Kortárs irodalommal (is) készült karácsonyra a Szabad Pécs. Pécshez, Baranyához kötődő írók, költők, irodalmárok, újságírók felkérésünkre írt műveit közöljük.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Szabad Pécs Karácsonyi történetek 2019 című sorozatunkban ma Getto Katalin esztéta, fordító, muzeológus Kádár-karácsony című tárcáját olvashatják.
Getto Katalin
Kádár-karácsony
Verának, Gazsinak
A hetvenes években a karácsonyt nem karácsonynak hívták, hanem fenyőünnepnek. Az iskolában oroszórán a V leszú rogyilasz jolacska kezdetű dalt énekeltük, kis fenyő született az erdőben, és a tanárnéni eredeti, Moszkvából hozott képeslapokon mutatja meg a Gyed marózt, Télapót, Fagy apót, aki hasonlít a mi Mikulásunkra, csak félelmetesebb, és nem hogy nem december hatodikán jön, hanem még a mi karácsonyunkkor sem, hanem valamikor újév táján, és akkor is csak a Szovjetunióban.
A tanár néni egyszer nagy, vaskos tábla szovjet csokoládét is hoz az iskolába, nagyon díszes papírja van, és a sztaniol is sokkal sárgább, mint az itthoni csokié, de nem szabad megkóstolni, örök emlék az neki, nem arra való, hogy megegyük.
A Jézuskáról az órán nem beszélünk, csak a szünetben. Az egyik osztálytársam azt terjeszti a suliban, hogy az ajándékot nem a Jézuska hozza, hanem a szüleink veszik. Ezt otthon elmondom a bátyámnak, aki erre – általam – azt üzeni neki: ha még egyszer ilyet mond, nagyon meg fogja verni.
Karácsonykor mindig hóért fohászkodunk, mert kiábrándítóan szárazak a telek. Fehér karácsonyt jóformán csak a nyugatnémet rokonoktól érkező képeslapokon látunk, amelyek ott díszelegnek Ómama kredencén. Ezek viszont embertelenül gyönyörűek; gyémántporral van megszórva rajtuk a havas táj, csillámos lesz tőle az ujjam. Ha szétnyitom, cérnavékony hangon muzsikál. „Fröhlihe vejnáhten, olvasom, frőlihe, javít ki Ómama, úgy görgeti az omlós r-t, mintha egy darab forró diósbejglit hűtene a szájában.
A bejgliillat Ómamát jelenti; nálunk, Pécsen, töltöttkáposztaszag lengi be a két szoba-cselédszobás lakást, ahol szürke cementlap borítja az étkező padlóját, és ha kihúzzuk az ebédlőasztalt, a négyzetes hétköznapiból ünnepi téglalapot csinálunk, akkor már csak oldalazva lehet elférni az asztal és a bátyám heverője mellett, de azért ez akkor is polgári lakás, még a háború előtt épült, az enyém a cselédszoba, mert én vagyok a lány. A bátyám az étkezőben alszik.
Adventi koszorúról még nem is hallottunk, igazság szerint azt sem tudjuk, mi az advent, vendégváró koszorú sincs az ajtón, az épületek sincsenek égősorral körbekerítve, egyáltalán, odakint az utcán alig utal valami arra, hogy karácsony van. Csak az üzletek kirakatában lóg néhány olcsó üveggömb a természetellenes pózokba feszített nejlonkombinék és trevira pulóverek mellett. Mindenki karácsonyfája sincsen. A karácsony a lakások ajtaja mögött kezdődik, elbújunk vele, mint valami családi titokkal, amihez senkinek semmi köze. Odakint nincs más, csak a szitáló ködtől nyirkos, hétköznapi aszfalt, meg a szemközti lakótelepi panelok.
Fenyőfát sem árulnak minden utcasarkon; talán lent, a vásártéren, és még néhány helyen, de erről nem sok tudomásunk lehet, mert ahogy anyánk mondja, a karácsonyfa beszerzése „a pasasok” dolga. Valóban, komoly férfimunka ez, ugyanis nem egyszerűen a megfelelő fa kiválasztásából és hazacipeléséből áll a feladat. A fáért meg kell harcolni a többi pasassal. Legtöbbször teherautók platójáról osztják a fákat, a pasasok pedig odalent tolonganak, tapossák egymást, olykor ölre is mennek egy-egy formás, friss fenyőért. Nem csoda, ha apám minden évben halogatja a favásárlást.
Az erkélyeken mindenfelé ott zöldellnek az összekötözött fenyők, a szomszédé is megvan már, vészesen közeledik a huszonnegyedike. Anyánk sokadik keserű kifakadása után apánk végre nekiindul, magányos lovag, és amikor megjön a fával, kerüli a tekintetünket. Mi is tapintatosan magára hagyjuk, miközben zsákmányát, mint egy vonakodó menyasszonyt, kituszkolja a porolóerkély keskeny ajtaján. És ahogy csúnya menyasszonyok sincsenek, tudjuk, a fa is csak szép lehet. Ha a mienk, akkor egyenesen a legszebb. Hiszen anyánk is a legszebb minden nő között.
A szenteste délutánjának alaphangját az öreg Rakéta porszívó adja meg. Orosz porszívó, ordít, mint a végítélet harsonája, és cirill betűkkel van ráírva, hogy „Rakéta”, amit úgy olvasunk a bátyámmal, hogy „pakema”, ezen sokat röhögünk, hogy létezhet egyáltalán ilyen béna nyelv a világon. Zúg a porszívó, samponillat és húslevesszag keveredik a levegőben. Anyám bevette magát a három négyzetméteres, spájzból kialakított főzőfülkébe, ahol egyedül is alig fér el – akkor sem lehetne neki segíteni, ha akarnánk. De nem is akarunk, hiszen öltözni kell; sötétedik már, indulunk a moziba.
A Petőfibe megyünk, hozzánk, a szigeti külvárosban az van közel. Ilyenkor mindig rajzfilmeket, gyerekfilmeket vetítenek. A mozi tele a hozzánk hasonló számkivetettekkel. A kiváltságosok nagyszülővel jönnek, de sokan csak úgy, mint mi: felnőtt nélkül, a kicsi a nagytestvér felügyeletére bízva.
Furcsa lebegésben telik el másfél óra: Peti, a rajzfilmkisfiú futurisztikus kalandjai peregnek a vásznon, de a képzeletünk máshol jár, otthon, ahol most készül valami, ahova talán ebben a pillanatban suhan be valaki, hogy a nagy, örök dolgok misztériumába burkolja a hetven négyzetméteres tanácsi lakást, ahol élünk.
Véget ér a film, tétován lépünk ki a már sötétbe borult Dr. Doktor Sándor utcára, és direkt lassan, magunkra kényszerített türelemmel indulunk hazafelé, szándékosan húzzuk az időt. Hogy legyen idő. Hogy legyen ideje a csodának megtörténni. Hiszen tudjuk, sok helyen kell ma még megtörténnie, nem várhatjuk el, hogy mi legyünk az elsők. Az ablakokat kémleljük, ahogy közeledünk hazafelé, a szobákban sok helyen égnek már a fények, a boldogok már ünnepelnek.
Hunyorogva nézzük a nagy, színes savanyúcukorra emlékeztető karácsonyfaégők sziporkázását. Tudjuk, hogy nekünk olyan sose lesz, mert a mi Jézuskánk a gyertyát szereti, a mi fánkon igazi gyertyák égnek majd, amilyen már senkinek sincsen, de apánk elmagyarázta, hogy az sokkal szebb, mert az, igazi. Eleven láng, nem snassz műanyag.
Szorongva nyitunk be a kapun, a lépcsőház most is macskaszagú – hiszen át kell kelni az alvilágon annak, aki el akar jutni a fényes birodalomba, ahol a teremtés zajlik.
Csöngetünk. Tétova léptek zaja hallik az ajtó mögött. A megnyíló résben anyánk rémült arca jelenik meg.
– Már itt vagytok – kérdezi bűntudatosan. – Még nincs semmi … kicsit még sétáljatok a ház körül.
Sétálunk. Szabályos köröket rovunk a tömb hátsó oldala mentén, a porolóudvar körül, ahova a cselédszoba – az én szobám – ablaka néz, de most sötéten, elutasítón mered ránk az is. Továbbmegyünk, a garázssor felé, aztán visszakanyarodunk a Kun Béla térre. És máris ott állunk, megint, a kapu előtt.
Nincs mobiltelefon. Akkor egyszerűen felhívnánk anyánkat. Így a jelekből kell következtetnünk a dolgok állására.
Lessük a nappali ablakát, a behúzott sötétítőfüggöny mögött most mintha derengene egy kis fény. Felmegyünk, és most már tényleg van valami, és ilyenkor rohanni kell, lerúgni a cipőt az előszoba közepén, és egymást lökdösve, vágtában tenni meg azt az öt métert az előszobából a nappalin át a szüleink hálószobájáig.
A kétszárnyú üvegajtó, a polgári lakás első számú attribútuma, most már kitárva áll, s mögötte, apánk rajzasztala mellett ott a karácsonyfa. Csendesen nyújtózkodnak rajta a komoly gyertyalángok, a csillagszórók kis rakétái meg, mint apró ördögök a szende angyalkák mellett, fröcsögve, köpködve, kénköves bűzt árasztva szórják szikráikat.
Az ajándékok nincsenek becsomagolva, nincsenek szép karácsonyi csomagolópapírok, nincs bontogatás, egyszerre tolul elénk minden. Erre az eksztatikus pillanatra, az ősrobbanás örök pillanatára van kihegyezve az egész rendezés, amikor a tágra nyílt szem egyetlen, hatalmas falatban nyel el mindent.
Dermedten állunk, a látványra meredünk, de nincs fókusza a tekintetünknek, az egészet érzékeljük, amely még nem hasadt fel részletekre. Abban az öt másodpercben a dolgok – bababútor, földgömb, narancs, banán – még nem válnak el saját ideájuktól – majd csak a következő pillanatban válnak játékszerekké és gyümölcsökké.
Aztán levetjük magunkról az örökkévalóság dermedtségét, és most már fürdőzünk az ajándékokban, habzsolunk, számba vesszük kincseinket, egy-egy oldalpillantással már a másikét is felmérve. Villámgyors összehasonlítás: nem hosszabb-e a másik banánja, nem nagyobb-e a narancsa, de nem, a teremtő igazságosságával van elosztva minden.
Bátyám kibontja a finom selyempapírba csomagolt vérnarancsot. Nem eszi meg, majd magával viszi az ágyba, és lefekvés után még hosszan szagolgatja, úgy alszik el.
De a banánt, azt megeszi, legalább az egyiket, pedig még csak most jön a vacsora. Áhítattal vetkőzteti ki a héjából, mint egy szép testet a ruháiból, és kifordul a szemgolyója, amikor beleharap.
Banánt, narancsot csak karácsonykor eszünk, csak akkor kapni. Akkor sincs mindenkinek. Csak az olyanoknak, akiknek ügyes anyukájuk van, mint nekünk. Az ilyen anyukák munkaidőben szökdösnek ki a városba az irodából, ha a női riadóláncon megérkezik a hír, hogy a Nagycsemegében vagy az Államiban banánt lehet kapni. Egymásnak falaznak a nők, a szerkesztők, rajzolók, gépírónők és költségvetéskészítők, míg egyikük sorban áll a boltban, a jó főnökök pedig szemet hunynak a hiányzás felett. Hisz az ő feleségük is banán után szaladgál valahol.
Asztalhoz ülünk, megvacsorázunk, aztán visszamegyünk a szobába, és már nincs is más, csak az, hogy befekszem az új könyvemmel a fa alá. A velőmig hatolt a látvány, amikor megláttam ott állni a fa alatt, zöld borítóján megfeneklett, törött árbocú vitorlás képe, mellette sötét kis alak, aki tutajon térdepelve éppen a hajóroncs felé tart. A robinzon, hallottam már ezt a nevet, kinyitom, és vége, snitt, black out, beszippant a fekete lyuk, valahonnan nagyon messziről hallom a tévéből szivárgó szintetizátorhangú karácsonyzenét, meg egy női hangot is, talán a Takács Mariét, kellemes ünnepeket kíván a fővárosi tatarozó vállalat, jövő évben is várja ügyfeleit a patyolat mosodahálózat, köszönti önöket az ünnep alkalmából a tefu, a tungsram, a gelka és a mávaut.
Egy darab bejgliért nyúlok, oda van készítve mellém a kistányérra, alulról bámulom a fát, a kis hóember zöld drágakőszeme szikrát hány, ahogy lassan körbefordul a cérnaszálon.
Az ablakhoz lépünk a bátyámmal, fürkésszük a sötétséget, nem szállingózik-e véletlenül egy-egy hópihe. De nem, azt jobb, ha nem várja az ember, az talán már túlzás is lenne. A szemerkélő esőben nedvesen fénylik az aszfalt, a szemközti panel ablakaiban vidáman égnek az olcsó piros-sárga fényecskék.
Lenézőn és vágyakozva bámuljuk őket.
