A rendszerváltás előtti utolsó magyar kormány miniszterelnöke, Németh Miklós közgazdász, politikus tartott előadást kedden, a Pécsi Tudományegyetemen, Határnyitás 30 évvel az események után címmel. Németh Miklós a Magyar Páneurópa Unió Pécs-Baranyai szervezetének meghívására érkezett Pécsre. A Szabad Pécsnek Németh Miklós rendszerváltásról és határnyitásról is szóló előadásáról vendégszerzőnk, Balog Robert írt riportot.

Támogasd a Szabad Pécs működését!

Jó háromnegyed ház várta. A közönség zöme 50 feletti. Vagy inkább hatvan feletti. A körülöttem ülő idősebbek azt találgatták, hol lehetnek az egyetemisták. Mert ez a Halasy-Nagy József Aula. A Pécsi Tudományegyetem legdíszesebb helyszíne. Mögöttem egy komoly közgazdász komoly hangján azt fejtegette, hogy hívhattak ide akárkit, nem jönnek rá egyetemisták, se Kocsis Zoltán, se Závada Pál nem érdekelte őket. Ha nem is ültek minden széken, de sokan voltunk. Kattogtak a vakuk, dolgozott a sajtó, mert megjelent egy férfi. A férfi. Elegáns, visszafogott öltönyben, alatta pulóver. Nem az a megnyúlt, „lengyellászlói” politológus pulcsi, de felismerhető rajta a ’80-as évek szellemiségének hatása.

És megkezdődtek a köszöntő beszédek. Megtudtuk, amit tudtunk, hogy a Magyar Páneurópa Unió Pécs-Baranyai szervezete meghívására Németh Miklós tart előadást, már három éve hívták, s most végre sikerült! A két köszöntéssel elment cirka negyed óra. Ha megtippelhetem, akkor ezért nem voltak ott az egyetemisták. A buddhisták türelmére volt szükség, hogy eljussunk odáig, hogy a rendszerváltozás és a határnyitás miniszterelnökét meghallgathassuk.

November 19-ét írtunk, kedden délután öt órát. A magyar focisták ekkor még nem sírtak, még készültek a sorsdöntő meccsre (pár órával később már sírtak, mert kikaptak, s ilyenkor sírni szoktak). A hetvenegy éves miniszterelnök előbb levette a zakóját – még inkább visszajött a rendszerváltás előtti értelmiségi hangulat a pulcsitól– s megjegyezte, izzadós. Elkezdett beszélni. Olyan furcsa érzés, hogy valaki ennyire egyszerűen beszél. Természetesen. Feltehetően ez is egy választható szerep, de nem kaptam rajta – vagy alig – öntetszelgésen, grimaszokon, nem esett ki a szerepéből. Sőt, kifejezetten kellemes, magával ragadó – csak ismételni tudom magam – a természetessége.

S alig telt el negyed óra – nem a protokolláris negyedórában feltett kérdéssorozatra válaszol Németh Miklós, hanem valami egészen máshonnan indított, és mégis arról volt szó. Izgalmasak a történetei a dilemmáiról, hogy mit lehet kezdeni azzal az élménnyel, ha negyven és fél évesen, frissen kinevezett miniszterelnökként azzal kell szembesülnie, hogy mit kezdjen a titkos, Balaton-felvidéken oroszok őrizte atomrakétákkal, vagy hogy elmondhatja-e a magyar történelemben először – s van egy olyan érzésem, hogy talán azóta sem sokszor történt ilyen – az igazságot a költségvetésről. Mármint, hogy nem áll meg a saját lábán. És hogy először nem Moszkvába ment külföldi látogatásra, hanem Ausztriába. Hogy fel kellett volna újítani a Vasfüggönyt, erre ő ezt kihúzta a költségvetésből. Ezért csak májusban kellett pótköltségvetés, ennyi takarított meg. Közben dobálózott a nevekkel. Hans Dittrich Genscher. Alois Mock, Nicolea Ceaușescu… vagy Gorbacsov – tegeződve Mihail Szergejevics. Úgy beszélt róluk, mint egy másik emberről. Többnyire tisztelettel (azért Kárpátok géniuszáról ironikusan szólt, pl.: hogy milyen cselekvésre késztette a falurombolással), taktikázva tárgyalt, be-be avatott részletekbe. Közben néha elment Németh Miklós hangja. Mondta, hogy gyakorlatilag délután egy óta beszélt egyetemi vezetőkkel, tanárokkal, újságírókkal… Felrémlik, hogy az őt megelőző – nem reformkommunista generáció nagy alakjai, mondjuk Fidel Castro akár 7 órán át is képes volt beszédet tartani. De itt másról volt szó. Ahogy hallgattam, az a furcsa érzés töltött el, hogy jé, egy miniszterelnök, aki senkit nem fenyeget, senkit nem aláz meg, nem táncol, nem kvaterkázik, nem urizál, nem atyáskodik. Hanem egyszerű és normális. Milyen furcsa is ez, hogy itt, Kelet-közép-Európában „ilyenünk” is volt.

A történetmondása, vagy történelem-mesélése számomra ellenőrizhetetlen adatokat tartalmazott. Nem tudnám tetten érni, ha nem mondott volna igazat. De úgy tűnt, nem szépítette sem a saját szerepét, sem másokét, csak néhány izgágább, sajtóban szerepelni szerető egykori politikusunkról – ugyan finoman – mondott bíráló szavakat. Egyik megjegyzése az volt, hogy a jó dolgoknak sok gazdája van. Lett légyen az Pán-Európai Piknik vagy más, többen ki akarták sajátítani a kezdeményező szerepkörét. „De fontos az, hogy ki találta ki?”

A beszéd – nem beszélgetés volt – bő két órán át tartott. Apróbb kifáradások ellenére is érdekes maradt. A végén a közönség is kérdezhetett, többek között egy gimnazista lány, egy PhD-s forma fiú és én magam is. Így szóba került az a fajta történelemhamisítás, amely a közelmúlt zenei fesztiváljain zajlott (plakátozás formájában), de az is, hogy nem tudunk ünnepelni. Mást ünnepel a szoclib oldal, mást a nemzeti. Nem lehetne esetleg közösen? Én csak annyit kérdeztem, hogy miért nem tért vissza a magyar politikába, mert úgy emlékszem, készülődött rá. Megkaptam a választ. Példákkal ecsetelte akkori pártja akkori állapotát. Az elmondottak alapján jól döntött.

Az est folyamán többször volt az érzésem, hogy Németh Miklós egy regény narrátoraként meséli a történelmet, aki ha nem is a mindentudó, de közel áll hozzá. Derűs, higgadt, megengedő embersége felelevenített egy reményteli történelmi korszakot, a rendszerváltásét. Amikor rövid időre Csokonai jósló sorai értelmet nyertek:

„Vége van már, vége a hajdani gyásznak,

lehasadoztak már a fekete vásznak 

Melyeket a fényes világosság előtt

a hajdani idők mostohás keze szőtt.”

KategóriákMETÁL