Július 7-én temették el Vágner Erzsébetet (82 †) a Pécsi Köztemető díszparcellájában. Gondolom, sokan megkérdezhetik, ki is ő. Ha azzal kezdtem volna, hogy a 2020 szeptemberében elhunyt Bertók László Kossuth-díjas költő feleségét temették, akkor úgy már többeknek ismerős lett volna.
Milyen dolga lehet egy költő feleségének? Azt ne mondja nekem senki, hogy a múzsák élete móka és kacagás. A múzsaság kérdése eléggé bonyolult, kacskaringós választ igénylő felvetés lenne bárhonnan közelítünk hozzá. Lehet valaki egy óvoda vezetője – a pécsi Mezőszél utcai óvoda vezetője volt Vágner Erzsébet – foglalkozhat több generációnyi gyerekkel, attól ő mégiscsak a költő felesége lesz. A meghívókon úgy szerepel, hogy „+ 1 fő”. A költő – jelen esetben Bertók László – plusz egy fő.
Ha (félig-meddig) hivatalos helyen, mondjuk a Wikipédián olvasunk utána, akkor azt tudjuk meg Bertók László magánéletéről, hogy: „1963-ban feleségül vette Vágner Erzsébet óvónőt. Egy fiuk született, Attila, 1966-ban. 1965-ben költözött a család Nagyatádról Pécsre. 1973-ban járt először külföldön, a jugoszláv tengerparton nyaralt feleségével.”
Több mint húsz éven át voltam bejáratos Bertók Lászlóhoz. Előbb interjúk miatt, aztán a saját szövegeket mutattam, vagy az új könyvet vittem ajándékba, de jobbára inkább beszélgettünk.
A dolognak megvolt a maga szertartása. Felcsöngetni a kaputelefonon, megvárni, amíg lejön kinyitni az ajtót, felbotorkáltunk az emeletre, a lakásajtó közben kinyílt, a felesége nyitotta ki nekünk, s kedvesen, gondoskodva fogadott minket. Gondolom, mindenki mással is így tett. Ha a fél magyar irodalom nem is nyomta meg azt a Király utcai kaputelefon-csengőt, úgy hiszem a magyar irodalom negyede legalább felcsöngetett. A pécsiek mind, meg a Pécsett járt többiek. És az előszobában levetettük a cipőnket, átsétáltunk az ebédlőn, s a dolgozószobában, a fotelben ücsörögtünk vagy három órán át, s ha nem is váltottuk meg a világot, de beszélgetésünk ismétlődő elemein túljutva (Csorba Győző bácsi mit mondott volna most, Weöres Sanyi bácsi melyik kocsmát szerette, az ÁVÓ pincéje, a Jelenkor szerkesztősége stb.), úgy felpörgött a beszélgetés, sokszor meglepődtem. Eközben, a feleség,” tette a dolgát”. Hozott pogácsát, hozott süteményt, kínált minket üdítővel, vízzel – Bertók László vései pálinkával. A kínálás után elment olvasni, rejtvényt fejteni, tévét nézni. A háttérbe húzódott. Az egésznek volt egy természetes ritmusa, lejtése, kialakult rendje. Pár évnyi látogatói szerep után – ahogy másokkal is, gondolom ugyanez történt – Erzsi nénivel összetegeződtünk. Ettől ő Erzsi néni maradt, Bertók László meg mindig is Laci, de sohasem bácsi.
Ha azt írom, hogy volt valami kedvesség Erzsi néniben, akkor szégyentelenül pontatlanul fogalmaztam. Volt annak valami különös dinamikája, ahogy ez a két ember létezett, s gyakran ugratta egymást. Nem igazán civódott, mert ez nem civakodás vagy veszekedés volt, hanem évtizedes ugratások, kedvesen-szemtelen csipkelődések tettváltás-sorozata. És az első évtizednyi látogatás után – nagyátlagban két-három havonta ültem ott – elkövetkezett az, hogy Erzsi néni egyre ironikusabb lett. Ez sem bántó irónia volt, egy csipetnyi “asszonyi zsémbeskedés” is beleborult, de mégiscsak az irónia szeretetteljes változata maradt. És hiába öregedtek időközben, vagy betegeskedtek, minden alkalommal kaptam – ahogy a többi irodalmár, újságíró és még ki tudja milyen féle-fajta holdkóros népséggel együtt ültünk ott felváltva – a tálnyi pogácsát, kistányért, szalvétát… Ha túl sokáig elhúzódott a beszélgetés, még vacsora is jutott. Közben ők meséltek az unokákról, én meg a gyerekeimről…
Hogy hány Bertók vers született a felesége által, ihletésére, közvetve, közvetlenül? Ezt talán csak ők tudnák igazán megmondani. De akad a Bertók-i életműben néhány gyerekvers, amelyben a felesége ténylegesen segített. Gyűjtötte az óvodásai be- és elszólásait, ma ezt a műfajt leegyszerűsítve „gyerekszáj”-nak is nevezik, ilyenekből született meg az egyik Bertók-i nagyvers, a Sötétben nem látok aludni című, amely a Dinnye Döme című kötetében és a vers címét kötetcímként is viselő válogatásban szintén megjelent (Sólyom Kati, színésznő kezdeményezte, a kötetbe bekerült gyerekrajzokat Pinczehelyi Sándor grafikusművész válogatta…). Aki nem ismerné ezt a verset, elolvashatja a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán, ITT – a kötet utolsó darabja.
Nem tudom, mekkora rész jár egy költő feleségének a férje által kapott Kossuth-díjból. Jár-e azért valami, hogy főzött? Hogy csöndben volt? Megjár ezért a harmada? Negyede? Nem tudom, hány szava, szófordulata szivárgott be a Bertók-versekbe, mennyi élettapasztalata, hány közösen megélt konfliktusukból, örömükből lett költői kép, mennyi szorongásukból született szonett, stb.
Amikor a Bertók házaspár vásárolt a Donátus kis dűlőinek egyikében egy nem túl óriási kertet, a présház mellett pár gyümölcs- és diófa állt, némi szőlő és virágok… Erzsi néni gondozta inkább, Laci, ahogy az egészsége engedte, besegített. De a kései költészetében felbukkanó háromkák (Bertók László saját képére formálta a japán haiku műfaját, a Háromkák c. kötetében ebben a formában írt versek szerepelnek, a háromkák ezen kívül remekül passzoltak Bertók hármas szám iránti tiszteletéhez, gondoljunk csak a Három az ötödiken kötetére, amely a rendszerváltás „regényeként” is olvasható) gyöngyszemei között a kerti motívumok is többször előfordulnak:
„Verébfiókák.
Repülni tanítják a
béna diófát.”
Vagy
„Nagy őszibarack.
Ki tud többet belőle,
te, vagy a kukac?”
és
„A zöld vér szaga…
Állattá tesz a frissen
nyírt fű illata.”
Végül álljon itt az a vers – a Vaskonty a fején –, amely elhangzott Bertók Lászlóné, született Vágner Erzsébet temetésén, amelyet a Bertók László Költészeti Díj oldalon is megosztottak. Nyugodjék békében!
