A gyászhír röviden: 2020. január 2-án, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Mándli Gyula, a pécsi Tiborc Utcai Általános Iskola és az azt felváltó Koch Valéria Iskolaközpont tanára. Temetése 2020. január 13-án, a 14.00 órakor kezdődő szentmisét követően lesz a Pécsi Köztemetőben. Az alábbiakban Mándli Gyula egy volt diákja búcsúzik.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Abban a hitben vagyok, hogy az elmúlt napokban sok igazán jó embernek kellett megszületnie. Mármint, sok olyannak, aki azután egész életében nemes lelkű lesz, és a jót fogja szolgálni.

Mert nem lehet olyan, a természet egyszerűen nem így működik – „A természetben nincs rút, csak a jellem” –, hogy ami elveszik, az ne szülessen meg újra. Nem, nem a reinkarnációról beszélek, sőt. Ha hinnék például a jó és a rossz örök harcában, akkor egészen biztosan más ember lennék. Sokkal nyugodtabb, mosolygósabb és kiegyensúlyozottabb is, biztosan. De nem abban hiszek, hanem abban, hogy a jó végül, majd valamikor legyőzheti a gonoszt. Illetve nem is legyőzheti, hanem megváltoztathatja. Ezért érdemes felkelni minden reggel, és azt gondolni, hogy érdemes jónak lenni. Nem mondom, hogy mindig sikerül. Sőt azt sem, hogy bármikor is sikerült, csak azt, hogy miben hiszek. És, persze, abban is, hogy ha abban hisz valaki, hogy a jó volt először, csak a jó, és aztán lett gonosz is, mert valami félresiklott, akkor abban is hisz, hogy érdemes törekedni. És akkor nagyon nem mindegy, hogy kikkel hozza össze az élete során a sorsa. Különösen nem mindegy, hogy az életnek egy olyan érzékeny szakaszában kik vesznek körül minket, mint a tízes éveink eleje. 

Egészen biztosan nem egy és még csak nem is néhány ember határoz meg egy másik embert. Biztosan nem. Nagyon sokan határoznak meg mindannyiunkat. De az is biztos, hogy mindenkinek az életében van néhány ember, de egy biztosan, egyvalaki egészen biztosan, aki igazán meghatározó tud lenni. Én szerencsés vagyok, mert több ilyen emberrel is találkoztam. Az egyikük Mándli Gyula volt. A Mándli. A Gyula bá’. A nagyszüleimet nem számolva ő volt számomra a leginkább meghatározó ember. És egészen biztos vagyok abban, hogy annak csak nagyon kis mértékben volt jelentősége, hogy ő a fizika mellett matematikát is tanított, s az utóbbi egykoron tényleg fontos volt nekem.

Sokkal fontosabb kapocs, hogy négy évig az osztályfőnököm volt. És még fontosabb, hogy tanár volt, csupa nagybetűvel, sőt: a tanár, nagybetűkkel, nagy a-val. A legfontosabb azonban, hogy ember volt, jó ember, nagyon jó ember. Magának való. Nem magányos, hanem egyedül élő – ezt egyszer ő maga mondta. Nagyon remélem, hogy igazat mondott. Ez volt az egyetlen olyan, amit talán nem hittem el neki, és amivel kapcsolatban felmerült bennem, hogy A Mándli talán most (akkor) az egyszer nem mondott teljesen igazat.

Olyan ember volt, aki nem hangoztatta azt, hogy higgyünk a jóban, és mondjunk igazat. Nem tartott erkölcsi prédikációkat, hanem úgy élt, úgy tanított, úgy viselkedett, hogy az egész lénye ezt sugározta. És azt, hogy hisz bennünk, a tanítványaiban.

Szerintem mindenki, akit tanított (OK, a legtöbben, akiket tanított, ebben már teljesen biztos vagyok) jó emlékeket őriz róla. De szerintem nagyon, nagyon sokan vagyunk olyanok, akik ismerték, és emiatt jobbak lettek, és ha már meg is koptak az emlékek öt-tíz, vagy húsz-harminc év után, még mindig ott van bennük ez a jóság.

Én is ezt remélem. És azt, hogy A Mándli, A Gyula bá’ is vitt haza mindennap, majd minden tanév végén valamit tőlünk, és hogy a legvégén emlékezett erre is. És hogy a jó a végén…

Abban a hitben vagyok, hogy az elmúlt napokban sok igazán jó embernek kellett megszületnie. Mert most nagyon nagy űrt érzek, és a világ egészen biztosan rosszabb hely lett január 2-án éjjel.

KategóriákGyász