64 éves korában elhunyt az egyik legjelentősebb magyar költő, Kovács András Ferenc, a kolozsvári Látó folyóirat korábbi főszerkesztője.
Kovács András Ferencről (KAF) első alkalommal Szigeti Csaba óráján hallottam egyetemistaként, még a Janus Pannonius Tudományegyetemen. Azt a versformát, amelyben KAF versét megírta, Szigeti visszavezette a provanszál vagy oxitán nyelvű trubadúr líráig, s levezette, akkor a verselésnek milyen szabályai voltak, s mára ez, koronként miként változott, s KAF szerepversében mire, miként utalt. Akkor kezdtem olvasni tőle, s valahol a második, harmadik énjénél meg is szeretni őt. Vagy azt, aki álarcosan 4-5 költő bőrébe bújik, vagy ma reggeltől már azt illene írni: búvott.
Ahogy a kattintékony médiavilágban minden hír egy kattintássá válhat, úgy egy haláleset is annyi. Mészáros Sándor osztotta meg elsőként:
„Meghalt a barátom, Kovács András Ferenc! Nincs, nem lehet. Tegnap este még beszéltünk telefonon.”
Valakinek a barátja, másnak az egyik legjelentősebb kortárs költő halt meg 64 éves korában. Kovács András Ferencet sok díjjal kitüntették, Kossuth-díjas, Artisjus irodalmi nagydíjas, Bertók László Költészeti díjas is volt többek között erdélyi magyar költőként, aki emellett esszéíróként, műfordítóként is magas minőséget képviselt, és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja is volt – ez azt jelenti, hogy EZEN A LINKEN ezen linken bárki ingyen elolvashatja az életművét.
Kovács András Ferenc Szatmárnémetiben született, 1959. július 17–én. 1984-ben, a kolozsvári egyetemen szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát. Öt esztendőn át tanított a székelyudvarhelyi régióban, a rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának művészeti vezetőjeként dolgozott, majd a marosvásárhelyi Látó c. szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője, és 2007-től, nyugdíjba vonulásáig a lap főszerkesztője volt. Költőként Kovács András Ferencet a negyedik Forrás-nemzedék vezéralakjának tekintették, s egyben a kortárs magyar költészet legnagyobbjai között tartottak számon.
Kovács András Ferenc december 6-án vette át a pécsi Kodály Központban a Bertók László Költészeti Díjat (Parti Nagy Lajos és Tóth Krisztina után a díj történetében harmadikként). A szünetben azt nyilatkozta: „Fura élmény, egy ember, aki volt, egy ember, aki nincs, egy ember, akivel beszélgettem, akit ismertem, […] a róla elnevezett díjat átveszem. Fura, nem?”.
Demény Péter költő, a Látó szerkesztője személyes hangon emlékezett KAF-ra a Transtelexen, tőle idézem a következő bekezdést:
„Színházi ember volt, sokszor emlegette, büszke volt rá. Valami kielégítetlen boldogságvággyal, ami – most már úgy látom – egész életét meghatározta. Imádta a szüleit, értelmes, kedélyes édesapját, akit bizonyára fiúi szeretettel irigyelt is ezért a kedélyért, és édesanyját, a korábban Erdély-szerte híres színésznőt. Büszkén mondta, hogy ő tudja, milyen az, amikor fel-, majd lemennek a fények, tudja tartani a közönséget. „Imádok recitálni”, mondta egyszer, és tudott is, ami nem feltétlenül következik ebből. Úgy olvasta fel Ernst Jandl-fordítását, hogy az egész bölcsészkar röhögött.”
KAF a kortás magyar költészet egyik fejedelme volt, humora, játékossága, szeretete sok versében megmutatkozott, például ebben, amelyet Térey Jánosnak ajánlott.
Kovács András Ferenc (1959-2023)
Szent András hava
Térey Jánosnak küldöm
igaz, nagy szeretettel
Negyven után csak napról napra, mintha
Ősszel, Csucsán nagybeteg adybandi,
Dúlt várkertben. (Csak meg ne tudja Csinszka,
Hová dugdostuk, loppal majd ihatni,
A maradék bort…) Már negyven után
Botorkálunk bokortól bokorig,
Mint adybandi, várkertben, Csucsán –
Furcsán jutunk holnaptól múltkorig.
Negyven után már fénytelen beszélünk,
Tétován, szavunk s járásunk is ingóbb –
Bokrok alján fád flaskót keresgélünk,
Hová rejthettük azt az úri vinkót?
(Ecetlő pancs, lötty, már negyven utáni!)
S bekukkantgatván bukszusba, bokorba,
El-elfelejtünk mást fennen utálni…
Magunk okoljuk – jussunk a pokolra!
Negyven után csak napról napra volnánk –
Nyarakra vágyunk, fázunk téli ágat…
Alszunk, akárha tarlón araszolnánk –
S nem is találunk már butéliákat.
(Otthagyjuk őket, hadd vacogjanak
Ürülten, fogytán, torkig telve bortól!
Mind távolabbról zsong a sok kacat,
Ha ellépünk bokortól s nyegle kortól.)
Negyven után nem buzdulgat napunk –
Csupasz nézésünk ragyog feketébben,
Fáradt szemünkre húzzuk kalapunk…
(Lampert Vilmosnál, a Jókai téren,
Terézvárosban készült, pesti nyúlszőr.)
Sötétlik arcunk, pár sort mormolunk
Magunk elé, de nem ráz lelki lúdbőr,
Ha rossz, lazult, híg rímet horgolunk
A versbe, húzva-nyúzva, össze-vissza!
Ha hallgatunk majd, mélyre ássatok –
Titkolt borunkat kurva föld beissza,
S gyarlóbb valónkat renyhe látszatok.
Szavakká foszlunk, tájjá, csorba köddé –
Nincs most tovább, s a mindig mostohább!
Ifjú szivekben tán már soha többé –
Csak huncutok és gonosz ostobák.
Negyven után csak napra nap pöröghet –
Csucsán avarba lerogy adybandi…
Nem virágzás, nem élet hőbörögtet –
És nem örök. (Kár lenn rohadni hagyni
Részeg mosolyt, ha égbe lődöröghet!)
