Kortárs irodalommal (is) készült karácsonyra a Szabad Pécs. Pécshez, Baranyához kötődő írók, költők, irodalmárok, újságírók felkérésünkre írt műveit közöljük.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Szabad Pécs Karácsonyi történetek 2019 című sorozatunkban ma Kovács Attila író Mi vagyunk című tárcáját olvashatják.
Kovács Attila
Mi vagyunk
Meglátta.
Óvatlanul csináltuk, ő résen volt és meglátta.
Az ember mindig hajlamos azt gondolni, hogy még ráér. Majd jövőre, vagy nemsokára, esetleg egy távoli valamikor szükség lesz némi magyarázatra. Egy olyanra, amit majd akkorra bizonyára klasszul megfogalmaz magában.
De ez nem működik a nagy fiamnál. Ő folyton figyel, mert tudni akar. És nem csak simán kíváncsi. Felnőtt dolgokkal akar foglalkozni. Legszívesebben átugorná a kilencéves kort és pörgetne egy jó nagyot az időkeréken, hogy máris felnőtt problémákon gondolkodhasson. Nem bírja megállni, nem is próbálja leküzdeni ezt a vágyat.
Amikor egy családi vendégségben a többi gyerek belefeledkezik a játékba, ő fél füllel akkor is a felnőttek asztalánál kémkedik. Hallani akarja a nagyok történeteit, érveit, vitáit és ha lebukik, szemtelenül még bele is kérdez. Olyan dolgokról akar tudni, amikről neki még nem kéne tudni. Szerintem.
Karácsonykor is ez történt. Mi elnagyoltuk a készülődést, kapkodás lett belőle, ő meg kifigyelte, és akkor meglátta.
Számított rá. Terve is volt, mert tudta, hogy sötétedés után érkezik a Jézuska. Ez még délelőtt hangzott el, és ő erre az egy tényre építette fel az egész akciót.
Nem kell bonyolult műveletet elképzelni.
Az ajtó közelébe, a kilincs alá ül, és amint felhangzik a csengő, felpattan és kiront az előszobába. Ez a terv, és beválik. Látja, amikor a nagyapja zsebre vágja a csengőt. Látom, hogy látja. Az öreg tagad, így nem teljesen biztos benne, de látni vélte. Nincs mentség, ügyetlenül intéztük az egészet.
Rögtön odafordul hozzám és a kezemet rángatja, ti tettétek oda, mondogatja, miközben csitítom. Nem akarom, hogy az öccse előtt is leleplezzen minket. Egy napra bőven elég egy csalódott gyerek.
Oké, oké, csendesítem, megbeszéljük később, ígérem.
De én láttam anyát, amikor csomagolta, bizonygatja.
És arra nem is vagy kíváncsi, mit csomagolt? Szerencsémre a kisebbik, már hangosan olvassa a neveket a dobozokon lógó cetlikről, ami megtöri a vádló lendületét. Egy pillanatnyi hezitálás után beszalad a nappaliba és felment az alól, hogy a küszöbön állva rögtönöznöm kelljen. Legalábbis azt hiszem.
A dédi végig itt volt, mutogatja máris vigyorogva, és a felismerés a lelkes öccsöt is gondolkodóba ejti. A varázslat, hogy eddig semmi sem volt a fa alatt, most meg hegyekben állnak a dobozok, fakulni kezd. Tennem kell valamit.
A dédi most ébredt a csengőre, legyint nevetve az anyjuk, hiszen tudjátok, milyen fáradt szegény ilyenkor este már. A dédi mosolyog, szerencsére semmit sem hall az egészből, de a kisebbnek ez bőven elég, hogy visszatérjen az ajándékok szakszerűtlen feltépéséhez.
Ekkor előbukkan a következő dobozból a fiaim nagy-nagy álma, amitől tapsolva örvendeznek, én meg nedves szemmel adok hálát, hogy ezt meg tudtuk adni nekik. Szerencsések vagyunk.
A nagy fiam odajön, megölel, én boldog karácsonyt kívánok, ő meg a fülembe súgja: tudom, hogy ti voltatok, nem a Jézuska!
Elnevetem magam, hiszen mit lehetne mondani. Nem szeretném az egész ünnep meghittségét bedönteni egy hosszú magyarázattal, de egy röviddel sem. Időt kell nyernem magunknak, hogy egy kicsit később, ketten leülhessünk és megbeszélhessük ezt rendesen. Mint egy férfi, a fiával. Mint egy férfi, az apjával.
Nem tehetek mást, elismerem hát a tényt. Elismerem, hogy igaza van, mert így végre megnyugodhat, nem kell tovább nyektetnie. Akkor ti voltatok, ti hoztátok a csomagokat, nem a Jézuska, ismétli újra, és én megint jóváhagyom.
Igen, nagyon szépen megfogalmaztad, és a felét már tényleg jól tudod, de a másik felét még meg kell majd magyaráznom. Figyu, átadhatjuk az ajándékokat a mamáéknak, meg az öcsédnek, kérdezem suttogva. Megnézed a többi ajándékodat és utána, amikor ez az egész lecsendesült, akkor leülünk és megdumáljuk rendesen. Úgy látom, hogy elég okos és elég nagy vagy már, így elmondhatom a valóságot neked, a titkos igazságot, biztattam, mindössze annyit kérnék, hogy egyelőre hagyjuk a családot ünnepelni.
Láthatóan büszkeséggel tölti el, hogy elég okos volt a megfejtéshez, mégis csalódottság ül az arcán. Hiszen ő már felkutatta a rejtélyt és nem igazán érti, hogy minek kell még egy órát várnia, hogy végre kimondjam, neki volt igaza és mindenki fúj, miközben ő cool.
Ugyanakkor azt is látja rajtam, hogy ezzel végeztünk, nem vagyok már vevő erre a témára, hát rövid idő alatt belefeledkezik a csomagok kibontásába, a fényképezésbe, így végre én is karácsonyozhatok kicsit.
Az éjféli mise kilenckor lesz az idén. Úgy döntök, még előtte túl kell esnünk a beszélgetésen. Ki tudja mi lesz a prédikációban, bár nagy meglepetésre nem számítok, mégsem akarom, hogy megkavarodjon a srác.
Negyed kilenckor ülünk egymással szemben. Én láthatatlanul, ő látványosan izgatott. Vigyorog, tördeli a kezét. Mindjárt elhangzik, hogy ő az okos és senki sem tudott túljárni az eszén, azonnal megtörténik a beismerés és következhet a győzelmi tánc, az aha-aha-aha, meg a hasonlók.
Elég nagy vagy már, hogy elmondjam neked az igazságot, kezdem, és ő befejezi helyettem: hogy nem a Jézuska, hanem ti hozzátok az ajándékokat. A szeme ragyog, én bólogatok, de csendre intem. Így még mindig nem teljes a győzelme.
Helyes, a felét jól tudod, de ezt már mondtam, hangsúlyozom, ami kissé letöri. Olyan közel volt a dicséret, valami mégis elkerülhette a figyelmét. Ezt látom a tekintetén, a doboló ujjain, aztán a térdére csap és úgy hadarja a végső megoldást. Ti hozzátok, de csak azért, mert a Jézuska nem ér rá mindenhova elmenni. Most már nem mosolyog, helyette bizonytalan, ráadásul látszik rajtam, hogy ezúttal még távolabb került a megoldástól.
Nem rossz verzió, de most hallgass meg engem, kezdem, és ő visszaül velem szembe, az ágy szélére. Ismét jól tippeltél, de megint csak a felét mondtad jól. Én viszont a másik felét szeretném megbeszélni veled. Elismerem, hogy mi raktuk a fa alá a csomagokat, és közben mégis a Jézuska hozza az ajándékokat.
Ezzel végképp összezavarom. Az örömtánc elmarad, mindössze egy sóhaj és homlokráncolás érkezik. Teljesen értem a zavarodottságát, hiszen ezt nehéz elsőre felfogni és nem is hiszem, hogy nekem sikerülhet tejes mértékben elmagyarázni. Önmagában kell majd rendeznie a gondolatot, amihez idő kell.
Jól láttad, mi intéztük a meglepetéseket, de nem azért, hogy becsapjunk benneteket és nem is amiatt, mert Jézuskának olyan sok dolga lenne, hanem egyszerűen azért, mert mi, így együtt vagyunk a Jézuska.
A szemöldök emelkedés egyértelműen jelzi, hogy túllőttem egy kilencéves képzelőerején, de itt már nem állhatok le.
Az van, folytatom, hogy Jézuska nem egy láthatatlan szellem, aki berongyol a fához, ledobálja a dobozokat, megrázza a csengőt, aztán elpárolog. Helyette mi ápoljuk a szellemét, a karácsony szellemét, hiszen az ő szeretete, maga a karácsony. A mi szeretetünk, az egymás felé nyújtott figyelmességünk, az az ünnep. És ez Jézuska ajándéka.
Csöndben ül és figyel. Rágja a szavakat.
És már említettem, milyen okos és nagy fiú vagy, szóval ezt már simán megérted: amikor azt mondom, hogy mi vagyunk Jézuska, akkor rád is gondolok.
Egy kicsit sem érti, látszik a szemén, hogy valahol elveszítette a fonalat. Legszívesebben megölelném, mert újra az a kisgyerek, aki jó sokára lesz még felnőtt, mégis folytatom.
Arra kérlek, azt szeretném, ha te is közénk tartoznál. Most már elég nagy vagy, hogy velünk őrizd a titkot az öcséd és a kisebbek előtt. Segíts nekünk! Figyeld meg a szeretteidet, hogy mire vágynak, mivel teheted őket boldogabbá minden nap, egész évben és közben derítsd ki, mit rakhatnál a fa alá legközelebb, amivel mosolyt csalhatsz az arcukra, szenteste.
Bólogat és megint megjelenik az a kaján vigyor a szája sarkában. Megértette. Azt hiszem, megértette. Sőt, már van is ötlete.
Mostantól a csapat tagja vagy, simítom végig az arcát, jövőre te is a Jézuska leszel, velünk együtt. Ez tetszik neki. Megkönnyebbült sóhajjal szökken talpra, ezzel nekem is legördül a szívemről a súly. Örülök, hogy sikerült ezt különösebb csalódás nélkül átadni.
Akkor kaphatok egy varjúmaszkot, kérdezi az ajtóból visszanézve. Minek neked varjúmaszk, próbálom tisztán látni a vadonatúj felvetést. Az mindegy, csak kaphatok-e? Nem, felelem egyszerűen, de nem esik kétségbe. Nem baj, mondja, majd Jézuska hoz nekem egyet! Nem hoz Jézuska varjúmaszkot, nyomatékosítom. Dehogynem, nevet, eztán elszalad.
Végül is, igaza lehet. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt egyszerűen rábízom Jézuskára.
A szerzőről
Kovács Attila író, motivációs előadó, zenész
Budapesten él, két fiú édesapja. Saját és Holden Rose álnéven ír gyermek és ifjúsági regényeket, valamint sci-fi novellákat.
holdenrose.hu – youtube.com/holdenrose – facebook.com/holdenroseauthor – instagram.com/amtinte
