Gábor az egyik pécsi szupermarket bejárata mellett ülve koldul. 31 éves, egészségesnek tűnő férfi. Nem néz senkire, nem szól senkihez. Mindig könyvet olvas. A lábához egy hullámpapírtábla támaszkodik, amin ez áll: „Az utcán vagyok és éhes vagyok kérlek segíts köszi”. Megszólítottam, mert kíváncsi voltam, hogy ki ő, és mit remél a jövőtől. Mindenre készségesen válaszolt. Ungár Tamás interjúja.

A cikk a hirdetés után folytatódik



– A szüleim elváltak, 12 éves voltam akkor. Elég heves volt a kapcsolatom a nevelőapámmal, gyűlöltem, hogy elvette tőlem az anyámat. Aztán az apámhoz költöztem. Ez még Szegeden történt, szegedi vagyok. Apám alkoholt fogyasztott, én meg 16 évesen drogoztam… marihuánát…

– Valaki belevitte?

– Mindig kerestem, hogy hova is tartozzak, és volt egy társaság, akik fogyasztottak… Nem nagyon tudtam kapcsolódni a többi emberhez. Az osztálytársaimhoz… Ezért kerestem egy szubkultúrát, egy rocker, emós kultúrát, ami végül is arról szól, hogy világfájdalma van az embernek.

– A környezete észrevette ezt magán?

– Persze… egy vendéglátós szakközépiskolába jártam, és sokat lógtam a suliból. Dühkitöréseim is voltak, kárt tettem bútorokban. Egy hetet töltöttem pszichiátrián, de mondtam, hogy én nem vagyok bolond, és hazamentem.

– A marihuána hogyan hatott magára?

– Valami olyan érzés volt, ami előtte soha… hogy felszabadult vagyok, hogy nem kell görcsösen megfeleljek minden szituációban…

– Volt valami terve, amit tizenévesen meg akart csinálni, és nem sikerült?

– Igen, szerettem volna humán irányba indulni, bölcsész szakra, de sajnos – mivel apám vendéglátós volt – a vendéglátásra kényszerültem.

– Mennyi ideig csinálta?

– Érettségi után két-három évig.

– Rendes fizetést kapott?

– Nem kaptam sokat, de elég volt. Volt lakásom, ételem.

– Barátnője is volt?

– Igen, volt.

– Hogyan lett vége?

– Megcsaltam.

– És ő megtudta?

– Elárultam neki. Őszinte voltam… Azért csaltam meg, hogy megtudjam, elég jó vagyok-e a többi nőnek.

– Utána lett új kapcsolata?

– Nem.

– Miért?

– Nem tudom… valami harag volt bennem… a nőkkel szemben… saját magammal szemben…

– Miután otthagyta az apja vendéglőjét, mi történt?

– Nem tudtam pénzt szerezni a drogra.

– Koldult már Szegeden is?

– Loptam.

– Honnan?

– Boltokból.

– Lebukott?

– Igen… Egy évet töltöttem Állampusztán.

– Utána mi történt?

– Eljöttem Szegedről. Ez 2016-ban volt.

– Miért jött el?

– Magamra voltam hagyva, jártam az édesanyámhoz, ő ezt zaklatásnak vette, pedig én csak segítséget kértem.

– Mit várt tőle? Hogy eltartsa magát?

– Együttérzést vártam tőle. Hogy nyomjon előre, adjon ötleteket, mit csináljak magammal. Láttam, hogy az unokatestvéremen hogyan segítenek a szülei. Mondták neki, hogy csináld ezt, csináld azt, most tedd le a jogsit, fizetem. Mit szeretnél, mi lenne neked a jó?… Ott ez ment. Velem ilyesmi sose történt.

– Az apja a maga módján igyekezett segíteni, nyilván azt akarta, hogy maga vigye tovább a vállalkozását…

– Sok konfliktusom volt apámmal. Neki semmi se volt jó, amit én csináltam. Rosszul dolgoztam, lusta voltam, sose dicsért, én mindig szar voltam. Erőszakos volt…

– Szegedről hová ment?

– Ausztriába.

– Dolgozni?

– Nem dolgoztam… Ott koldultam és loptam.

– Hogy legyen megélhetésre és anyagra?

– Igen.

– Ott is lebukott?

– Persze.

– Becsukták?

– Először nem, de harmadszorra becsuktak.

– Aztán gondolom hazajött…

– Igen.

– Akkor miből élt?

– Ugyanabból.

– Megint börtön lett a vége?

– Az, de nem a lopásokért, hanem csalásért. Kiadtam egy lakást, de az nem én az ingatlanom volt, hanem az édesapámé. Ezért csuktak be.

– A börtön után hová ment?

– Franciaországba, egy haveromhoz, ott voltam fél évet.

– Miből éltek?

– Főleg kéregetésből. Meg a barátomnak volt egy csaja, azt futtatta, abból.

– Ott nem kapták el?

– Nem, viszont egyszer nagyon megvertek.

– Kik és miért?

– Nem tudom.

– Utcán laktak?

– Igen. Néha valamilyen olcsó szálláson.

– Drogozott ott is?

– Igen.

– A haverja is?

– Ő is.

– Külföldön, nyelvtudás és helyismeret nélkül mennyire könnyű droghoz jutni?

– Nagyon. Oda kell menni, ahol a prostituáltak állnak, ott mindig árulnak. A csajok, ha nem szednek valamit, nem bírják. A szer segít.

– Mennyi pénz kell ahhoz, hogy egy drogos „ellegyen”?

– A dizájner az olcsó, itthon megvan ötszáz forintból, kint se több. A marihuána meg kijön 10-20 euróból.

– Az elmúlt 15 évben volt, amikor nem drogozott?

– Most tiszta vagyok, már három éve abbahagytam.

– Hogyan sikerült lejönnie a szerről?

– Éreztem, hogy ez így nem megy tovább, hogy valami nagy baj fog velem történni. Jártam pszichológushoz, aztán Pécsváradra kerültem rehabra a drogfüggőség miatt, utána meg befogadtak egy debreceni félutas házba.

– Munkát is szereztek magának?

– Igen, Debrecenben egy benzinkútnál.

– Meddig bírta?

– Kilenc hónapig.

– Mennyit keresett, és mennyit fizetett a szállásért?

– 160 ezret kaptam kézhez, meg volt még napi 2-3 ezer borravaló. A szállás 23 ezer volt.

– Akkor volt megélhetése, fedél a feje fölött, ráadásul a drogra se kellett költenie. Mégis otthagyta. Miért?

– Szerelmes lettem egy pécsi lányba, azért jöttem ide három éve.

– Előbb azt mondta, az első szerelem után nem volt több lány…

– Plátói módon lettem szerelmes. A neten ismerkedtünk meg. De hogy idejöttem, kiderült, nem működik a dolog. Ő is beteg. Nem tudok rajta segíteni. Volt neki több öngyilkossági kísérlete.

– Nem akart visszamenni Debrecenbe? Vagy a benzinkút se volt magának való?

– Nem elégített ki a benzinkút, a főnököm mindig kiabált velem.

– Pécsen mihez fogott?

– Semmihez. Hogy nem jött össze a dolog a lánnyal, elmentem Németországba. Dolgoztam egy hónapot egy raktárban, megkaptam a fizetésem, de annyi mindenre kellett költenem, hogy el is fogyott a pénzem. Bevásároltam, ruhát meg piát is, berúgtam, és másnap elkéstem a munkahelyemről. Többé nem is kellett bemennem.

– Keresett másik munkahelyet?

– Nem, mert írt a szerelmem, a pécsi lány, és erre hazautaztam. Egy hostelben laktam, napi hatezerért, de nem volt munkám, így a pénzem hamar elfogyott. És akkor már nem tetszettem a lánynak. Neki csak az az ember tetszett, aki ott, “németben” dolgozott. Ez a pécsi nincstelen már nem.

– Munka van Pécsett is, az üzemek külföldi vendégmunkásokra szorulnak. Lehet találni olcsó szállást, olcsóbbat, mint egy hostel.

– Az albérlet nem olyan könnyű dolog. Ha ki akarok egyet venni, akkor le kell tennem három hónapot előre, de nekem tartalékom nincs. A hostel drágább, mint az albérlet, de naponta-hetente utólag fizetek. Arra jut.

– Kéregetésből?

– Abból.

– Mikor ült ki Pécsen először?

– Februárban.

– Húsz perce beszélgetünk, és azóta kapott kétszer egy-egy ezrest, és három zacskónyi ételt: öt zsemlét párizsival, három péksüteményt és egy kiló banánt. Mennyi jön össze naponta?

– Az étel bőven elég. Pénz 5-6 órai üléssel 7-8 ezer.

– Azt elviszi a hostel.

– Abból is van pénzem, hogy adok vérplazmát. Minden alkalommal tízezret kapok.

– Milyen gyakran ad?

– Háromnaponta.

– Meddig akarja ezt csinálni?

– Nem tudom.

– Nem kellene valamibe belefognia? Ami megélhetést és jövőt is ad?

– Gondoltam én már sok mindenre. Akartam lenni masszőr, beteghordó…

– A masszőrséget tanulta valahol?

– Nem, még nem próbáltam.

– Miből gondolja, hogy szeretné és bírná?

– Szerintem nem bírnám.

– És a beteghordást már próbálta?

– Nem.

– De van hozzá kedve?

– Nincs. Csak nem volt jobb ötletem.

– Akkor mihez lenne kedve, mi elégítené ki?

– Talán a tetoválás.

– És azt, próbálta?

– Még nem, de rajzolni szeretek.

– Jól rajzol?

– Viszonylag, de tanulnom kellene még. Eljárni valamilyen rajztanfolyamra. És utána belefognék. Ha rajzolok, megszűnik körülöttem a világ. Szerintem csak olyat érdemes csinálni, amit az ember szenvedéllyel csinál, ami örömöt ad. A rajzolás nekem olyan.

– Jelentkezett tanfolyamra?

– Nincs rá pénzem.

– Maga tudja mit akar. Tenni kellene érte! Másképp nem megy. El kellene menni dolgozni, a pénzből összegyűjteni annyit, hogy beiratkozzon egy tanfolyamra. Eddig nem tanult, nem dolgozott, ha valamit el akar érni, nem lehet ezt a kettőt megúszni. Muszáj erre rászánni 2-3 évet.

– Tudom.

– Segítek munkát találni, van hozzá kapcsolatom. Ez szalagmunka lenne, úgyhogy kell hozzá kitartás…

– Nem tudom, bírnám-e…

– Fiatal, egészséges…

– Nem teljesen. Crohn-beteg vagyok. Ha fáj a végbelem, akkor nem tudok dolgozni.

– Ha koldulás közben nem fáj, akkor tán munka közben sem. Segítek szerezni olcsó munkásszállást is.

– Nem tudom, az üzemorvos alkalmasnak talál-e…

– Ne keressen előre mentséget! Lehet a szüleire mutogatni, de abból nem jön ki semmi. Ha megtalálja, hogy maga mit hibázott, annak lehet hozadéka.

– Depressziós is vagyok, befelé forduló…

– Kicsit a fél világ az.

– Nyugtatót kell szednem.

– Azt ki írja fel magának?

– A háziorvosom.

– Van bejelentett lakcíme?

– Az egyik pécsi félutasházban vagyok bejelentkezve.

– Akkor miért nem ott lakik?

– Elküldtek. Azt mondták, lopom a tejet, de nem én loptam, tényleg, ez most nem én voltam.

– Szóval, próbáljak segíteni?

– Fogalmam sincs. Hétfőn szólt valaki, hogy menjek hozzá építkezésre, kedden megint szólt valaki, hogy műanyag fröccsöntő üzeme van, ad munkát, megyek-e? Mindkettőnek azt mondtam, hogy átgondolom, de nem tudom, menjek-e?

– Vagyis koldus akar maradni örökké…

– Ezt nem mondtam.

– Segítsek elindulni?

– Gondolkodom rajta.

– Egy hét múlva jövök, előtte felhívom. Addig döntse el.

– Jó.

– Egy hét múlva.

– Jó.

KategóriákPOP