Nemcsak a Tarrt világhírűvé tévő, különleges és megismételhetetlen, hétórás Sátántangót nézhetik meg nagyvásznon egy vetítés erejéig a pécsi Apolló moziban, de az életmű legfontosabb darabjait mind levetítik a Tarr Béla retrospektívben.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Különleges díjat, az Európai Filmakadémia életműdíját vehette át a múlt év végén Tarr Béla Berlinben, amely Budapest mellett a legfontosabb város karrierjében, utolsó egészestés filmje, A torinói ló megkapta a Berlinale zsűrijének nagydíját, az Ezüst Medvét.
Tarr világviszonylatban biztosan az egyik, ha nem éppen a legismertebb magyar filmrendező, és egészen biztosan a magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb és legeredetibb, s egyben legnagyobb hatású, világviszonylatban is ható alkotója. Aki immáron több, mint 35 éve egy alkotói csapattal dolgozik, köztük feleségével, Hranitzky Ágnes vágóval, Krasznahorkai László íróval és Vig Mihály zeneszerzővel. A Guardian korábban a világ 13. legfontosabb rendezőjeként említette.
A pécsi Apolló mozi retrospektív vetítéssorozattal tiszteleg Tarr Béla előtt, januárban öt napon át öt kiváló filmjével ünneplik a rendezőt.
Először az 1987-es Kárhozatot láthatják, amely meghozta Tarr számára a nemzetközi elismerést, akkor indult meg azon az úton, amelynek a végén a kortárs szerzői film kultikus figurájává vált – írják. A vetítések nem tartják az időrendiséget, a második film az 1981-es Szabadgyalog: Tarr Béla dokumentarista korszakának meghatározó darabja, amelyről azt írják, hogy szociografikus pontosságú és létfilozófiai mélységű egyszerre. Ezt követi Tarr Sátántangó melletti főműve, amely szintén világsiker lett, a 2000-ben bemutatott Werckmeister Harmóniák, amelyről egyrészt sokan állítják, hogy a leginkább említhető a Sátántangóval együtt, illetve amelyeket a Kárhozattal együtt egyfajta trilógiaként szoktak említeni, noha három teljesen különálló történetet mesélnek el, ugyanakkor Tarrnál sokkal fontosabb a filmnyelv, az elbeszélés módja, másrészt igazából ugyanarról mesél a különböző történeteken keresztül is. A Werckmeister: létfilozófia, apokalipszis és egy szent bolond kálváriája.
Negyedikként az 1987-ben 22 éves Tarr Béla első rendezése, a Családi tűzfészek lesz látható, ami kordokumentum, szociológiai látlelet és a kisszerű emberi viszonyok kíméletlenül őszinte feltárása. Végül pedig „a grandiózus Sátántangó, egy afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtörési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek”.
Akárhogyan is, mindegyiket ajánljuk, így egyben, egymás után pedig egészen biztosan felejthetetlen és talán megismételhetetlen élményt jelent majd.
19? Lapot!
