Tárca Balogh Robert pécsi írótól. Apa-hét, még napsütésben, de már önkéntes karanténban.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hétfő reggel jött egy régiségkereskedő. Erőszakos. Szórakoztató. Amúgy is el akartam adni néhány cuccot, csak a helyet foglalta. Apám semmitől nem tudott megválni, akadt itt agancs, teljes trófea, porcelán… Ismertem a piaci árakat, mert körbe néztem. Kicsit alkudtam, kicsit kérettem magam. A fickó dörzsöltebb nálam, de nem tudta, kivel volt dolga, eltérő kommunikációs technikával dolgoztunk, nem járt rosszul, én sem. Hagyott nálam egy csomó pénzt, megspóroltam egy csomó időt. Mondjuk azt, hogy az ég küldte. Tart a felkészülni a karanténre program, két kisgyerekkel, egyedül. Anyuka másutt, de ez már az ő dolga. Hetente váltjuk egymást, ki van a gyerekekkel.
Az egyetemen dolgozom, megengedik, hogy otthonról végezzem el a munkát. Két interjú közben lehet merengeni. Akarom-e, hogy érzékeljék a gyerekek a tanácstalan emberek nyomorát? Hogy lássák a kesztyűt viselő pénztárosokat, a banyatankkal szlalomozó maszkos öregeket, amint iszonytató mennyiségű cuccokat cígölnek? Hát nem. Ameddig lehet, kimaradnak a pánikból. Persze egy háztartásban jó, ha akad némi kaja. A szocializmusban nőttem fel, hiánygazdaság volt. Tele hűtő, a polcon áll még néhány kiló liszt, rizs, zabpehely, müzli, paradicsomkonzerv, sajt, zöldség, gyümölcs… ami kell még, az néhány kis extra, személyre szóló meglepetés… Ezt megfejeltem némi új könyvvel, 24 színű gyurmával, vízfestékkel…
Az iskolás gyerek az első napon, amikor nem mehetett, szomorúan mondta, hogy ő szeretne tanulni. Meg végül is szereti az iskolát. Másodikos, többször elképesztett azzal, hogy milyen szinten képes rávilágítani a közoktatás problémáira – de a közösség és a szívüket-lelküket beleadó tanárok hiányoznak számára. Tartunk napirendet. Valamifélét. Nincs ébresztő, a nyolcéves így is felkel, lemegy a nappaliba negyed nyolckor, élvezi a magányt, a csendet. Olvasgat, bámulja az ablakból a madarakat. Szereti, ha békén hagyom kicsit. Kap tíz percet, aztán eszünk, közben lassan lekocog a négyéves, cukiskodik, majomkodik, magyaráz az ovistársairól, hogy hamisan énekeltek és ő nem bírta elviselni, rájuk szólt. Vagy hogy találkozott egy unival (unikornis), akinek kék volt a koronája és ismer egy olyan madarat, aki tud bukfencezve énekelni… Befutnak közben az emailek, mi a mai menet. Mit kell tanulni. Laptopon is akad melója a gyereknek, meg nyomtatva és persze a tankönyvből.
Megható, ahogy igyekeznek a tanárok, az új technikával birkóznak. Ismerem a fiam, de új dolgokat tanulok meg, akár magamról is. A figyelemről, a kitartásról. Hogy mikor kalandozik el. Közben hol a kicsire figyelek, hol főzök, hol telefonálok, hol gépelek egy kicsit, aztán a fiam elakad, megoldjuk, akkor bevetek egy énekórát, tízóraizunk… A kicsi fest, a nagy németül olvas, majd le kell rajzolnia a március 15-i ünnepséget. Jessz um Pepi! Micsoda kreativitásra nevelő rajzfeladat. A harmadik napra összeáll a tanárok fejében, hogy mekkora mennyiségű feladatra van szükség, s én is megúsztam, hogy szólnom kelljen. Letöltöttem egy régebbi Alma együttes lemezt, az jó lesz holnap táncórának.
A következő szünetben pizzatésztát gyúr, aki szeretne, közben hétágra süt a nap, ki kéne menni a játszóra, de azt most már nem lehet. Ebéd utánra is maradt feladat, lenyomjuk gyorsan és irány az erdő. A hegyen alig lézeng valaki. Süt a nap, harapni lehet a levegőt, a madarak hozzák a koratavaszi sztenderdet… Mindenki élvezi, hogy szedhet medvehagymát, versengenek egymással a gyerekek, nekem be kell szállnom a kicsi mellé, mert lemaradt. Az ő zacskójába gyűjtök. Aztán uzsonnázuk egy padon, közben beszéltem egy berlini barátnőmmel, lázas, egy hete köhög, pénteken talán szűrik koronavírusra. Egy másik is jelentkezik, Pesten ápolónő, sorolja a fejetlenség következményeit. Hogy mennyire nincs felszerelés, hogy fertőzött végig egy beteg harminc egészségügyist, mentőstől kezdve a mentőig, hogy az orvosok, ápolónők… És jó, hogy mi hetekig betegek leszünk, mert azok leszünk szinte biztos, de hogy a szüleinkkel mi lesz. Már akinek van, teszem hozzá magamban. Közben a gyerekek azon civódnak, hogy kié legyen a piros színű szendvicskrémes kenyér. Én hülye megettem az egyiket, mert akkor még senkinek nem kellett, de most hogy csak egy maradt, már sehogy sem jó. Az egyik sír, a másik duzzog, amikor félbe töröm. Azt hallgatom, hogy ki fogja majd kikanalazni a magyaros vajkrémet és mekkora kanállal. Aztán lefelé már megy a majomkodás. A kicsi közli, hogy fáj a lába, felveszem a nyakamba. A nagy csak hátrafelé hajlandó menni, s minket instruál kézmozdulatokkal, hogy merre menjünk. Néha megbotlik, néha rákiáltok, amikor a turistaút csupa szikla, de mindenki jól szórakozik. Van vagy tizennyolc fok, teli torokból tavasz!
Ahogy hazaérünk az autóval, kádba dugom őket, közben elküldöm a leckéket – lefényképezve, meg hangfelvételen, felporszívózom a nappaliban keletkezett nápolyimorzsamezőt. Aztán pizsamában eszünk, desszert is kerül az asztalra. Egy egyetemista csoporttársam instáján láttam, hogy mit csinált a gyerekeinek. Joghurtos túróba kevert fagyasztott gyümölcsöt. Ebben a tempóban nem mindig kapcsolok. Nem lett annyira dizájnos az enyém, mint az övé, de a fagyasztott málna és liofilizált eperpor kombó, ahogy elkeveredett, a rózsaszín egy olyan gyönyörű árnyalatát képezte, ami minden unikornis szeméből könnyeket csalt volna elő. Megnézünk egy Roald Dahl regényből készült filmet. A Matilda, a kis boszorkányt. Egy rémisztő igazgatónővel miként száll szembe egy kislány. Ahogy megérti a kicsi, miről is szól a film, már nem csak a poénokon röhög. Egymás szavába vágnak, hogy mi volt a jó, az izgalmas. Fogmosás. Kicsit én vagyok a sárkány, a fiam a lovag, a kiscsaj meg a hercegnő. Aztán könyvből meseolvasás után következik a fejből mese – Tatu úr a sztár már fél éve, aki kicsit katatón, magának való, de szórakoztató bátor lény, s mi véletlen, éppen egy teljesen üres világban kóborolt aznap este. Belealszok az altatásba. Hajnali háromkor kialudtan ébredek. Megírok két cikket, elküldök három levelet, beindítom a mosogatógépet. Leírok egy bekezdésnyit egy novellakezdeményből. Aztán alszom még két és fél órát.
Maradt még úgy háromhétnyi kajánk. Másnap megint a tanulás, a gyereknek fogytán volt a türelme. Az egyik kevésbé értelmes feladatot össze akarta tépni, mondta, hogy a cafatokat küldjük el a tanárnéninek. Igaza van, de valami megfeleléskényszerből határozott hangon megparancsolom, hogy ne tegye. Aztán megoldott egy teljes gépelt oldalnyi számolási feladatot hibátlanul. Láttam, hogy mennyire elege lett. Annyira szép volt az idő, majd húsz fok, napsütéssel – úgy is elromlik, hó fog esni – hogy gyorsan csomagoltam szendvicseket – szigorúan piros szendvicskrémmel – és irány a hegy. Ahogy befordultunk a Tévétoronynál állt ott egy kiscsapat nyugdíjas, csupa elit értelmiségi, még ismertem is őket. Ahogy kiszúrta az egyik a kicsiket, hangosan azt mondta, hogy menjünk gyorsan, jönnek a gyerekek! Csak kapkodom a levegőt, eddig arról volt szó, hogy vegzálják szegény öregeket, itt meg…
Körbejártuk a hegyet, egy sétányon. Ahogy a délnyugati részhez értünk, a késődélutáni napfény rózsaszínes-narancssárgája beborította a hegyet. A gyerekek a meleg színektől önfeledten bravúroskodtak egy padon és a köveken. Néha elsétált egy ismerős, tisztes távolságból pár kedves szó jutott mindenkinek. Este mese közben elaludt mindkettő. Végre nem az éjszaka közepén kellett dolgoznom. Másnap délelőtt közös tésztagyúrás a program, készül a medvehagymás pogácsa. Reggel adtam feladatot a nagynak, aztán közben kiderült hogy már szombat van. Jogosan háborodott fel, hogy az milyen hétvége, ha tanulni kell. Cserébe besötétítettem és megnéztük a Jégvarázs folytatását. A délután csendesen telt, hajót készítettünk tojástartóból, a nagy precízen, homogén festéssel dolgozott, még a festékbe ragadt ecsetszőröket is kiszedegette, a kicsi foltszerű hatásokkal élt – nemrég együtt néztünk egy Keserü Ilona albumot, onnan vette vajon? És egy hét után végre már nem rontotta el a nák-nék-et. Az ovi óta kezdett így beszélni. Teljes a nyugalom, kis nevetések.
A kicsi sokadjára kérdezett meg, hogy tényleg nem élnek-e unikornisok és hogy igazából lehet-e varázsolni. Mondtam nekik, hogy csak egy szót ismerek, amivel varázsolni lehet. A fiam nevetve kérdezi, hogy mi az, a csiribú? Nemet mondtam. Csak azzal, hogy szeretlek. Hogy ti is ebből születtetek. Aztán mintegy varázsütésre kitört a teljes őrület. A kicsi levetette a zokniját, futkározni kezdett a nappali és az ebédlő között, közben direkt hamisan énekelt, a nagy is csatlakozott hozzá, fejhangon visítozott, hajigálták a plüssöket. Nyunyi, a kedves unikornis pörögve szállt a lámpa fölé, egy kis oroszlán is ívesen repülte át a szobát, s jöttek medvék, kutyák, malacok… Alig lehetett fölparancsolni őket. Tatu úr is medvehagymát szedett persze, de egy hatalmas medve őrizte a mezőt, előbb menekült előle, de amikor elbújt egy fába, talált ott némi lépesmézet, s azzal megszelidítette. S medveháton végre el tudta intézni az őt vegzáló gonosz macskákat…
Ez a krízis eltarthat még vagy jó két hónapig. Az apahétnek meg vége. Sajnos.
