Balogh Robert jegyzete Mátyásról, az igazságosról. Illetve nem csak róla. Illetve Mátyás levele ez, a mostaniakhoz, annak okán, hogy a csontjai után eredtek.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Én, kit a földi létben I. Mátyás néven emlegettek, de más nevekkel is illettek, mint Mátyás király, Igazságos Mátyás, Mathias rex, Matthias Corvinus, Mattia Corvino, Matia Corvin, Matyáš Korvín és Matija Corvin, s Matyika, Matykó, Mattyinger, azaz én Magyarország és Horvátország királya, Csehország királya és Ausztria uralkodó főhercege, satöbbi, satöbbi… Mély levegőt veszek, hogy ne cifrázzam túl, s csak fennhangon üzenem mostani magyariak királyának, vagy akárhogy is hívatja magát: közepes magasságú, szőke, piros arcú legény voltam, nagy orral, ívelt szemöldökkel, s bizony széles vállam is volt, de kissé görbe lábbal áldott meg az ég. Ezt keresse, ahogy széthajigálják a csontokat, egy görbe lábat, aztán hamarább végeznek a háborgatással. S mehet a dísztemetés!
Nem azért írok, mert mostanában gyakorta emlegetik az édesanyám, született Szilágyi Erzsébetet, ki köznemesi családban született, s füle nem szokta a durva szavakat, hiába neveztek el róla fasort.
Édes gyerekeim – talán mondhatom ezt nektek, 578 évesen – mi a frászkarikát reméltek még a csontjaimtól? Miben bizakodtok? Hol van már az ezeréves Magyar Királyság?
A Tanács-Magyarország éppoly bárgyú véget ért, mint a Csonka Magyarország, meg az Apostoli Kormányzóság, hanem ha a Kárpát-Duna Nagyhaza – bár valami ilyesmi ötlet vezérelt engem is, de hogy úgy mondjam, egy bizonyos szint alatt…. Ha kellett házasodtam, ha kellett csatáztam, de inkább ostromoltam, nőt, várat, ahogy éppen a szükség hozta. Aprítottam a sajátjaimat, békét kötöttem az ellenségeimmel.
Nem szerettek. Sokan nem szerettek. Tényleg Német-Római császár akartam lenni, hogy a török szomszédsággal leszámoljak? Most már mindegy. Hol van már a Magyar Népköztársaság, kedves barátaim? Hol van Kádár apátok koponyája? Miért a Matykó kuglerje a fontosabb?
Ebben a király nélküli királyságban többszáz halott csontjait furkálni, velőjükben turkálni nem szégyen?! Milyen keresztények ezek? Milyen tudományosság ez? Amikor Ilkus Márton, jó csillagászom a horoszkópszámításokhoz írott hasznos táblázatot, meg Bécs ostrománál jósolt nekem, az volt ilyen tudomány, udvari. Mennyit is ér? Amikor király leszel, erre nem gondolhatsz, lett légyen bármekkora eszed, hogy többszáz év után is a csontjaidat macerálják. De hát, kit érdekel?! Holmi keresztény király voltam, hát a lélek a fontosabb, nem a test. Vagy ezt már nem érvényes?c
Engem nem zavartak a husziták, a zsidók, a bárókat kicsinyég visszafogtam, de minden jó magyart – remek tanítványaim vagytok ti, mostani urak – bizony velőig kiszipolyoztam.
Az adókat is szépen beszeditek, de gyakrabban szedjetek különadót, drága barátaim! Én negyvenháromszor vetettem ki harminckét év alatt. Aztán utólag mégis megszerettek. És nem arra fordítottam, amire kértem! Hanem, mire? Amire köllött! És emeljétek magasabbra azokat a nyavalyás adókat, csak mondjatok valamit, aztán emeljétek. Volt adó, amit megtizenötszöröztem! A birka az birka, akkortájt, meg most is. Na, szóval, ti atyámfiai, ne legyetek nyámnyilák! Nyírjátok le a gyapjat!
És ti, akik Fehérvárott a csontházát zargatjátok. Hol, mondjátok, hol vannak a csontjaim? Nem lenne-e szebb az összest, három-négyszáz embert, csonszilánkokkal egyetemben egy sírba eltemetni, közöttük 15 király, feleségük, gyermekeik? És hatalmasságok is körénk temetkeztek, hová máshová? Adományokból épült a templom, ma sem másként. Fejeteket meghajthatjátok dicső tetteim előtt bárhol. Edelpeck Borbála, jó ágyasom mesélhetne hőstettekről! Szegény Beatrix, szép pofika, ékes elme, aztán hiába gyűrtük a lepedőt. Jót mondana-e rólam? Vagy azok a várvédők, akiket kiéheztettem? Vagy Kinizsi, aki szétzavarta a Fekete sereget egy másikkal, amikor már nem én voltam? Mi? A király! Mi leszel, ha nem vagy király? Utca? Szobor? Elneveznek rólad egy kopottas áruházat? Gyerünk a Corvinba?! Ne már! Propagandistáim meséivel tömitek a gyerekeitek agyát? Egyszer voltam álruhában, majd odavesztem! A többi csak, hogy is mondják? Irodalom. Egy közt? Az már rendben is van, dicső! De elvettétek Marx Karcsitól az egyeteme nevét? Már elnézést kértem tőle. És miközben emberek éheznek, szenvednek, haldokolnak valami ragályban, egy miniszter kijelenti, hogy „sokan érdeklődéssel fogják követni az új arcehogenetikai-történeti kutatásokat”? Én kérek elnézést.
Megértem, hogy a 15. század óta nem tudtok apámon és rajtam kívül felmutatni ekkora királyt, de ez azért mégiscsak sok! Tudjátok, mi az a köszvény? Mit akartok egy megkínzott, elfáradt testtől? Bonfini Tóni megírta hová temettek: „A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyház előcsarnokában magas bíbor ravatalra helyezték. […] Mivel az első boltozat alatt jóval korábban megkezdett mauzóleum a váratlan halálra nem készült el, a testet a bazilika közepén ideiglenes sírban helyezték el.”
Aztán ott is maradt. Kis márványt faragtatnak még, ennyivel letudva Mátyást, az igazságost. Amit felépítettem, dugába is dőlt. Amit a magyarok nem romboltak le, azt törökök elintézték. Midőn elfoglalták az országot, feldúlták a sírokat is, mi se tettük volna másként. És az a bizonyos aranysarkantyú, meg országalma, kormánypálca, satöbbi, satöbbi… 1568. november 29-én szultáni parancsra minden megmaradt királysírt elbontottak a dzsámivá alakított fehérvári bazilikából, merthogy „meglehetősen visszatetszést keltenek” és „azok anyagára úgyis szükség van”. Amikor a törökök kiűzettek, ugyanígy jártanak ők is, meglehetős visszatetszést keltettek, s azok anyagára úgyis… Satöbbi, satöbbi. Ja, a márványtumbát, a gótikus szárnyat, amit a bazilikához építettem úgy összetörték, ahogy kell. A csontokat meg, magyari barátaim? A csontokat meg… Erről nem szól az írás. Elkaparták. Valahol. Úgy szerettem volna, ha Corvin János lesz a magyarok királya. Nem úgy lett. Akkor nem tiszteltétek az Igazságos Mátyás királyt. Most azt gondoljátok, segít rajtatok a lepoglavai zárdában elföldelt Corvin-csont? Aligha. Ennyi pénzt elkölteni a délibábra, kedves magyari barátaim! Mért nem költitek valami hasznosra? Vesztek a gyerekeiteknek inkább könyvet belőle? Miért nem rájuk költitek, miért az évszázadik talajvízben ázó csontokra? Tudom, mindig jöttök, kutatgattok csontok után, mert fellángolt a nemzeti érzület. Sokáig tartott megértenem mi ez. Mert mi, Hunyadiak, otthon voltunk Kolozsvárott, Budán, Prágában és Bécsben. A szerbek, a románok, a magyarok, a kunok… kedvesek a szívünknek. Havasalföld éppúgy. A templomból, a faragott márványból maradt néhány töredék. És térdig jártak a csontokban a régészek. Mert újra régészek jöttek, áskálódtak, áttemettek, újra és újra. Kőkoporsó, fémkoporsó?
Mondjátok, mi változik meg egy görbe combcsonttól?
