A magyar kultúra napja van ma. Balogh Robert író, lapunk külső munkatársának írása.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Veszteségeink
Amikor egy angliai kisvárosban élő barátod, ajándék gyanánt Radnótit szaval nekem a telefonon át. Nemcsak annyit, hogy „Neked térkép-e táj.” Vagy egy-egy sort, vagy versszakot. A címmel kezdte, de most idekívánkozik a következő sor is:
„Nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”
Az egészet végigmondta fejből. Elképedtem. Tudta, hogy elvégezted az irodalomszakot, nem oktatni szeretett volna, hanem ajándékot adott. Szép, nyugodt hangon szavalta el, ízlelgette a szavakat, nem hiszem, hogy sokat beszélgethetett magyarul mostanában, csak a családjával. Vers közben elgondolkodtam, mennyire szól a szöveg nekem, mennyire saját magának. Vagy inkább magából. Zavarba ejtően szép a „házakról csorgó vörös fájdalom.” Akár a himnuszban is lehetne a „Hisz bűnösök vagyunk mi”… annyira fohászszerű az egész, talán néhol már egy kicsit poros a szöveg, de lassan elért a kedvenc soromig: „ Nagy szárnyad borítsd ránk virrasztó égi felleg.”
A magyar kultúra napja az, amikor egy belga városból kapsz meghívót angolul, egy barátod lányának kiállítására. Ebbe a mondatba annyi minden beleszorult. Egy fiatal pár, kint tanulnak, nem éheznek, de európai szemmel nézve szegények. Meggondolják, mire költenek. Fotós és ékszerművész? Kortárs ékszer? Elmentek, de aligha hiszem, hogy visszajönnek. Mások a lehetőségek. Máshogy szocializálódnak. Más a gyökértelenség is. Mindig boldog a lány, amikor itt lehet, de amikor kérdem, hogy mi a legfurcsább neki itthon, azt feleli, hogy valami mindig zavarta itthon, de csak akkor tudta megmagyarázni, amikor Belgiumban volt újra. Hogy itt, Magyarországon mennyire feszültek az emberek. Hogy ez Belgiumban nincs. Ott nyugalom van.
Egy barátom lánya divattervező németföldön, egy másiké orvosnak tanul, mások mérnöknek, építésznek… Valaki fordító, egy irodalom-történelem szakos tanárból áruházi pék lett, egy másikból idősgondozó… A magyar kultúra napján rájuk is gondolok.
Amikor látok egy közösségi oldalon egy fotót, ahol az amerikai feleséggé lett gimnáziumi ismerősöm magyar vizslát sétáltat, hol máshol, mint New Yorkban, egy közparkban… Amikor néha beszélgetünk, ajánlhatok könyvet, mit olvasson. Ne vastagot légyszí’, és ne novellát, regényt. De szoktam könyvet ajánlani Franciaországban élőknek is: „Csak legyen meg e-bookban, és novella legyen! Sokat költözködünk, könyvet többet nem cipelek!” Egy nagyváros délen, él ott több feleség, még könyvklubot is terveztek évekig, de akkor elutaztak Algériába pár évre… Ki tudja ezt követni?
A magyar kultúra napját jelenti számomra, amikor párévente összefutok egy zenésszel, aki egy hajón játszik két kontinens között. Éppoly természetességgel mesél Portugáliáról, Floridáról, mint mondjuk én Tihanyról, Orfűről vagy Szegedről. És az az érdekes, hogy ugyan rakódtak rá rétegek, de ugyanúgy beszélünk, mint sihederkorunkban.
Az is a magyar kultúra napja, amikor SMS-t kapok Hawaiiról, hogy megvalósította egy barátom a kamaszkori vállalását, azzal, hogy ott bicajozik.
Amikor rád ír egy volt szerelmed Németország szívéből, hogy látta, hogy felolvasóested lesz és szívesen eljönne, csak nem tud. Lesz online közvetítés? (A pandémia előtt nem sok élőzés volt.) Az is magyar kultúra napja, amikor azt feleltem, hogy nem.
Vagy Vietnámból rám írt egy csoporttársam az egyetemről, hogy Esterházy Péter azt így vagy úgy gondolta-e szerintem. És hogy Nádast te tényleg tudsz olvasni? Nem csak nyomod a vakert?!
Szóval létezik-e magyar kultúra?
Határozottan mondom, hogy igen.
De amikor 2000 körül Párizsban, egy ötemeletes könyváruházban, megkerestem a magyarokat, elbizonytalanodtam. A franciák ahhoz éppen elég messze vannak tőlünk, hogy ne értékeljenek minket túl, és ami onnan látszik a magyar kultúrából, az tényleg van. Eleve nem találtam magyar polcot, több ország irodalmának volt természetesen, hanem a kelet-európaiakba ömlesztettek néhány magyar kötetet. Örkényt, Esterházyt, Molnárt… Talán egy tucatnyi könyvet öt emeltnyiből. És ahogy sétáltam a Pompidou-ban, egyszercsak ott termett egy Kassák kép. És büszke voltam, hogy az egyik kedvenc költőm festeni is tudott, nemcsak a „nikkel szamovár”…
Akkor is elbizonytalanodtam, amikor 2010-ben a német kulturális minisztert kérdeztem a magyar irodalomról (merthogy Konrád, Esterházy meg Nádas…) Hát, ahogy én semmit nem tudok a bangladesi költészetről, úgy ő is annyit tudott a magyar kultúráról, az egyik titkára jegyzetelni kezdett vadul, s az orra alá tolta a feleletet. Akkor azt éreztem, hogy amire mi itt annyira büszkék vagyunk – és jogosan – az nem biztos, hogy máshol is látszik érdeme szerint.
Amikor a magyar kultúra napját ünnepeljük, mindig megemlékeznek Kölcseyről és a himnuszról. Ki tudná hibátlanul, fejből… elmondani? Az egészet…
Amikor azt olvastam a tizenötéves Kölcseyről, hogy Csokonai Vitéz Mihály temetésén nem mert odalépni Kazinczy Ferenchez, megsajnáltam. Később vidéki nemes lett belőle, aki nem szerette azt a léha életet, ami megjárt volna neki, nem lovagolt, nem járt vadászni, nem vedelte a bort, nem szerette a pipát… Akkor is megsajnáltam. Valami furcsa szomorúság ülte meg ezt az embert, ami a költőre is jellemző, a sorsára szintúgy. A Himnusz is szomorú.
Ki szokott Kölcseyt olvasni csak úgy az elvakult Kölcsey-kutatókon kívül? Hiába írta ő a himnuszt, nem a legkönnyebb olvasmány, Csokonainál máig fel-felcsillan a nyelv, Petőfinél csilingel, mennydörög, csipked, de Kölcsey nyelvét már kevésbé használjuk, más lett az oktatás (tízévenkénti reformmal számolva is legalább 16 lezajlott a halála óta). A Himnuszt harminchárom évesen írta, tankönyvi módon fogalmazva: csekei magányában, 1823-ban. Csak évek múlva jelent meg nyomtatásban. Milyen szöveg ez? Egy ima. Nem a szokásos himnusz, nem dicsőit, vagy lelkesít, inkább önostoroz. Nem lehet rá jól menetelni, ebből a szempontból nem praktikus. Nem lehet túl könnyen énekelni, a legtöbb rendezvényen beadják felvételen és a „balsors, akit régen tép”-nél már nyújtjuk, mint a rétestésztát, vagy ott tátogunk bizonytalanul, vagy egészen halkan, tizedmásodperces késéssel énekeljük… Miért?
Az, hogy a Himnusz a romantikában fogant, még nem magyarázat semmire. Az is igaz, hogy ma ilyen szavakkal ritkán dobálózunk, mint halálhörgés, siralom. De ilyen magasztos töltetű kifejezéseket sem élünk, mint „nektárt csepegtettél”, „gyúlt harag kebledben”, „bércre hág és völgybe száll”…
Most újra és újra elolvastam a Himnuszt, másként szólal-e meg az ismeretlen része. Ismeretlen? Az első versszakon túli szövegrészekre gondoltam, amelyek már nem férnek bele a 90 másodperces verzióba. Újra csak azt érzem, hogy a Himnuszunk a romantika terméke, azé a romantikáé, amely a nacionalizmust is megteremtette: a múltból következő szerves fejlődésből lesz a nemzet egységgé. Kölcsey ha ma élne, tisztában lenne az azóta eltelt filozófiai iskolákkal. Ma fejlődés helyett változásról beszélnek inkább. Egység helyett sokszínűségről… Nem kérhető ez rajta számon. Csak furcsa.
Nem tudom, hogy ezt a két sort, melyik kortárs költő merné leírni, így ahogy van, felkiáltójellel a végén:
„Megbünhödte már-e nép
a multat, s jövendőt!”
Mára a felkiáltójelek is sokszor kérdőjellé szelídültek. Sőt. Elharapott, hiányos mondatokká. Idecitálom Weöres Sándor egy rádióinterjújának részletét:
„UI.: Akárcsak Kassák művészetéről, az Önéről is azt tartják, hogy nemzetietlen. Nem gondolja, hogy a népi elem egyben nemzeti jelleget is ad egy művészetnek?
WS.: Hát most, a XX. század végén egyáltalán nem tudom már, hogy mi az a „nemzeti” és mi az a „nemzetietlen”. A nemzet a romantikus kor által felvetett fogalom, Németországból, a Junge Deutschland, Novalis és Schelling ezeknek a környezetéből eredt; egy tipikusan germán fogalom a nemzet, ami hát a magyar romantikán keresztül is lobogott és piros-fehér-zöldezett, de azt hiszem, most már túltehetjük magunkat ezen a fogalmon. Keletkezett a német romantikával és talán el is múlt a romantikával, úgyhogy most már ennek a problémának talán kevés igazi értelme van.”
Hozzáteszem, Weöres Sándor 1973-ban nem a mai nacionalizmusról beszélt itt, talán Németh Lászlóra gondolt, talán másra. De mi történik, ha az ő nyomán a „nemzeti” szó mai használatát megkérdőjelezem: „Nemzeti” Dohánybolt? „Nemzeti” Útdíjfizetési Szolgáltató Zrt.? „Nemzeti” Mobilfizetési Zrt.? A sor folytatható. Ez az, amikor egy jelző a politikai közbeszéd által kiüresedik. A nyelv sosem a bonyolultabb rendszerek felé halad, hanem egyszerűsödik, a sallangokat leveti. Ha a „nemzeti” jelzőt elhagyjuk, látható, hogy nem változik a Dohánybolt, az Útdíjfizetési Szolgáltató Zrt. és a Mobilfizetési Zrt. működésének értelme, a jelző ezen a módon csak egy sallang volt, semmi funkciója.
függelék
Amikor találtam nemrég egy egészalakos Bartók-képet, az volt a magyar kultúra napja. Egy gyönyörűen, népi motívumokkal festett szekrény előtt ült a földön, kigombolt fehér ingnyakkal, zakóban, nadrágban, s mezítlábasan hordta a szandált, akárha ma fényképezték volna le. Ez az ember írta a Csodálatos mandarint vagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, ez az ember gyűjtött magyar, román és török népdalokat. A 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjeként majdnem éhen halt, mert nem hazudott, és tisztességesen adózott Amerikában. Azért halt csak majdnem éhen, és azért nem lakoltatták ki, mert előtte elvitte a betegség.
A magyar kultúra napja az, amikor – bármikor – hallom, ahogy Parti Nagy Lajos verset olvas, kicsit lecsúszik a szemüvege, megigazítja, felnéz és folytatja. Vagy ahogy hallom Bari Károly szikár, szigorú hangját, ahogy felolvas. Vagy ahogy Tolnai Ottó a Kisinyovi rózsát olvassa a Trafikban, annyit kellett nevetni, hogy fájt a levegővétel. Vagy ahogy Zalán Tibor két vers közt beletúrt a vörös szakállába. Vagy ahogy a színházban többen álltak a Mohácsi János rendezte Csak egy szögön, álltak és sírtak a gázkamrás jeleneten. Vagy amikor megtalálom a neten az Ács János rendezte Marat/Sade-ot, azt az előadást, amitől legendássá vált Kaposvár. Vagy amikor látom egy intellektuálisan dohogó posztját Jeles Andrásnak, s felötlik, hogy ő rendezte a Kis Valentinót. A Magyar kultúra napja ott van az Ördögkatlanban, vagy hogy jártam Keserü Ilona műtermében, s láttam azt a helyet, ahol korábban az a falikárpit hevert, amit megvásárolt a New York-i Metorpolitan múzeum. Vagy ahogy Visky Andrással utaztunk a Duna-deltában és ő fellelkesedett, amikor látott egy napszítta fából tákolt kalyibát, hogy ilyenben éltünk, amikor idetelepítették a családot… Vagy amikor egy zenésszel próbáltam elmagyaráztatni egy Kurtág-darabot, és ő egyszerre kacagott, és a fejét vakarta, hogy magyarázza el nekem azt, amit nem tudok. És az is a magyar kultúra napja volt, ahogy Térey Jánossal beszélgettünk egy nyáresti fogadáson, két fia a sütiket falta, vagy körülötte keringtek, forogtak, mint a kislegyek, ő meg lazán, de erélyes lecsitította őket, majd azt mesélte, hogy mennyit támadták az utolsó könyvéért, de hát addig egy rossz szót sem kapott, hát megérdemelte, mondta önirónikus, kicsit szerzetesi mosolyával az arcán pár sör után.
Utóirat:
A magyar kultúra napján, marketing szempontból jól jön, ha halott vagy. Kit érdekel egy kortárs művész? Halj meg, barátom, akkor már csak dicsérni lehet téged is! A halottnak mindenki a druszája, a halottat mindenki szerette, imádta. A halottat lehet dicsérni. Nem problémás, mint egy élő, hús-vér alak. A halottnak jó a sajtója: még a hírekbe is bemondják a nevét, ha elég díjat kapott, egy napig óránként szerepelhet a rádióban, még öt másodpercnyi szünetet is hagy a bemondónő a következő hír előtt, utána. És tényleg az összes újságban fényképpel is szerepelhetsz barátom, ha halott vagy. Okosan hallj meg barátom, ez egyszeri, megismételhetetlen alkalom…
