Kortárs irodalommal (is) készült karácsonyra a Szabad Pécs. Pécshez, Baranyához kötődő írók, költők, irodalmárok, újságírók felkérésünkre írt műveit közöljük.

A cikk a hirdetés után folytatódik



A Szabad Pécs Karácsonyi történetek 2019 című sorozatunkban ma Méhes Károly író, újságíró A boldogság viszonylatában című novelláját olvashatják.

Méhes Károly

A boldogság viszonylatában

A boldogság viszonylatában, hajolt előre doktor Kurcz, akit Marcsa Géza csak gurunak nevezett, mi a helyzet?

Doktor Kurcz nézett, mint egy levelibéka, kicsit előre is dőlt, tán ez tette, hogy a szeme még dülledtebbnek tűnt. A bajsza vége mozgott, holott az arca rezzenéstelen maradt, egyedül a kockás zakója hajtókájába tűzött Nagymagyarország jelvény szegélyén csillant meg a laposan betűző nap, mintha az arany vonzotta volna az aranyat, hogy földi és égi így egyesüljön.

Most erre mit mondjak?, kérdezte.

Doktor Kurcz épp csak felemelte a szemöldökét. A bajsza most moccanatlan maradt. De aztán mégis megszólalt.

Nem kell mondania semmit. De ha mégis mondana valamit, mondja az igazat. Illetve, ahogy érzi.

Marcsa Géza oldalt nézett, ahonnan a nap sütött. A hatalmas ablak túloldalán, a sötétkék hegyek mögött a nap épp elbújt. Mintha utolsó sugarai gúnyos kis mosolyok lettek volna. Mintha azt üzente volna, kész, rám ne számíts, húzom elfele a csíkot, ezt neked kell lejátszani a doktor Kurzczcal.

Odakapta a szemét az előbb még fényeskedő Nagymagyarország jelvényre, most már az is tompán, szintén szürkén simult bele a kockás zakó hajtókájába.

Nem az, hogy leszámoltam volna azzal, amit boldogságnak nevezünk… Csak nem tudom elképzelni milyen is az. És arra sem emlékszem, milyen volt. Ennyi.

Marcsa Géza eléggé utálta magát ezért az „Ennyi”-ért, de legalább megállta, hogy mindehhez vállat vonjon.

Doktor Kurcz hátra dőlt, felhúzta az egyik térdét, a sípcsontján összekulcsolta a kezét.

Nos, tán emlékszik mivel kecsegtettem az elején. Hogy ne várjon csodát.

Igen, tudom. Azt mondta, vagy jobb lesz, vagy rosszabb, vagy minden marad a ugyanúgy.

Pontosan. De mit mondtam még?

Doktor Kurcz hintázni kezdett így, felhúzott lábbal.

Azt is mondta, nehogy azt képzeljem, hogy ez magán múlik. Mert csakis rajtam.

Bizony. Akkor felháborodott ezen. Úgy érzékelem, most mintha maga is így gondolná. Tévedek?

Doktor Kurcz hintázás közben hirtelen megállt, megint előre dőlve, és újfent Marcsa Gézára meredt.

Lehet, felelte erre. Csak mégis furcsa…

Doktor Kurcz várt, mert biztos lehetett benne, megtudja, mi furcsa mégis.

Szóval, hogy minden egyszerre igaz. Vagyis, és itt Marcsa Géza felkelt a székről, szinte szökkenve, és a kis asztalkához lépett, ahol fonott kosárban, amilyenben otthon a kenyeret tartják, különböző nagyságú kavicsok hevertek, sok-sok kavics. Vagyis se nem jobb, se nem rosszabb, de még sincs semmi ugyanúgy, mint volt. Ez valami negyedik, különlegesebb dimenzió.

Doktor Kurcz elengedte a lábát, megint hátradőlt.

És?, kérdezte.

És… nincs és. Az egész olyan…, mondta Marcsa Géza, és jobb híján a kosárba markolt és találomra kiemelt egy követ, …olyan, mint ez itt, ni.

Egy kő?

Egy kő. Van és kész. Nincs róla mit mondani. Ugyanakkor megnyugtató. Megfogható. Rámondható, ez az enyém. Azzal slussz.

Doktor Kurcz nagyon lassan, mintha csak kísérletet tenne rá, izmai mennyire bírják a kiképzést, elkezdett felemelkedni az alacsony fotelból.

Ennyi elég?, kérdezte eközben a kimerevített mozgás közben.

Elég. Egy kőtől elég.

Tehát ez a válasza?, kérdezte doktor Kurcz, de még mindig nem állt teljesen, lába, dereka behajlítva, és a kezét nyújtotta csak előre.

Mire? 

Arra, mi a helyzet a boldogság viszonylatában.

Marcsa Gézát ez a visszacsatolás kissé meglepte, ami azzal járt, hogy az ujjait rászorította a kőre. Ami, természetesen nem kerülte el doktor Kurcz figyelmét.

Na, adja csak ide!, hallotta a következő pillanatban doktor Kurcz hangját. A férfi előtte állt, egy teljes fejjel volt magasabb nála, és a kezét nyújtotta.

Marcsa Géza úgy adta oda a követ, minta paroláznának. Doktor Kurcz átvette tőle, és most ő szorította marokra. Majd lassan bólogatni kezdett.

Nem is olyan vészes a helyzet, mondta hamiskás mosollyal.

Marcsa Géza beharapta a felső ajkát.

Egész jó kis kő ez, folytatta doktor Kurcz. Sima, de nem teljesen, miközben megvan a maga súlya, és úgy kemény, hogy azért bőven elhinni róla azt is, hogy tud puha lenni, ha úgy van rá szükség. Egy ilyen kő viszonylatában…

Most már Marcsa Géza is bólogatott. De még harapdálta a felső ajkát. Mégis csak jól teszi, hogy kedd délutánonként eljár ehhez a guruhoz.

Ugye, nem akarja megkérdezni, mi a köze mindennek a boldogsághoz?

Marcsa Géza abbahagyta a bólogatást. Most egyszerre az jutott eszébe, ahogy az előtte álló, lassan teljesen sötétre váló magas alakra nézett, vajon tényleg hisz-e doktor Kurcz Nagymagyarország feltámadásában. De akárhogy is erőltette volna magát, érezte, ezt képtelen lett volna megkérdezni. Csak rágta, harapta az ajkán a bőrt.

Hát majd a jövő kedden. Még úgyis el kell járnia ide egy jóideig. 

***

Kérlek alássan, Tamás bátyó, nem gyötörlek tovább benneteket hiányommal, végre eleget teszek makacs invitálásotoknak.

Ezt mondta a telefonban Marcsa Géza kedd este. Péntekre amúgy is a fővárosba szólította a magasságos hivatal, és úgy döntött, a hétvégére ott marad. Tamás és Vali mindig hívták, ők tartották össze a régi egyetemi csoportot, ám az utóbbi évek során rendre úgy jött ki a lépés, hogy Marcsa Géza nem ért rá, igaz, volt olyan alkalom, nem is egy, amikor ráért volna, mégis azt sóhajtotta az invitálásra, hogy ezerfelé kell szakadnia a munkától, és bármennyire is kívánja a találkozást a régi cimborákkal, egyszerűen képtelen.

Tamás a szemműtétét mesélte hosszan. Így fejezte ki magát: zörgött a szeme. Tudja, mondta Tamás, hogy elég furán hangzik, és nem is lehet átérezni, miről beszél, de nem tudja jobban lefesteni. Mintha a szem szerkezete szétesett volna, legalábbis kilazultak volna az alkatrészei, és hiába a folyadék, mintha minden szárazon, elrozsdálva zörgött volna.

Marcsa Géza érezte, pislogási inger tör rá, talán azért, hogy ellenőrizze, az ő szeme rendben működik, nem zörög-csörög. Nem kell kihúzni a fejéből.

Mert aztán Tamás tovább ecsetelte, hogy miután megállapították a szemgolyójában lévő nyolcmilliméteres daganat jelenlétét, két nap múlva már vitték is a műtőbe. A műtét úgy zajlott, hogy kiemelték a szemét a szemüregből, lógott, mint valami spárgán, és aztán nekiláttak „szétbombázni” a daganatot.

Marcsa Gézán átsuhant, hogy egy betegség elmesélésénél nincs unalmasabb. Csakhogy amint velünk történik, az unalom izgalomra vált, és soha többé nem tudjuk átérezni mások unalmát, mert saját nyavalyánk csodálatossá válik, a rajtunk uralkodó istenségnek kijáró félő tisztelettel viseltetünk iránta, akinek oltára körül zöld műtősruhába öltözött papok és püspökök végzik a szertartást. Vegyétek, mert ez az én testem, jutott eszébe.

Kissé elmosolyodott, ezért gyorsan elkapta a fejét, nehogy Tamás még valami rosszat gondoljon róla. Vali maga alá húzott lábbal ült a kanapén. A kezét nézte, az ujjait, egyenként, és néha kapirgált a köröm körül. Marcsa Géza ismerte ezt a mozdulatot régről, akkor idegesítette, és most arra gondolt, Tamás ezt látja minden nap, Valit, amint körmöt kapar. Sose tudott kiigazodni magán az együtt töltött öt év alatt. Nem tudta eldönteni, tetszik-e neki a lány vagy sem. Amikor már majdnem tetszett, mindig közbe jött valami zavaró körülmény. Vagy csak odanézett a kezére, és látta körömágy körüli rózsaszínű hegeket. Az utolsó évben jöttek össze ők ketten, Tamás és Vali. Mintha gondolták volna, jobb ezt elintézni egy füst alatt a diplomával, aztán hajrá, jöhet az élet.

Vali még mindig ugyanott tanított, ahová a végzés után felvették. Marcsa Gézának úgy tűnt, hogy most is olyan hangon beszél, ahogy az iskolában magyarázza a történelmet.

Semmi nem érdekli őket, mondta Vali, és még nem panaszkodhatom, mert ez egy úgynevezett elit suli, legalább jól nevelten kivárják, amíg vége van az órának. De az egyik legokosabb srác nemrégiben kerek perec megmondta, végig unatkozzák az órát. Hát most mit csináljak? Ezeknek már show-műsor kell, ha nem tetszik, legszívesebben rám irányítanák a távkapcsolót, és ugranának tovább. Még hogy eredeti tőkefelhalmozás! Meg a forradalom definíciója! Ha érdekli, rákattint a neten, aztán annyi, csókolom.

Vali arca kicsit kipirult. Ezt mintha megérezte volna, szinte elröstellte magát. Látod, ilyen vagyok még mindig, mondta mentegetőzve. De hát ismersz…

Marcsa Géza is mosolygott. Azonban azt gondolta, Nem, nem ismerlek, csak a nevedet tudom. Meg hogy huszonöt éve, a szemináriumokon mindig valami apróságba kapaszkodtál bele, mert azt érezted, hallatnod kell a hangodat, így próbáltad leplezni, ha valamit – rendszerint – nem értettél, és csak mondtad, mondtad, mint aki nagy elszánással védi a saját igazát, holott annak semmi jelentősége, de többnyire értelme sem volt.

Tamás a fejét csóválta. Nagyon nagy bajok lesznek itt, meglátjátok. Előbb-utóbb borulni fog minden. Félek, inkább előbb…

Vali felállt, a hátsó asztalhoz ment, oda hozott egy üvegcsét.

Csöpögtesd be a szemedet, mondta.

Tamás is felkelt, az erkélyajtóhoz ment, és a fejét hátrahajtva engedte be a gyógyszert a megműtött szemébe. Vali beszélt helyette.

Amíg itthon volt, ebben a kilenc hónapban jött rá, hogy milyen végzetesen szétesőfélben van a világ. Kidolgozott egy egész forgatókönyvet, hogy mi történik majd a következő ötven évben.

Ötven évben?, kérdezte döbbenten Marcsa Géza.

Azt mondja, hogy csak meg kell nézni a folyamatokat, és teljesen világos.

És jobb lesz vagy rosszabb?, kérdezte Marcsa Géza.

Ezt attól függ, felelte Tamás, aki visszajött a fotelhoz, de még állt és felfelé tartotta fejét. Az biztos, hogy fenekestül felfordul minden.

Akkor úgy kérdezem, boldogabbak leszünk vagy sem?, erősködött a vendég, majd elmosolyodott, mint aki rádöbben, hogy butát kérdezett.

Tamás is mintha meghökkent volna.

A boldogság, tanulatlan barátom, nem közgazdasági kategória. És különben is…

Igenis, írd bele a művedbe, bökte mellbe a férjét Vali a mutatóujjával, hogy boldogabbak leszünk-e vagy sem.

Jobb híján elnevették magukat.

Kár, hogy még nem írtam le egy sort se, mondta aztán Tamás. Kilenc hónap nem is olyan hosszú idő ám. Gondolkodni baromira időigényes dolog. Látod azt a repedést ott konyhában, ami végigfut a falon? Na, azt is elkezdtem lefesteni, de csak azt a negyven centis szakasz sikerült… Tisztán emlékszem, hogy akkor is eszembe jutott valami, leültem, hogy eltöprengjek rajta, aztán a festésnek annyi is lett. Nem megy a kettő együtt.

Vali vállat vont.

Repedt falú konyhában kell főzzek azóta is, mondta tettetett nehezteléssel. De nem baj, ha legalább cserébe megtudom, milyen lesz a világ a jövőben. Valamit valamiért, nem?

Bizony, vannak különböző szintek, ismerte el vigyorogva Marcsa Géza. A nadrágja zsebébe dugta a kezét, és ott egy kemény tárgyat érzett. Ösztönösen is elővette, lássa, mi az. A kavicsot tartotta az ujjai között, amit doktor Kurcz irodájában vett ki a fonott kosárkából. Hogyan került vissza hozzá, hiszen doktor Kurcz elkérte tőle.

Hát ez meg?, kérdezte egyszerre Tamás és Vali.

Egy kő, mondta Marcsa Géza. Valahol találtam, már nem emlékszem, hol, hadarta, mint aki abban reménykedik, hogy amit gyorsan mond, az hamarabb száll el a semmibe.

Megnézhetem?, nyújtotta a kezét Vali.

Odaadta a kavicsot.

A nő megsimogatta, sőt, inkább mintha morzsolta volna. Aztán ránézett.

Jó kis kő. Olyan tenyérbe simuló. És még meleg szinte. Érezni, hogy a zsebedben tartottad. Vigyázz rá.

Vagy ő vigyázzon rád, mondta erre Tamás.

Marcsa Géza visszavette a kavicsot és zsebre vágta. 

Éjszaka kiment pisilni. Aztán a konyhába botorkált, hogy igyon. Besütött a hold, a falon élesen látszott a hosszú repedés, és a világító fehér csík, amit Tamás befestett, mielőtt eszébe ötlött a küszöbön álló világforradalom.

Neszt hallott a háta mögött. Megfordult, Vali volt ott.

No lám, mondta a nő.

Hát így állunk, felelte erre Marcsa Géza, csak hogy mondjon valamit.

A következő pillanatban érezte, hogy Vali a lába közé nyúl. Aztán boldogok leszünk vagy sem… Ez a kérdés?, suttogta.

Nem tudom, mondta Marcsa Géza. Tény, hogy ez is egy kérdés. Ám lehet, hogy mellékes a világ menete szempontjából.

Mert mi a forradalom?, kérdezte Vali, és a pizsamanadrágot szorítva közelebb húzta magához a férfit.

Fogalmam sincs.

Hát az, amikor az elnyomott társadalmi rétegek nem akarnak, az elnyomók pedig nem tudnak az addig működő módon élni. Nem emlékszel?

Nem. De lehet benne valami.

Bizony van, lehelte Vali.

Legalábbis a történelem viszonylatában, motyogta Marcsa Géza.

Felhő úszhatott a hold elé, mert hirtelen teljesen sötét lett a konyhában. Marcsa Géza felpislantott, és tényleg, most nem lehetett volna megmondani, mekkora részen van lefestve a falon a repedés. Sőt, a repedés maga sem látszott, egyáltalán nem.

***

Hogy van?, kérdezte doktor Kurcz. Feszesen ült a széken, a két kezét összetámasztotta, kis házikót formálva az ujjaiból.

Marcsa Géza érezte, hogy képtelen megszólalni. Mintha a nyelve helyett egy darab kő lenne a szájában, amit lehetetlenség megmozdítani. Vállat vont.

Tehát jól?, meredt rá a kezeiből formált házikó mögül doktor Kurcz. Vagy rosszul?

Marcsa Géza szárazon felnevetett.

Hát igen…, mondta. Ez a kettő.

Értem, bólintott doktor Kurcz. 

Leeresztette a kezét. Marcsa Géza most észrevette, hogy a kockás zakója hajtókájáról hiányzik a Nagymagyarország jelvény. Képtelen volt levenni a szemét arról az – úgy érezte – üressé vált helyről.

Mi a baj?, kérdezte doktor Kurcz, és most előrehajolt. Úgy nézett, mint a levelibéka, a szeme ebben pózban dülledtebbnek tűnt a szokásosnál.

Elveszett a… 

Nem tudta, mért nem fejezte be a mondatot.

Hallgatom, bólintott újból doktor Kurcz. Mondja el nyugodtan, mi veszett el.

Marcsa Géza előre bökött az állával.

A jelvénye. A zakójáról. Nincs ott.

Doktor Kurcz erre kissé zavartan nézett végig magán. A hajtókát megfogta a bal kezével és maga felé fordította.

A kurv…, mondta, majd gyorsan elhúzta a száját. Nahát, mondta, igaza van.

Doktor Kurcz felállt, kicsit megrázta a zakót, hátha onnan előkerül a jelvény. Aztán lehajolt és a fotelban, a fotel alatt és körülnézett. Amikor felegyenesedett, felhős arccal bámult Marcsa Gézára.

Nincs sehol, mondta, pedig az előbb még megvolt. Egy pillanatra bocsásson meg…, hadarta, és kisietett a helyiségből.

Marcsa Géza kicsit várt. Kintről nem hallott mást, csak távolodó parketta recsegést.

Odament az ablakhoz. A sötétkék hegyek fölött most piszkosszürke felhők terpeszkedtek, az átjátszó torony tetejére is rátelepedett a rongyos, télvégi köd. A nadrágzsebébe dugta a kezét, lassan, mint aki pontosan tudja, miért nyúl oda. De a zsebe üres volt. A kavics!, hasított belé, szinte beléremegett. Aztán a következő pillanatban megnyugodott, elmosolyodott. A követ Valinak adta. Búcsúzóul. Vali még meg is kérdezte, hé, neked nem fog hiányozni? Nem, felelte, jó helye lesz nálad.

Tamás akkor is az erkélyajtónál állt, a szemébe csöpögtetett.

Annyira előtte volt most az egész kép. Nem is érti, miképp felejthette el.

KategóriákJAZZ