Az ötvenes-hatvanas években számolták fel azokat a minden komfort nélküli, középkort idéző, erdei cigánytelepeket, amelyekben csak Baranyában több ezer roma élt. A roskadozó kunyhókból a romák a falvakba költöztek, ahol a korábbi putriknál valamivel kényelmesebb viskókat építettek maguknak. E falvak őslakói később a városokba költöztek, és olcsón kínált házaikat elsősorban az erdőkből betelepülő romák, később pedig az ő gyermekeik vették meg. Így 20-25 év elteltével számos dél-baranyai kisközségben többségbe kerültek a cigányok. Gilvánfán és Alsószentmártonban a nyolcvanas évek végén már csak romák laktak. A kinti telepekről 60-70 éve beköltöző cigányok közül ma már kevesen megkérdezhetők. Gilvánfán találtunk néhány olyan családot, ahol még őrzik a beköltözés emlékét. Háromrészes cikksorozatunk első, az alábbiakban olvasható részében megszólaló Nagy Nándor az egyik ilyen múltidéző. Aki szivarozott, mint egy gróf. Ungár Tamás riportja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
– Nagyon jó volt a telepen. A férfiak eljártak dolgozni, az asszonyok meg a sok gyerek otthon voltak. Mi, gyerekek egész nap csak játszottunk. A kunyhók az erdő szélén álltak, sokat jártunk az erdőbe. Ott is játszottunk. Néha fát gyűjtöttünk. De nekünk az is játék volt. Nevettünk, boldogok voltunk – a 80 esztendős Nagy Nándor így idézi meg gyerekkorát.
A gilvánfai férfi az elmúlt évtizedben átesett több agyvérzésen, ettől artikulációja fátyolos, beszéde nehezen érthető, memóriája azonban remek. Felesége, Mária – akit a faluban mindenki Miminek becéz – biztat, hogy kérdezzem bátran az urát, mert a férfi mindenre emlékezik. Őt viszont ne faggassam – teszi hozzá –, mert nagyothall.
Nándor a szülei családjával települt be az egyik Gilvánfa melletti cigánytelepről a faluba. Az ötvenes években a dél-baranyai falu 550-600 lakójának nagyjából fele volt cigány, ám ők kevés kivétellel Gilvánfa külterületén, az erdőkben és a pusztákon, favázas, sárral tapasztott, 6-8 négyzetméteres putrikban húzták meg magukat. Nagy Nándor is egy ilyen kunyhóban született, amiképp két bátyja, öccse és húga is, a kicsiket a magyarmecskei bába segítette világra. A szülők és a gyerekek deszkákból szegelt ágyon, vagy a földön, az arra szórt szalmán aludtak. A gyerekek a szűkös hely miatt leginkább ellentétesen, “fejtől-lábtól-módon”, így fértek el.
Kemencével fűtöttek, az apa telente az állami erdészetben volt napszámos, onnan kaptak tüzelőt. A telep ásott kutakból jutott vízhez. A ház mellett is állt egy kemence, abban sütötték az errefelé punyának vagy pogácsának (más vidékeken pl. bodagnak) hívott cigánykenyeret.
Nándor születésekor a családfő kanász volt Gilvánfán, majd, amikor a fiú 4 éves lett, a família átköltözött Nagycsányba, s ott az apa a helyi gazdák teheneit legeltette, s a család a falu pásztorházában lakott. Hat évvel később Magyartelekre kötözött a família, ahol az apa újra kanászságot vállalt. Kétszáz mangalicát terelt ki hajnalonként a falu melletti rétre Nándi apja. Nyáron a fiú is vele tartott, és tanulta a kanász mesterséget.
– Nem volt nehéz – legyint a férfi –, vágtam egy vesszőt, és azzal hajtottam a disznókat. Apámnak ostora is volt, reggelente nagyokat csattogtatott, a hangra a gazdák kieresztették a disznókat.
Pár évvel később újra visszaköltözött a család a Gilvánfa melletti kunyhóba. Nándor apja napszámban dolgozott a helyi gazdáknak: kapált, kaszált. A kaszálást Nándor is hamar megtanulta, tizenkét évesen már beállt az aratók közé. Egy hold búza vagy árpa lekaszálásáért egy mázsa mag volt a fizetség. Nándor állítja, hogy képes volt egy nap alatt egy holdat lekaszálni, ahogy a két bátyja is. Így a család sosem szenvedett hiányt semmiben. Ahogy a fiúk nőttek, ők is mentek télen az apával az erdőre.
– Minden nap összekötöttünk egy-egy köteg gallyat, és azt hazahozhattuk – mondja Nándor. – A kivágott fák tőkéjét is megkaptuk. Kiástuk, feldaraboltuk. Annyi tűzifánk volt, hogy egy részét eladtuk.
Az ötvenes évek közepén párthatározat született a külterületi cigánytelepek felszámolásáról, ennek végrehajtása 1956-ban érte el Gilvánfát. A falu nyugati szélén jelölték ki a házak helyét, s ennek a telepnek az egyik első lakója volt a Nagy-család.
A saját házukat maguknak kellett megépíteni. Ehhez kaptak az erdészettől faoszlopokat és gerendákat, azokból ácsolták-szegezték össze az épület tartószerkezetét. Az oszlopok közé ágakból rácsot emeltek, annak réseibe pelyvás sárból formált testeket, ahogy ők mondták „babákat” raktak, majd sárral kitapasztották a lyukakat, és az így kialakított falat kívülről és belülről sárral elsimították. A háznak volt padlása is, a tetőt a környéken vásárolt bontott cserépből héjazták.
Persze, ezek az egyablakos házak is kunyhószerűek voltak, hisz csak egy 6-10 négyzetméteres szobából és egy ugyanakkora konyhából álltak. A ház mögött disznóól állt, azon túl volt az árnyékszék. Vizet itt is ásott kútról hordtak be a házba (a faluban másutt is így volt ez, csak a rendszerváltás után lett Givánfának vezetékes vize), mosakodni lavórból kellett, a padláson azonban Nagyéknak volt egy horganyzott kádjuk, amit hetente egyszer leemeltek, s olyankor megfürdött az egész család. A villanyt a hatvanas évek elején kötötték be az itteni három tucat portára, a Varga-telepre, ami a falu ötvenes években szolgáló tanácselnökéről kapta a nevét.
A gilvánfai őslakosok és a Varga-telepi romák között Nagy Nándor szerint nem volt ellentét, a betelepülők leggyakrabban a falu 10-20 holdat művelő gazdáinál kaptak munkát. A téesz 56-ban feloszlott, aztán három évvel később újra megalakították, s akkortól a Varga-telepi romák közül egyre többen a szövetkezetben találtak megélhetést. Nándor és az apja is ott kapott állást:
– Csírások voltunk – mondja a férfi, amikor nem értem a szót, megmagyarázza: – Tehenek mellett voltunk, aki a tehénistállóban dolgozott, azt hívták csírásnak. Volt 12 tébécés tehén, azokat is ránk bízták. Mi fejtük őket, mert a tejük attól még jó volt, hogy tébécések voltak.
Nándi 1959-ben vette el Mimit. Az asszony szerelmes szavakkal beszél párjáról:
– Olyan szép ember volt! Az a dús, fekete haja! Ahogy jött felém a biciklijén, alig vártam, hogy odaérjen hozzám. Tudja mit csinált? Szivarozott! Mint egy gróf. Jaj, de szép volt!
A pár először újra egy falu melletti kunyhóba költözött, ami Mimi szüleié volt, de nem sokkal később Nándi apja vett egy házat Gilvánfa szélén, s azt adta oda fiának és menyének. Amúgy Nándi apja mind az öt gyerekének házat vett. A férfinek volt két tehene, azokról naponta 20 liter tejet vitt a csarnokba. A téeszbeli béréből megélt, a tej után kapott pénzt meg félretette, így évenként összejött neki annyi, hogy venni tudott egy-egy házat a faluban, sőt, egyet Szentlőrincen is vásárolt. Akkoriban egy házat 20-30 ezer forintért kínáltak Gilvánfán. Az őslakosok sorra elköltöztek a faluból, Pécsen viszonylag jól fizetett állásokat találtak, és beköltöztek a városba. Az olcsón megvehető házakat az addig erdőkben élő cigány családok vették meg. Ennek eredményeképp a nyolcvanas évek második felére Gilvánfa homogén roma faluvá vált.
Öt évig Nándi is dolgozott Pécsett, az uránbányánál, de ő sosem akart elmenni Gilvánfáról. Feleségével három gyermeket nevelt föl. 1975-ben – részben banki hitelből és a gyerekek után járó lakáscélú támogatásból – vettek egy portát a falu közepén, s a család odaköltözött. A telken két ház áll egymás mögött, az utcafronti 50, a hátsó 40 négyzetméteres. Ide később fürdőszobát is építettek. Nándi és Mimi ma is itt laknak, de már csak a hátsó házrészt használják. Két gyermekük, öt unokájuk másutt lakik. Egy fiúkat 1985-ben elvesztették.
– Húszéves volt – sóhajt Mimi. – Leszúrták. Nem tudjuk, miért? A szentlőrinci állomás mögött találták meg a testét. Egy szénkupacon. Odadobták. Sose lett meg a gyilkos. Minden gyilkost megtalálnak, csak az övét nem.
Csend szakad ránk, aztán Nándi később vidámabb emlékek felé fordítja a szót. Arról mesél, hogy 1983-ban miképp lett kocsmáros:
– A bátyám veje volt a faluban a kocsmáros, de csinált egy önbetörést, ezért kidobták. Bementem az áfészhez, és megkérdeztem, jó leszek-e én a kocsmárosnak? Kérték a bizonyítványomat. Tiszta ötös volt. Azt mondta az elnök: maga a mi emberünk. 13 évig voltam kocsmáros, annyit kerestem, mint tíz ember. Mimivel csináltuk, nagy munka volt. Tízkor volt záróra, de sose zártunk éjfél előtt. Ez a falu nagyon tudott mulatni. Élt itt 400 ember, a fele felnőtt, férfi talán volt száz, abból hetven itt ivott minden este.
A kilencvenes évek elején bezártak a gilvánfaiakat foglalkoztató üzemek, s a képzetlen roma férfiak és asszonyok állástalanná váltak. A falu aktív lakóinak 80-90 százaléka tartósan munkanélküli volt, a gilvánfaiak közül sokan éheztek. A falu boltját rendszeresen feltörték, volt, hogy hetente hatszor. Az újságok úgy fogalmaztak, hogy Gilvánfán kitört az éhséglázadás. Nándi szerint a kocsma akkor is tele volt:
– Munkájuk alig volt, de ittak továbbra is. Egyre többen hozomra. Volt, aki nem tudta megadni. Egyik ellen behajtást kértem, de nem jutottam pénzhez.
– Miért adott hitelt? – kérdezem értetlenül.
– Nem tehettem mást. Akartam, hogy menjen a kocsma. Ha nem adtam volna nekik hitelt, elmentek volna máshová inni, és soha se adták volna meg a tartozásukat. Így viszont, ha pénzhez jutottak segélyből vagy napszámból, akkor rendezték a tartozást. De másnap már megint hitelbe ittak. Végül egyre többen nem fizettek, nem bírtam tovább, és visszaadtam a kocsmát.
Akkortól Nándi is alkalmi munkát vállalt, kaszált, vagont lapátolt. Majd közmunkás lett a nyugdíjig. Neki 80 ezer a nyugdíja, Miminek fele annyi. Azt mondják, kevés, de megvannak, nem szorulnak senkire. Csak hát néha kicsit egyedül vannak. Nem úgy, mint egykor, az erdő melletti telepen.
– Ott nagy élet volt – réved vissza Nándi. – Boldogok voltunk. Éltünk, mint az indiánok.
