talál-e…
– Ne keressen előre mentséget! Lehet a szüleire mutogatni, de abból nem jön ki semmi. Ha megtalálja, hogy maga mit hibázott, annak lehet hozadéka.
– Depressziós is vagyok, befelé forduló…
– Kicsit a fél világ az.
– Nyugtatót kell szednem.
– Azt ki írja fel magának?
– A háziorvosom.
– Van bejelentett lakcíme?
– Az egyik pécsi félutasházban vagyok bejelentkezve.
– Akkor miért nem ott lakik?
– Elküldtek. Azt mondták, lopom a tejet, de nem én loptam, tényleg, ez most nem én voltam.
– Szóval, próbáljak segíteni?
– Fogalmam sincs. Hétfőn szólt valaki, hogy menjek hozzá építkezésre, kedden megint szólt valaki, hogy műanyag fröccsöntő üzeme van, ad munkát, megyek-e? Mindkettőnek azt mondtam, hogy átgondolom, de nem tudom, menjek-e?
– Vagyis koldus akar maradni örökké…
– Ezt nem mondtam.
– Segítsek elindulni?
– Gondolkodom rajta.
– Egy hét múlva jövök, előtte felhívom. Addig döntse el.
– Jó.
– Egy hét múlva.
– Jó.
