Bár inkább a Fidesszel szimpatizált, volt, hogy beszólt Orbán Viktornak a Szederkényt 21 éven át irányító Hergenrőder János. A falujában ma is töretlenül népszerű ex-polgármester teljesen visszavonult 2019-ben, ennek okáról és sikereinek receptjéről kérdeztük, de szóba került az is, hogy a svábgyökerű falvakban mitől annyira népszerűtlen minden baloldali párt. Ungár Tamás írása.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Azt mondják, szerencsés ember vagyok. Igaz, de Isten csak azon segít, aki meg is dolgozik érte. Amibe belefogtam, azt 120 százalékos energiával igyekeztem csinálni. Másképp nem érdemes. És ebben segített a családom és a falu közössége”.
Hergenrőder János ekképp összegzi szerencséjének receptjét. A 68 esztendős férfi 21 éven át volt Szederkény polgármestere, mindig simán nyert a választáson. Annyira elégedettek voltak vele a földijei, hogy több alkalommal kihívója sem akadt. 2019-ben is nyert volna a szederkényiek szerint, de nem indult. Pedig fizikális és szellemi állapota irigylésreméltón fiatalos, de ő eldöntötte, hogy visszavonul. Még képviselőnek se jelöltette magát.
– Nem akartam, hogy az új polgármestert és a testületet zavarja a jelenlétem – indokolja háttérbevonulását. – Ha esetleg megkérdik a véleményemet valamiről, elmondom, ha kérik, segítek, de kéretlenül nem avatkozom a munkájukba. Mondom: ha valamit csinálok, akkor azt 120 százalékkal, a visszavonulást is.
Persze, Szederkényben a 120 százalékos teljesítésnek nemes hagyományai vannak, a faluban sok olyan emberrel találkoztam, aki tette a dolgát látástól-vakulásig, elnyűhetetlenül, tökeszakadtáig (utóbbit szimbolikusan tessék érteni, merthogy ez a nőkre is igaz). Errefelé az elvégzett munkára senki nem panaszkodik, de nem is dicsekszik vele: természetesnek veszi. A németgyökerű falvak lakói már csak ilyenek, ott ez a követendő példa, ez a trendi, ez a kúl, ezért aztán e településeken szinte sehol egy lyukas kerítés, hullott vakolatú fal, leszakadt redőny, mosatlan autó, kilógó fűszál, eldobott csikk.
Hergenrőder János is ebben a szellemiségben nőtt fel. És kínzó veszteségtudatban. Felmenői megszenvedték, hogy a háború után a németséget világszerte kollektív bűnösnek nyilvánították, s ezt a példát követte Magyarország is. János apai nagyapjának családját Szederkényben fosztották meg minden vagyonától, anyai nagyszüleivel a vajdasági Bácskapalánkán tették meg ugyanezt, őket a partizánok lágerbe zárták, onnan megszökve jutottak Magyarországra. Mindannyian a nulláról kezdték újra. János apja a pécsi hőerőműben segédmunkásként válogatta a szenet, később a szederkényi takarmánykeverőben talált alkalmazást, anyja a belvárdgyulai téeszben dolgozott, állattenyésztőként. Évekig házról házra költöztek, gyakran 2-3 családdal kellett osztozniuk a számukra kijelölt épületen. Aztán 1961-ben a szederkényi nagyszülők államilag elkobzott háza mellett megvettek egy portát, és ott újrakezdhették önálló életüket.
János gépésztechnikusnak tanult, a megyei gabonaforgalmi vállalatnál autószerelőként kezdte felnőtt pályáját, majd átképezte magát malomszerelőnek, és 25-30 embert irányító üzemvezetőként dolgozott. 1979-ben megnősült, és óvónőként szolgáló felesége egy lányt és egy fiút szült. A házaspár telket vett a faluban, és építkezésbe fogott. János szinte minden szakmunkát maga végzett, a kétszintes, 170 négyzetméteres házon, valahogy mindenhez volt érzéke, igaz, számíthatott a rokonokra és a barátokra. Viszonzásképp ő is elment segíteni, ha a kaláka valamelyik tagja építkezett.
1986-ban a háború után Szederkényből Németországba kitelepített svábok és leszármazottaik hazalátogattak.
– A kitelepítettek megmutatták a gyerekeiknek, unokáiknak, hogy mit kellett itt hagyniuk – idézi fel azokat a napokat Hergenrőder János –, csak a sírás ment mindenütt. Pár évvel később én is elvittem anyámat meg a nagyapámat Bácskapalánkára. Ők megmutatták a házat, ami az övék volt. Szerettünk volna bemenni, de az ott lakó szerb intett, hogy kifelé. Azt morogta, hogy: napolje, napolje – ezt az egy szerb szót megtanultam egy életre. Sírt az anyám, sírt a nagyapám. Meg én is.
A nyolcvanas évek végétől Németországból rendszeresen jöttek szederkényi gyökerű svábok és elkísérték őket az ismerőseik. Később jöttek olyanok is, akiknek addig nem voltak kapcsolataik a faluval, például 1988-ban Elsendorf öregfiú focicsapata. Az egyik szenior Jánoséknál lakott, és felvetette, hogy vendéglátójának nem volna-e kedve kimenni pénzt keresni.
Akkortól Hergenrőder János 21 éven át nyaranta 3-4 héten át Németországban komlót szüretelt. Egy ottani, idősebb gazda fogadta fel. Eleinte kézzel rángatta le a lugasról a termést, a keze úgy begyulladt, hogy az ujjait mozgatni se tudta. Később gépet vett a gazda, azzal már fájdalommentes volt a szüret. Kint teljes ellátást és napi 100 márkát kapott, ami felért 3-4 havi, itthoni fizetéssel. Azért is jól jött a pénz, mert a Pannonvin épp abban az évben eladásra meghirdette azt a pincét, amit a negyvenes évek végén a Hergenrőder-családtól vettek el. János nagyon akarta azt a pincét: – Nagyapám százszor elismételte, hogy azt a pincét vissza kell szereznünk, ez belém égett. Csakhogy három pincéje volt ott a Pannonvinnek egymás mellett, és egyben akarták eladni a hármat. Annyi pénzem nem volt, ezért megszerveztem, hogy legyen még két vevő, és közösen megvettük a három pincét, aztán megosztoztunk rajta. Így teljesítettem nagyapám kívánságát.
A pince azért is jól jött, mert Jánosnak volt fél hektár szőlője. Ráadásul látszott, hogy a gabonaforgalmi vállalat hamarosan bedől, a rosszul irányított cég nem bírta a versenyt a konkurenciával. János nem várta meg az összeomlást, felmondott, és alapított egy betéti társaságot, amivel mezőgazdasági munkákat vállalt. 1992-ben Németországból hozott egy használt traktort, és azzal végzett másoknak bérmunkát. Ebből és a szőlőből jól megélt.
1998-ban barátai kitartó ösztönzésére elindult és nyert a polgármester-választáson. Meggyőzte a testületet, hogy vezessék be az iparűzési adót, mert anélkül nem lesz saját forrásuk a fejlesztésekre. Később a helyi adóból befolyó pénzből 50 százalékkal tudták növelni a saját bevételeiket. Ehhez az is kellett, hogy Szederkényben autóalkatrész-gyártó üzemet nyisson egy német cég, az ODW. A kft. eredetileg egy cseh településen akart üzemet építeni, az ODW tulajdonosa ott tárgyalt is erről, ám közben ellopták az autóját, és emiatt elment a kedve az ottani befektetéstől. A német férfi egyik ismerőse – aki kórusával járt már Szederkényben – azt ajánlotta, jöjjön el a baranyai faluba, beszélt az itteniek szorgalmáról, némettudásáról, és arról, hogy itt be se kell majd zárnia a kocsiját. Az OWD tulajdonosa eljött, és megfogadta barátja tanácsát. Eleinte csak 10-15 embert foglalkoztatott az üzem, később felment a létszám 400-500-ra.
A helyi adóból, a pályázati forrásokból és a szederkényiek összefogásának köszönhetően az elmúlt negyedszázadban az 1800 lelkes falu látványosan előrelépett. A község minden utcája jó állapotú, stabilizálták a megrokkant partfalakat és pincéket, elhordták a falu határát elcsúfító és a környezetet veszélyeztető szemétdombot. Megépült az Aranyló alkonyat nevet viselő nyugdíjas klub, ahol az időseknek ebédről és a kulturális programokról gondoskodnak, ebben az épületben rendel a gyerekorvos és a védőnő, itt próbál a helyi énekkar, az emeleten pedig öt önkormányzati bérlakást alakítottak ki, aminek bevétele is segít a ház fenntartásában. 30 lakásos nyugdíjasház is épült a faluban. Két és fél hektáron építési telkeket mértek ki, a parcellákat olcsón megvehették a helybéli és idetelepülő fiatalok, akik, ha gyereket vállaltak, önkormányzati támogatást kaptak.
A katolikus templom tornyának egykor barokkos süvegje volt, amit a háború után stílustalanul lecseréltek. Hergenrőder János tárgyalt az eredeti kupola újjépítéséről Mayer Mihály akkori pécsi püspökkel, aki megígérte, hogy a felújítás költségének a felét az egyházmegye állja, ha a falu előteremti a másik felét. Előteremtették. Ezt követően a Szederkényből Németországba települt, sikeres építész, Rém Gallus 3 milliót adott arra, hogy újítsák fel a templom bútorzatát. 2012-ben a közmeghallgatáson egy idős helybéli azt mondta: ha az önkormányzat felújítja a falu 200 éves, 14 stációs kálváriáját, akkor ő ad hozzá egymillió forintot. Ha nem kell a pénz, elkölti, elutazza a feleségével. Egy évvel később, virágvasárnapon felszentelték a megújult a kálváriát. Ehhez kellett a szederkényiek és az innen elszármazottak 5 milliónyi adománya és a helybéliek 2 milliót érő önkéntes munkája.
A szennyvízhálózat viszont nehezen ment, valami mindig közbejött, hogy a falu ne kapja meg hozzá az állami támogatást. 2010-ben nyertek a pályázaton, de utóbb – immár sokadjára – tartaléklistára tették a falut. A polgármester akkor levelet írt Orbán Viktornak. Hergenrőder sosem titkolta, hogy bár független, a Fidesszel szimpatizál, ez a levél azonban kritikus volt. Azt írta, hogy ő is focizott egykor, akárcsak a miniszterelnök, és Orbán is tudja, hogy az igazi sportoló játszani akar, nem a tartalékpadon üldögélni. Leírta azt is, hogy tetszik neki a felcsúti stadion, de azt akkor se érti, hogy arra volt 4 milliárd, a Felcsúttal azonos méretű Szederkény csatornahálózatára viszont nem adják meg az egymilliárdot. Kitartó erőszakossággal végül elérte, hogy 2018-ra megépült a falu szennyvízrendszere. A kapott támogatásból kijöttek, nem kellett pótköltségvetés, ugyanakkor a munka minőségéből nem engedtek. Előfordult, hogy beajánlottak a falunak kormánybarát kivitelező céget, ám mivel ők többet kértek, mint a vetélytársak, Hergenrőder elzavarta őket, merthogy: üzletben és a közpénz költésében nincs barátság. A képviselőtársak ugyanígy gondolkodtak.
– A testületben mindig mindenki független volt – mondja ezzel kapcsolatban a volt faluvezető. – Persze, tudtuk, hogy kinek a zsebében van narancs vagy szegfű, de ezt a szakmai munkába sose vittük bele, mindig a falu érdekét néztük, csak ez számított.
Miután a szegfű szóba került, megjegyzem neki, hogy ez a szimbólum azért nem igazán nyerő a sváb falvakban, a választásokon a baloldalhoz köthető pártok mindig nagyot buknak. Rábólint, és mindjárt meg is magyarázza ennek okát: – A svábok nem felejtik el a baloldalnak a kitelepítést és azt, hogy megfosztották őket a vagyonuktól és jogaiktól. Bár ez nemzetközi nyomásra történt, és így nemcsak a baloldal bűne, az viszont igen, hogy utána a szocialisták voltak hatalmon 40 évig, és soha nem jutott eszükbe, hogy kimondják: elnézést, hibáztunk, szeretnénk visszaadni nektek azt vagy annak egy részét, amit elvettünk tőletek. Ez fájt igazán, hogy 40 éven át elfogadták a minket ért igazságtalanságot.
Míg erről beszél, elvisz a visszavásárolt pincébe, megajándékoz saját termésű olaszrizlingjével (férfias, szikár, a fajtajellegnek megfelelően elegánsan barackmagkesernyés, hosszú kortyokkal iható bor ez). A 120 éves pince rettentő boltozata alatt azért bevallja, hogy: belefáradt a polgármesterségbe: – Azt éreztem, hogy már néha türelmetlen lennék, és nem akartam megbántani senkit. Minden szép volt, jó volt, de elég volt. Kaptam beszólásokat, és azokat már nem jól dolgoztam fel. Amint épp indult a csatornaprogram, valaki a Facebookra beírta: látja, új autót vettem. Azt éreztette, hogy ez a csatornapénzből lehet, talán feketén, mire több tucat falubeli megtetszikelte a kommentet. Tényleg ez volt az első új autóm, hatvan felett engedhettem meg magamnak, addig mindig használt kocsit vettem. De ismernek, tudniuk kell, hogy soha, semmit, senkitől nem fogadok el, még jelképes, filléres ajándékot se. Még is megtetszikelték. Nagyon rosszul esett. Eldöntöttem, hogy a csatornát, amiért annyit küzdöttem, még befejezem, de aztán visszavonulok.
Később lágyít az előbbieken: – Azért nincsenek rossz emlékeim. Csak a szépre emlékezem. A sikerekre, arra, hogy mennyien segítették a munkámat. Meg, hogy 2021-ben díszpolgárrá avattak, és amikor a falu ünnepén színpadra hívtak, öt percig tapsoltak. Minden húsvét hétfőn a pincénkben egy emmauszi találkozást tartunk. Marhahúsos babgulyást főzünk, szabadtűzön. Idén százhúszan jöttek el. Százhúszan! Azért ez valami. Nem függ tőlem senki, mégis megtisztelnek, eljönnek. Nagyszerű érzés. Jött egy héttagú zenekar, a zenélésbe beszállt Horváth István operaénekes, aki még gyerekkorában megígérte, hogy eljön, és énekel a pincémben. Jött, és elénekelte a „Hazám, hazám”-at. Hatalmas sikere volt. Szóval jól telnek a napjaim. Minden nap sétálok a faluban, beszélgetek az emberekkel, unokázom, mindjárt indulok is értük Pécsre az iskolába, viszem őket edzésre, a két fiút focizni, a lányt ritmikus gimnasztikára. Most ezt csinálom 120 százalékon.
