„Még sohasem volt ilyen hosszú kiállításom” – mondta a Szabad Pécsnek adott interjújában Bátori Zsolt. A filozófusként egyetemen is oktató fotóművésznek tavaly ősszel nyílt kiállítása Pécsett, A Gyümölcsös és a Város címmel. Pár nappal azelőtt, hogy be kellett zárni a kiállítóhelyeket és múzeumokat.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Pécsi Művészetek és Irodalom Háza Martyn Galériájában 2020. november 6-án nyílt meg Bátori Zsolt La Huerta Y La Ciudad – A Gyümölcsös és A Város című kiállítása. A megnyitót biztonsági okokból online közvetítette a ZSÖK Galéria divíziója, ezzel együtt akkor még nem gondolták, hogy néhány nap múlva, november 11-én, megáll az idő a kiállítótérben.
Épp öt hónapja nyílt meg a pécsi kiállítása. Épp öt hónapja, hogy a kiállítást egy nap után be is kellett zárni a járványügyi intézkedések miatt. A képek azóta is Csipkerózsika-álmukat alusszák a kiállítótérben. Azt hogyan élte meg, hogy a kiállítás kicsit olyan lett így, mint egy archív lelet: van is, meg nincs is?
Sokkal jobban, mint ami talán várható lenne. Egyrészt természetesen sajnálom, hogy nem hagyományos kiállítási karriert futottak itt be ezek a képek, de abban is reménykedem, hogy a végén lesz majd egy-két hét, amikor még fent maradhat és élőben is látogatható lesz a kiállítás. Másrészt tudomásul veszem, hogy mindez együtt jár a pandémia miatt megváltozott életünkkel, és azt is tudom, hogy sokan mások sokkal komolyabb veszteségeket voltak kénytelenek elviselni ennél. Azaz maradok annál, hogy örülök, hogy megnyílt a kiállítás és örülök minden lehetőségnek, amit a képek kaptak, kapnak. Ilyen hosszú kiállításom pedig még nem volt, ami szintén ad egy kis színt a történteknek.
A kiállítás címe La Huerta Y La Ciudad – A Gyümölcsös és A Város. A város itt egy spanyol város, Murcia, ami amúgy papíron sokban hasonlít Pécshez: tartományi és püspöki székhely, közlekedési csomópont, egyetemi város, idegenforgalmi központ. Miért ezt a témát dolgoztad fel a képeiden?
Egy évig laktam Spanyolország délkeleti részén, Murciában, és ami a helybéliek számára egy várostörténeti adottság volt, az számomra egy nagyon érdekes viszonya az embereknek a változó környezetükhöz. A várost a középkor óta egy hatalmas gyümölcsös vette, veszi körül, de a város az elmúlt évtizedekben olyan gyors növekedésnek indult, hogy folyamatosan, egyre nagyobb és nagyobb területeket követel magának a hagyományosan gyümölcstermesztéssel foglalkozó földekből. Az újonnan épült, modern villamosvonal a történelmi belvárost és az új kerületeket elhagyva szó szerint még a gyümölcsöskertek mellett is elhalad. Ennek a változásnak a vizuális megtestesülése, hogy a két markánsan eltérő világ, az organikus és a mesterséges folyamatos interakcióban van. Az egyik területről is érzékelhető, gyakran látható is a másik. Azzal, hogy elkezdtem fotográfiailag is megérteni ezt a világot, még közelebb kerültem hozzá, és talán jobban meg is értettem.
Van üzenete a kiállításnak? Mennyire tud a művészet belefolyni az élet akut kérdéseinek feldolgozásába?
Az élet akut kérdéseihez szerintem két módon tudunk fotográfiával hozzátenni. Egyrészt fel tudunk tenni, pontosítani, vagy fókuszálni tudunk olyan kérdéseket, amelyeket korábban nem tettünk fel, és amelyeket talán éppen fotográfiai eszközökkel lehet a legjobban feltenni. Másrészt valóban fel is tudunk dolgozni kérdéseket azáltal, hogy olyan részleteket, olyan aspektusokat is megmutatva érthetünk meg a fotográfiai absztrakció, elvonatkoztatás segítségével, amelyeket másképpen talán észre sem vennénk. Úgy látom, hogy a Murciában élők számára valóban van is ilyen hatása a sorozatnak. A Pécsen megrendezett kiállítás képeinek jelentős részét a nyáron Murciában is kiállítják, és egy kétnyelvű (spanyol és angol) katalógus is megjelenik róla, spanyol filozófus kollégáim tanulmányaival és egy saját elemzéssel a sorozatról. A hatásfokot talán nehezebb megítélni, de abban biztos vagyok, hogy a kiállítás képei hozzájárulnak egy fontos és reflektált diskurzushoz Murcia történetéről és jelenéről, a murciaiak viszonyáról az átalakuló környezetükhöz. Hasonló átalakulások zajlanak Európában és a világ számos pontján, ezért azt gondolom, hogy az ilyen változások fotóművészeti feldolgozása segíthet jobban megérteni a környezetünkhöz fűződő bonyolult viszonyainkat.
A fotográfián kívül analitikus filozófiával foglalkozik. Hol és hogyan kapcsolódik össze a két terület?
Erre a kérdésre rettenetesen nehéz válaszolni, hiszen a teória és praxis viszonya a művészeti alkotófolyamatok talán legbonyolultabb területe. Amikor fényképezőgépet tartok a kezemben, akkor nézek, nézve gondolkozom, nem elméletek keringenek a fejemben, bár amikor egy projektet megfogalmazok, illetve az elkészült képeket válogatom, rendszerezem és például sorozatokká rendezem őket, akkor a teoretikus reflexió már lényegesen nagyobb szerepet kap. A saját munkáimról pedig ritkán írok, bár éppen az előbb említett katalógus egy olyan ellenpélda, amikor spanyol kollégáimnak sikerült rávenniük arra, hogy a saját fotográfiai munkámra reflektáljak elméleti-kritikai távlatból is. A két tevékenység nálam szorosan összefügg. Az alkotómunkámat befolyásolja, hogy mit gondolok a művészetről és azokról a jelenségekről, amelyekre a művészet reflektál. Az alkotómunka pedig azt teszi lehetővé, hogy az elméleti munkában olyan részleteket és kérdéseket is felvessek, amik az alkotói folyamatok alapos ismerete nélkül könnyebben elkerülhetik az elméletalkotó vagy kritikus figyelmét.
Budapesten, a Ráday utcában a PH21 Galériát működteti. Milyen a profilja ennek a galériának?
Nyitott. Sokan gondolják, hogy túlságosan is elárasztanak bennünket a fotók, de valójában ez azt jelenti, hogy egyre több ember foglalkozik egyre magasabb színvonalon a fotográfiai képalkotással, a fotográfia kommunikációs és művészi lehetőségeivel. A galériában igyekszünk lehetőséget adni hazai és nemzetközi fotósoknak tematikus csoportos kiállításokon és egyéni kiállításokon való megjelenésre is. Nem köteleződtünk el iskolák, stílusok, irányzatok mellett, és ez lehetővé teszi, hogy mindig az adott alkotás minősége legyen az elsődleges szempont. A munkánkra, a kiállításaink színvonalára folyamatosan pozitív visszajelzést is kapunk a nemzetközi fotós közösségtől, ami azt jelzi, hogy jó úton járunk. Azon dolgozunk, hogy egyre nagyobb presztízst jelentsen a PH21 Galériában kiállítani.
Milyen szerepe van manapság a fotográfiának? Változik a jelentősége, fajsúlya a jelenlegi átmedializált világban?
Én nagyon örülök annak, hogy ma már szó szerint mindenkinél folyamatosan van egy jó minőségű fényképezőgép (csak most éppen mobiltelefonnak hívjuk), mert így már régen nem arról van a szó, hogy kinek van egyáltalán gépe, és az mire és mennyire jó, hanem arról, hogy mire használjuk azt, ami nálunk van.
Szerintem most érte utol a fotográfia az írástudást, abban az értelemben, hogy végre mindenkinek megadatik a fotográfiai kommunikáció lehetősége.
Ez egyszerre csökkenti is a jelentőségét, a különleges, exkluzív státusz elvesztésével, másrészt meg is növeli a jelentőségét a mindennapi használatban. A kérdés az, hogy mennyire tudjuk felkészíteni egymást, magunkat ennek az intenzív fotográfiai kommunikációnak a finom részleteire, hogy mennyire válunk képessé a kifinomult fotográfiai kommunikációra a képalkotás és a képértelmezés oldalán is. Mindez természetesen nem mindig, sőt nem is elsősorban fotóművészeti alkotómunkát jelent, hiszen a legtöbb ember a nyelvet, az írástudást sem irodalmi kommunikációra használja.
Filozófusként hogy látja, milyen hatással van a művészetre csak úgy mint az emberek mindennapjaira a coviddal kialakult állapot? Lehetséges, hogy paradigmaváltásra van szükség, vagy éppen máris annak időszakában vagyunk?
Borzasztóan nehéz helyzetbe került az elmúlt egy évben nagyon sok ember, nagyon megviselte a magyar társadalmat (is) a pandémia. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem 10-15 évvel korábban történt mindez. Hisz gondoljunk bele, a jelenlegi informatikai eszközeink, hálózataink az akár csak 10 évvel korábbiakhoz képest is nagyságrendekkel egyszerűbbé, és valamivel könnyebbé teszik a helyzetünket ma, amikor a személyes találkozásainkat, a szociális érintkezéseket a pandémia miatt korlátozni kell – ez a mai technikai környezet jelentősen tompítja a korlátozások negatív hatásait. Úgy látom, hogy a művészetekben és a hétköznapokban is kénytelenek voltunk (ahol lehetett) előremenekülni, részben paradigmát is váltani.
Lesznek területek, ahol az online kommunikációs megoldások megmaradnak akkor is, amikor erre már nem a kényszerűség visz majd rá bennünket.
Mindenhol felgyorsul majd a változásra az igény, mert minden területen megfogalmazódik majd az az elvárás, hogy egy esetleges következő hasonló válság már felkészültebben érjen minket. Egyetemi oktatóként az óráim és a megbeszéléseim kerültek online térbe, ami egyszerre jelentett kihívásokat és lehetőségeket is. Szerintem nem fogunk pontosan ugyanoda visszatérni, mint a pandémia előtt, számos területen megtartjuk majd a most kialakuló jó megoldásokat.
