Mácsai Pállal még a nyáron, az Ördögkatlan fesztivál után beszélgettem. Az Élet értelme című, Örkény István egyperceseiből írt darabot adta elő, Lukács Miklós cimbalomkíséretével. Annak egyik oka, hogy az interjút csak most közöljük, az az, hogy a darabot tegnap Pécsett is bemutatták. Az egypercesek szereplőinek emberi gyengeségei, viccesek, de fájóan ismerősek, hiszen a jelenünk is hasonlóan abszurd néha. Illetve nem tudom, hogy ez a jó kifejezés-e akkor, amikor a mai magyar politika és a művészet viszonyát jellemezzük. Erről is faggattam a színész-rendező, színházigazgatót.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Ön is állást foglalt az SZFE ellenálló diákjai, oktatói mellett az Ódry színpad bezárása kapcsán. Mi volt a személyes motivációja? Mit gondolt és mit gondol a történtekről?
Nem tudom, hogy tudok-e újat mondani ezzel kapcsolatban. Nem csak az Ódry bezárása, hanem az egyetem autonómiájának megszüntetése, és az ahhoz vezető módszer ellen tiltakoztam. A Színművészeti Egyetem működésének az volt a valódi problémája, hogy a kormányzat – mely utóbb megszállta – a működési költségeit tendenciózusan csökkentette. Ezt követte, hogy rágalmakat terjesztettek az egyetemről, jelesül, hogy az egy zaklatókkal teli, liberális fészek lenne – vagyis lett volna. Majd negligálva mindent és mindenkit, beültette saját embereit az egyetem vezetésébe. Az egész botrányos esemény mögött nem is annyira világnézetek különbözősége áll, hanem hatalmi ambíciók, és az én szememben irracionális indulatok, ahogy egyébként magában a kultúrharc elnevezésű mozgalomban is.
De a botrány közben is tudni lehet és tudni kell, hogy ez olyan eseménye a magyar felsőoktatásnak, a magyar művészeti oktatásnak és praxisnak, ami idővel a szégyenletes emlékek polcára kerül majd. Még akkor is, ha az új egyetemnek jó lesz a szakmai munkája. Akkor is, ha azok, akik tették, nincsenek ennek tudatában. Noha kisebb hányaduk vett részt ebben a folyamatban meggyőződésből, inkább karriervágyból, és van, aki pusztán a pénzért, és akad olyan is, aki azt sem tudja, hogy hol van. Maga a drámairodalom taglalja, és igen bőven, hogy a bűnben fogant jelenségek nem tudnak megdicsőülni. De én azt hiszem, hogy jól működni sem.
Ez átmeneti állapot, ami persze tarthat akár évtizedekig is, ahogy a szocializmus nevű hazug és ostoba államrezon is évtizedekig tartott. Ausztriában például a császárság megszűnése óta, azaz 100 éve – kivéve a német megszállás éveit – állandó államforma van. Ezt polgári demokráciának hívják. Nálunk nem. Nálunk volt tanácsköztársaság, aztán horthyzmus, aztán nyilas kormány, aztán német megszállás, aztán koalíciós kormány, aztán szovjet megszállás, aztán sztálinizmus, kádárizmus, aztán a fordulat. Száz év alatt elég sokféle huzat. Csacsiság azt hinni, hogy épp a Vidnyánszky- féle színművészeti egyetem esztétikája és gyakorlata lenne kőbe vésve.
Ön szerint van reális esélye Magyarországon annak, hogy a „kultúrharc” olyan irányba folytatódjon, amiben további színházakat, művészeti közösségeket – ott, ahol szokás még a szabad gondolkodás – szüntet meg a kormány?
Természetesen. A szabad, kritikai gondolkodást egy hatalom sem szereti. A demokratikus hatalom sem szereti, csak eltűri. A miénk sem nem szereti, sem nem tűri. Ha mi – az Örkény színház – nem tartoznánk éppen a Fővárosi Önkormányzathoz, akkor talán már nem is lennénk.
Itt, Pécsett is láttunk példákat, nem is akármilyeneket a politika és a művészet erős összefonódására. Nálunk fordult elő pár éve, hogy sikerült meghiúsítani Alföldi Róbert egyik darabjának a bemutatóját – mármint a pécsi bemutatóját, a darabot láthatta a közönség, csak a Kodály Központ helyett Szigetvárott, a Vigadóban. Ez még az azt megelőző évek folyamatait látva is példátlan, és megdöbbentő volt, hisz előtte ilyesmire azért nem volt példa. Gondolom, hallott róla, hiszen a botrány híre nem csak szakmai körökig jutott el (a hírt, hogy az előadást Pécsett politikai okokból lefújhatták, éppen a Szabad Pécs írta meg anno – megj.: B. A.). Mi a véleménye róla?
Emlékszem rá. Rossz véleményem van róla. Akkor is, ha a Zsolnay-negyed vezetője (a Zsolnay-negyedet működtető cég, a ZSÖK akkori vezetőjéről van szó, Vincze Balázs balettművészről és rendezőről, aki ma már a budapesti Operettszínház művészeti vezetője, miután az új városvezetés menesztette – megj.: B. A.) és a nyomásnak engedett, és akkor is, ha meggyőződésből tette. Nem tiltunk le előadást világnézeti okból. Vannak bizonyos dolgok, amiket egyszerűen nem teszünk meg. Egy kolléga előadásának a letiltása ilyen.
És volt még más hasonló eset is. De talán ön még többről is tud, ahol valami nagyon hasonló dolog történt.
Persze. Léteznek listák arról, hogy kit lehet meghívni és kit nem, művházakba például. Egyes kultúrházvezetők ezeket a listákat betartják, a szuverén, és önálló gondolkodásra képes kollégák pedig nem.
Önt szolidáris, szociálisan érzékeny embernek tartják kollégái, pályatársai, és az önt jól ismerő újságírók is. Két éve az ön által vezetett Örkény színház a független színházak mellett is kiállt. Azt olvastam, hogy lemondtak NKA-s pénzekről. Ez tényleg így volt?
Nem, ez tévedés. NKA-s pénzekről nem mondtunk le, két okból sem. Először is, az nem a mi pénzünk, hanem közpénz, tehát arra lehet fordítani, amire adják, másrészt mi nem is igen kapunk olyat. Mi egészen mást csináltunk: megkerestük azt a pénzt, amit adományoztunk. Adományokat gyűjtöttünk a nézőinktől. Áruba bocsátottuk az ismertségünket. Keleti Éva, a színházi fotográfia nagyasszonya készített rólunk egy fotósorozatot, amit mi drágán, egyedien számozva és egyenként dedikálva eladtunk. Ezen kívül egy jótékonysági estet is szerveztünk, és ezek bevételét adtuk a független színházaknak, akikkel az új színházi törvény nagyon kiszúrt. Tőlük ugyanis elvették a tao-pénzeket – amelyik rendszert én nagyon nem szerettem amúgy –, és nem pótolták semmivel. A függetleneket sem szereti a kormányzat, mert sokuk zabolázhatatlanul önálló gondolkodású. Én nagyon fontosnak tartom a független színházakat szakmailag, sokat adnak a magyar színházi szakmának. Ez volt az oka annak, hogy szakmai szolidaritást vállaltunk velük két éve is, és idén is, amikor is az egyik előadásunk bevételét nekik ajánlottuk fel. Jövőre is tervezzük, hogy valamilyen módon segítjük őket.
Van egy másik kérdés, egy másik ügy, amit az SZFE körül történtekhez hasonlóan szintén nemigen lehet megkerülni ma, ha színházról beszélünk: Eszenyi Enikő nagy port kavart vezetői botránya. Sőt, van arra is esély, hogy nem ő az egyetlen színházi vezető, akivel kapcsolatban felmerülhet, hogy akár megfélemlítést is alkalmazott a céljai elérése érdekében. Mit gondol azokról, akik így irányítanak, és ön milyen vezetőnek látja és gondolja magát?
Erről muszáj lesz, hogy a kollégáimat kérdezze helyettem, de röviden: én a párbeszéd híve vagyok. Nem fogom Eszenyit minősíteni, megtette már az egész stábja. Inkább felhívom a figyelmet arra, hogy milyen jó színésznő, és azt hiszem, egy igazi bocsánatkéréssel ezen az ügyön túl lehetne lépni. Addig nem. Én tényleg a meggyőzésben hiszek, bár sokszor lassú és nem is mindig eredményes folyamat.
Ön színigazgató és rendező is, de színművész is. Amikor ön színészként olyan rendezővel dolgozik, aki hasonló nem vállalható módszerekkel próbál eredményt elérni, azt mennyire tudja tolerálni? Képes-e rá bármennyire is, kell-e ezt tolerálni bármeddig is?
A kemény kézzel semmi probléma, az érzelmi vagy hatalmi terrorral van probléma. Én az utóbbit eléggé megúsztam, néha súrolták a rendezőim, de negyven éves pályám során csak egyszer-kétszer, és ott ellen lehetett tartani. Ami most zajlik, nagy és fontos paradigmaváltás. Az én pályakezdésemkor az volt a színházi működés kiindulása, hogy a rendező mindent tud, a színésznek az volt a dolga, hogy alávesse magát az akaratának. Bár a komoly műhelyekben akkor is tudták, hogy a színház párbeszédes szakma, minden színész rendező és minden rendező színész is.
Ön mindkét szakmát tanulta és gyakorolja. Ez inkább előny, vagy inkább hátrány, amikor az egyik szerepben van, de szakmailag rálát a másik feladatra is?
Hol segít, hol gátol, hol így érzem, hol úgy. Nekem szerencsém van, mert az Örkény színházban dolgozom már 20 éve, és az azt megelőző években is válogatott közösségekben dolgozhattam. Így hát nem szoktam rossz és ostoba rendezőkkel dolgozni, ettől megkímél a helyzetem. Nincsenek rossz élményeim, noha természetesen szoktam nem egyetérteni rendezőkkel, és ők velem ugyanígy. Ezeket szépen megbeszéljük, kivitatkozzuk. Én el tudom fogadni azt, hogy a rendezőnek más a koncepciója, képes vagyok alkatrésszé válni egy előadásban. És rendezőként is képes vagyok az előzetes elképzeléseimen változtatni. Egy határig, persze.
Idén volt 60 éves, hogyan ünnepelt? Kollégái, pályatársai megünnepelték, volt rá mód ebben a fura esztendőben?
A születésnapomat nem ünneplem a családomon kívül. Az Örkény színházban sem, és ők ismernek, tudták ezt. Igazgatónak ne legyen születésnapja, szerintem: még ha szeretnek is, egy ilyen ünneplés körül ott ólálkodik a „muszáj”. Viszont nagyon szépet találtak ki. Kaptam egy egyetlen példányban létező könyvet, amibe beleírták a jókívánságaikat és azt, hogy miért szeretnek engem. És ez nagyon jólesett, ez mégiscsak egy érzelmi zivatar, kellett kicsit szárítkozni utána. Itt is mindenki túlzásba esik ugyan, de az ilyen nekrológ-köteteknek ez a természete. És ettől függetlenül szíven ütött, megérintett. Nem is vettem elő azóta.
A születésnapja alkalmából számos cikkben összegezték eddigi életútját, Ön is összegzett? Maga magának, magáról? És, ha igen, mire jutott, elégedett?
Nem összegeztem, de tudom, hogy ha valaki 80 éves koráig a rendezői és a színészi pályán tud maradni, viszonylag egészségesen, az nagy adomány. Szóval, ha szerencsés vagyok, és nem jön közbe semmi, akkor van még 20 aktív évem. Átgondoltam, hogy mit kellene ennyi idő alatt elvégeznem még, mire kellene figyelnem, de ezt már 50 évesen is megtettem.
Ezek szerint van terve a következő húsz évre?
Szövegekkel szeretnék foglalkozni: egy részét már megírták mások, a másik részét én fogom megírni. Ideje lassan főleg azt csinálni, amihez a legjobban értek: és ez mégiscsak a szövegek előadása …
