Iskola a tűréshatáron címmel vett fel interjúkat az elmúlt hetekben a Szabad Pécs az oktatásban dolgozókkal, pedagógusokkal, oktatásirányításban szereplőkkel a jelenléti és az online oktatásról, az elmúlt bő egy évben tapasztaltakról és az előttünk álló időszakról. Sorozatunk harmadik részében egy névtelenséget kérő középiskolai tanár nyilatkozott. A helyzete miatt, és az elmondottak miatt ennek a kérésnek helyt adtunk. A sorozatot a Szabad Pécsnek Kőhalmi Endre készítette.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Első interjúnk Nagy Erzsébettel, a PDSZ pécsi ügyvivőjével készült: ITT olvashatják.
Második cikkünkben Király Péter, a pécsi Néri Szent Fülöp Általános Iskola és Óvoda igazgatója nyilatkozott: ITT olvashatják.
Tanár, diák, szülő nehéz időket él. Nem csak az állások, a bérek és a megélhetés került veszélybe, hanem minden olyan terület, amely a jelenünk, jövőnk miatt fontos. Az oktatás teljes egésze sínyli meg hónapok óta a bezártságot, az „online tanrendet” – ahogy mostanság nevezik ezt a valamit.
Az iskola a tűréshatáron van – fogalmazta meg az egyik, neve elhallgatását kérő pedagógus barátom.
– De nem csak az oktatási intézmény, hanem benne a gyerekek, a tanárok és a kényszerű bezártságra kárhozott szülők is. Már az is nagy baj, hogy felborult, a megszokott életrend, de az igazi katasztrófa a megszerzett tudás minősége és mennyisége mellett, az iskola szocializációs teljesítményének elmaradása – mondta.
Egy olyan középiskolában tanítasz, ahová rengeteg hátrányos helyzetű, apró falvakból szakmát tanulni induló fiatal jár. Hogyan alakul az ő tudásuk, felkészülésük?
Aki most digitálisan tanul, az döntő többségében nem szerzi meg azt a tudást, amit kellene – még azok sem, akik végigcsinálják ezt a digitális tanulásnak nevezett valamit. Náluk az a jellemző, hogy ugyan „darabszámra” megvannak, elkészülnek a házi feladatok, de ezek sokszor alkalmi csapatok összedolgozásának, netes „összeguglizásnak” az eredményei. Náluk sem tudjuk, hogy mennyi ebből a saját tudás, mi a „hozott anyag”, és sajnos egy-egy számonkérésnél a legtöbbször kiderül: a tudás mélysége, a valóban elsajátított tudás hiányzik.
Ilyen helyzetben nem meglepő, ha a gyengébbek lemorzsolódnak…
Én nem nevezném lemorzsolódásnak, mert „papíron” senkinek se szűnik meg a tanulói jogviszonya, hiszen ha hivatalosan kimarad, akkor ugorhat a családi pótlék, és az bizony a legtöbb család esetében pótolhatatlan veszteség lenne. Úgyhogy hivatalosan nem jelentkezik ki az iskolából, csak „eltűnik” a napi oktatásból, nem jelentkezik fel a tanítási platformra, vagy ha mégis, akkor se lehet megszólítani, nem vesz részt a közös munkában. Láthatatlan és inaktív lesz.
Mit tehet ilyenkor egy pedagógus?
Ezeket az eltűnteket az iskolai statisztikák nem regisztrálják, nehéz is lenne úgymond: elszámolni velük.
Mekkora ezen diákok aránya?
Nem kicsi. Iskolatípustól, életkortól függően legalább 10-15 százalék. Minél lejjebb megyünk az iskolák presztízs-rangsorában, annál gyakoribb. Korosztályt tekintve a kilencedikeseknél általában több, a felsőbb vagy végzős osztályoknál kevesebb, hiszen ők már a kilépés küszöbén vannak, tudják: ilyenkor már nem érdemes elbotlani.
Az eltűnő fiatalok vajon mivel töltik el a felszabaduló idejüket?
Sokan inkább napszámba mennek, vagy falvakban élőként a közeli erdőkre járnak dolgozni. Kell a pénz a családnak, ahol bizony sok esetben előfordul, hogy a szülő, a felnőtt családtag elvesztette az állását, kell az alkalmi munkával megszerzett jövedelem, a pénzkereső tevékenység. Persze, egy tekintélyes hányaduk valószínűleg csak teng-leng.
A meg nem szerzett tudás mennyire fog hiányozni a számukra?
Szerintem nem is a tudás-elmaradás a legnagyobb baj, hiszen azt lehet pótolni, s amire szükségük lesz, az valószínűleg bevasalja rajtuk az életük. Sokkal, de sokkal nagyobb gond, hogy a középiskolás korosztály szocializációja teljes egészében elmarad és visszavonhatatlanul hiányozni fog. A korosztály személyiségformálása gyakorlatilag megszűnt. Holott ebben a korban ez minden fiatal számára rendkívül fontos lenne – iskolatípustól függetlenül.
Térjünk vissza most a digitális oktatáshoz. Mennyire volt erre felkészülve diák és tanár?
Az első hullámban borzasztóan nehéz volt. A pedagógusok nagy többsége nem volt felkészülve, nem álltak rendelkezésükre kiforrott és eredményesen használható digitális oktatási rendszerek, eljárások és módszerek. Ráadásul az sem tudtuk, hogy vajon sikerül-e majd bekapcsolni – erre a számunkra is ismeretlen területre – a diákokat. A második etapra már a pedagógus társadalom is tapasztaltabb lett és a többség eredményesebb is volt.
Elmondható tehát, hogy a digitális oktatás lehet a jövő egyik jó megoldása?
Sajnos, nem. Az oktatásnak az egyik nagyon fontos feladata, hogy kiegyenlítse az óriási szociális, családi és egyéb hátrányokat, hogy az úgynevezett tudásalapú társadalomhoz mindenki hozzáférjen. Az ember azt gondolná, hogy a digitalizáció ezt a lehetőséget megteremti, összekapcsolja egy generáción belül a különböző helyzetű diákokat, hogy a társadalom – legalább ebben a fiatal korban – nem a szociális helyzet alapján tagozódik, hanem például a digitális kompetenciák alapján. Ezzel szemben az elmúlt időszak sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyította, a digitális készségek és lehetőségek szempontjából is szétnyílt a szociális helyzetbeli különbség ollója. A digitális oktatás gyakorlata – szomorú, de így van – azt mutatja, hogy a tudáshoz való hozzáférés is szociális alapon működik. Egyrészt a technikai ellátottság a szociálisan rosszabb helyzetben lévő csoportoknak nincs biztosítva, itt egy családnak maximum egy tanulásra használható készüléke van, amit a gyerekeknek egymás között kell(ene) megosztani. Ugyan mobiltelefonja ma már mindenkinek van, de ez az eszköz nem alkalmas a tanulásra. Az eszközök és technikai lehetőség alakulásánál is sokkal nagyobb az a probléma, hogy a digitális tanulásra se a diákoknak, se a családjuknak nincs meg a belső motivációja… Arra, hogy önállóban, önerőből oldja meg a gyerek a feladatokat és a legtöbbször – motiváció híján – nem tud érdemi segítséget kérni a szülőktől sem. Az előbb érintettük a szocializációt, ami nagyon fontos lenne. Az iskolai tanítási rend régebben adott egy napirendet, kerékvágást a hétköznapokhoz. A napi rutin segített abban, hogy a gyerek alkalmazkodni tudjon a feladatokhoz. Most, ha a gyerekek javarészt maguk rendelkeznek az idejükkel, akkor teljesen kifolyik a kezük közül. Sokan vagy egyáltalán nincsenek a tanulás digitális terében, vagy csak alibiből jelentkeznek be. Nem is beszélve arról, hogy a digitális oktatás – bármennyire is tiltakozunk ellene – jóval személytelenebb, mint a hagyományos. Gyakorló pedagógus tudja: a tanár elfogadása, eredményessége a személyiségen, a hitelességén áll vagy bukik.
A tanár emberként mutatott példája, a kötelességtudata mutat irányt az iskolában eltöltött időben a diáknak.
Mondhatjuk úgy is, hogy ez inspirálhat a szorgalomra. A digitális oktatásnál hamar kiderül a fiatal munkához való viszonya. Hiába, a digitális oktatás nem hús-vér valóság, hanem csak egy virtuális próbálkozás.
