A rendőrség egy állítólagos szabálysértés miatt váratlanul súlyosan megbüntette e sorok íróját, a bíróság azonban megszüntette az eljárást. Nem akartam megírni ezt a történetet, mert nem szerencsés, ha egy újságíró a saját, sérelmesnek tartott ügyét osztja meg a nyilvánossággal, mégis megteszem, mert a sztori szerintem túlmutat a konkrét eseten. Ungár Tamás írása.
A cikk a hirdetés után folytatódik
2023. március 15-én, este negyed tizenegy után két perccel a pécsi Tudásközpont keleti oldalánál gurultam autómmal, amikor megjelent mögöttem egy megkülönböztető fényjelzést adó rendőrautó. Lehúzódtam jobbra, és megálltam. A kéklámpás jármű leparkolt mellettem, majd két rendőr szállt ki a kocsiból. Igazoltattak, és az egyik rendőr – vélhetően a kétfős egység parancsnoka – közölte, hogy a Nagy Lajos király és a Bajcsy-Zsilinszky utcák kereszteződésénél (vagyis az Árkád bevásárlóközpont közelében) felfestett zebránál nem engedtem az úttestre lépni két, átkelni szándékozó gyalogost.
Azt feleltem, hogy annál a zebránál egyetlen gyalogost se láttam, aki át akart volna kelni. A két rendőr egymást erősítve állította, hogy ott igenis át akart kelni két gyalogos, és amint elhaladtam, le is léptek a zebrára. Azt mondtam, nézzük meg a rendőrautó felvételét, mert kizártnak tartom, hogy volt ott gyalogos. Ha mégis, akkor elnézést kérek, hogy ilyen vak barom vagyok (mondtam cifrábbat is magamra), büntessenek meg, de előbb látni szeretném, mit mutat a járőrautó filmfelvétele. Az intézkedést irányító rendőr erre azt mondta, hogy: „maga azt a felvételt nem láthatja”. Azt feleltem, hogy nem most gondoltam, hanem az eljárás során, mert olyan nincs, hogy nem láthatom, milyen objektív bizonyíték van ellenem.– Szóval nem ismeri el a szabálytalanságot? – kérdezte a rendőr.– Nem ismerhetem el, ha nem láttam ott gyalogost – feleltem.– Ha elismeri 15 ezer forint a bírság, ha nem, akkor feljelentjük.– Jelentsenek fel, mert tudni akarom, mi az igazság!Március 29-én az ügyfélkapumra érkezett egy végzés a pécsi rendőrkapitányságtól, s a 15-ei eset miatt 30 ezer forintos pénzbírságot kaptam, emellett két hónapra elvették a vezetői engedélyemet.
Fellebbeztem a határozat ellen, és ennek folyományaként április 25-én meghallgattak a rendőrségen. A vallomásomat felvevő előadónak, egy udvarias hölgynek elmondtam, hogy továbbra is fenntartom: nem láttam ott gyalogost, nyilván azért, mert nem is volt ott gyalogos, ám ha a járőrautó felvétele szerint figyelmetlen voltam, akkor belenyugszom a végzésbe, és bocsánatot kérek.
Az előadó közölte, hogy nincs felvétel.Megrogytam. Felvétel nélkül sosem derül ki az igazság. A KRESZ leírja, hogy a gyalogosnak a zebrán elsőbbsége van, ezért a járművezetőnek úgy kell megközelíteni az átkelőt, hogy ha a gyalogos át akar kelni, akkor meg tudjon állni. A járdán haladó gyalogosból – persze – akkor lesz átkelésre készülő gyalogos, ha annak valamilyen jelét adja. Például lassít, a zebra felé módosítja haladása irányát, megáll, körbenéz. E mozgáselemek bármelyike megállást parancsol a járművezetőnek. Ám néha tizedmásodperc alatt válik egy, a járdán az úttesttel párhuzamosan haladó gyalogosból átkelni készülő. Ezért lenne jó a felvétel, ismételgettem, de ha nincs, akkor kérem, hogy szembesítsenek a két rendőrrel.
Bevallom, arra gondoltam, hogy ha külön-külön megkérdezem őket az eset minden apró, de fontos részletéről, ellentmondás lesz a szavaikban, ami az én vallomásomat erősíti. Azt is megemlítettem, hogy ha mégis a rendőröknek adnak igazat az eljárásban, ne kapjak súlyosabb büntetést, mint az eredetileg „megajánlott” 15 ezer forintot, hisz azt azért nem fogadtam el, mert a rendőrök szavaiból arra következtettem: van felvétel, s az majd tisztáz engem. Ha tudom, hogy nincs felvétel, egyből kifizetem a bírságot, hisz két, kollegiális, aláfölérendeltségi viszonyban lévő rendőrt aligha tudtam volna meggyőzni a magam igazáról. Tegyük hozzá: a rendőrök nem állították, hogy veszélyeztettem volna a gyalogosok testi biztonságát, nem vitatták, hogy 40-45-tel haladtam a csaknem teljesen néptelen, négysávos főúton.
Beszéltem a meghallgatáson arról is, hogy az eredeti bírságot nagyjából 40-szeresre emelték a jogosítványom elvételével. Ha ugyanis nem vezethetek két hónapig, nem tudok riportokat írni ez idő alatt, így elesek havi 250-300 ezer forinttól. Bár nyugdíjas vagyok, így van biztos jövedelmem, ám nemcsak a szellemi képességeim megőrzése érdekében kell dolgoznom, hanem anyagi okokból is, ugyanis feleségemmel négy iskolás gyerekről gondoskodunk. Az sem mellékes, hogy Pécs egyik peremkerületében lakva naponta 40-80 kilométert autózok a gyermekeimmel zeneórára, edzésre, diákmunkára és más, nem iskolai foglalkozásokra, s ezek egy részéről le kell mondanunk, ha nem autózhatunk.Hozzátettem: nem értem, hogy az én állítólagos szabálysértésem súlya és annak büntetési tétele miért nőtt (a fentiek szerint, az én esetemben) 40-szeresre két hét alatt. Milyen jogszabály alapján?Jelenleg úgy tűnik, hogy azért emelték ennyire brutálisan a büntetésemet, mert azt kértem, „derüljön ki az igazság!”. Annak korrekt kiderítését azionban a felvétel hiánya ellehetetleníti, ám a rendőrség nem bajmolódik az igazsággal, inkább rám ró egy megmagyarázhatatlanul aránytalan büntetést. Azt is elmondtam, hogy ez a fajta hatósági retorzió szerintem jogszerűtlen, hatalmaskodó és erkölcstelen. Végül megemlítettem azt is, hogy a közeli házakon vannak kamerák, talán meg kellene nézni azok felvételét.
Az előadó erre azt mondta: majd értesítenek a folytatásról. Vártam, hogy mikor hívnak be szembesítésre, ehelyett május 25-én kaptam egy határozatot, ami tartalmában megegyezett az elsővel, vagyis maradt a 30 ezres bírság és két hónapra ugrott a jogsim.
A döntés ellen fellebbeztem a bíróságon. Beadványomban leírtam fentebb már elsorolt érveimet, és a bíróságot is arra kértem, szembesítsenek a rendőrökkel, hisz az ő jegyzőkönyvezett vallomásukból nem derül ki, hogy pontosan hol voltak a gyalogosok, és én hol haladtam autómmal a kritikus pillanatokban. Szeretném tudni azt is, hogy miért nem állították meg az említett gyalogosokat, és kérték őket tanúskodásra? És főleg: miért nem állítottak meg engem már a helyszínen, miért csak két perccel később és 1300 méterrel távolabb? Pontosan hol voltak a rendőrök a „szabálytalanságom” pillanatában? A kereszteződésben nemcsak gyalogost, járőrkocsit se láttam. Feltételezem, hogy a rendőrök autójukkal, vagy abból kiszállva valahol oldalt és messze állhattak az esettől, ezért nem tudtak azonnal „lemeszelni” a helyszínen. De onnan, ahol álltak, láthatták-e pontosan a történteket? Jelesül azt, hogy hány méterre voltam a zebrától, amikor észlelhetővé vált a(z állítólagos) gyalogosok átkelő szándéka?
Arra is megkértem a bíróságot, hogy tudja meg, miért nem volt kamera a járőrkocsiban, s ha volt, miért nem kapcsolták be? (Már, ha valóban az autóban ültek és/vagy az “rálátott” a zebrára.) A Pécsi Járásbíróság július 7-én tárgyalt az ügyben, és az eljárást megszüntette.
A bírónő megállapította: a rendőrségi jegyzőkönyvből még az sem derül ki, hogy az említett kereszteződés négy zebrája közül melyikről van szó, s annak melyik szélén, tőlem milyen messze álltak a gyalogosok. (Nekem a rendőrök azt mondták, hogy a bal oldalán, vagyis tőlem négy sávval odébb mintegy 11-12 méterre voltak, ha voltak.)
A közelmúltban megkaptam az ítéletet írásban. A felmentés megnyugtatott.
Legalábbis részben. A rendőrségi eljárás igazságtalannak érzett végzései továbbra is nyugtalanítottak, ezért arra gondoltam, hogy meg kellene írnom az esetet. Aztán mégsem fogtam bele a munkába, mivel sosem tartottam szerencsésnek, ha egy újságíró a saját, sérelmesnek érzett történetéből ír cikket. Azt sokan érezhetik szubjektív és bosszúízű cselekedetnek. Azért is ódzkodtam az írástól, mert nem akartam tápot adni azoknak, akik oktalan, zsigeri ellenszenvvel viseltetnek a rendőrök iránt, holott az egyenruhások erre cseppet sem szolgáltak rá. Az utakon engem korábban leállító rendőrök szakmailag hozzáértők, egyenes beszédűek és emberségesek voltak.
Ugyanakkor úgy véltem, hogy a leírt eset túlmutat önmagán, és félő, hogy nem csupán néhány rendőr gondolkodásáról vall. Ezért döntöttem úgy, hogy írok a történetről, de előbb beszélgetésre invitálom a pécsi kapitányság szabálysértési ügyekben illetékes vezetőit. Írásban el is küldtem a kérdéseimet, hogy felkészülhessenek a válaszra. A találkozón – többek között – meg akartam kérdezni, hogy a járőrautó miért nem készített felvételt? Nem is vittek magukkal kamerát? Ha nem, miért nem? Vittek, csak nem indították el? Miért tettek így? Elindították, csak rossz volt a felvétel? Jó volt, csak nem igazolta volna a rendőrök állítását? Egyáltalán: milyen szabályok alapján készítenek, tárolnak és használnak fel felvételt a szabálysértések elbírálásakor? Mi a garancia arra, hogy az engem igazoló felvételt nem törlik le?
Az ORFK-tól kapott tájékoztatás szerint egy 2022-es belső utasítás alapján készülnek a járőrautók felvételei, de hogy abban az utasításban mi áll, azt nem közölték velem, ezért szeretném megismerni ezt a szabályt és a végrehajtás garanciáit. Egyébként információim alapján valamennyi főkapitányságnak van annyi mobil felvevő készüléke, ami az éjszakai szolgálatban lévő járőrkocsik munkájához bőven elegendő.
Azt is megkérdeztem, hogy a két rendőr miért sejttette velem: van felvétel. Nem minősül-e ez a magatartás az eljárásba vont személy félrevezetésének? Az intézkedő rendőrök nem közölték velem, hogy amennyiben nem fogadom el a 15 ezer forintos helyszíni bírságot, elvehetik a jogosítványomat. Milyen szabály követeli vagy engedi meg azt, hogy a korrekt kivizsgálást kérő személy jogosítványát – érdemi vizsgálat nélkül – el lehet venni és a bírságát így akár (mint esetem mutatja) 40-szeresére is lehet emelni? (Sőt, egyéntúl függően akár ennél is jóval komolyabb kiesést is okozhatnak ezzel, magyarán ezzel a /sajnos eddig a nyilvánosságban keveset emlegetett/ logikával akár 50-szeresre, 100-szorosra is megnőhet a tényleges/realizálódó büntetés.)
Ha van ilyen szabály, azt miért nem közölték velem az igazoltatás helyszínén a rendőrök? A rendőrségi meghallgatáson egyik érvemet se cáfolták meg, mégse vették azokat figyelembe. Miért nem? Miért nem biztosították a szembesítést?
Még számos kérdést tettem fel, de nem folytatom, mert a rendőrség elzárkózott a kért beszélgetéstől. Válaszlevelükben arra hivatkoztak, hogy mivel a szabálysértési ügyekben adandó tájékoztatásról nincs jogszabály, így nem nyilatkozhatnak erről az esetről.
Felhívtam a kapitányság sajtóreferensét, és kértem, hogy gondolják újra ezt az elzárkózó választ. Az elemi logika alapján: ha nincs arra jogszabály, hogy miképp nyilatkozhat a rendőrség a szabálysértésekről, akkor nem is tiltja semmi azt, hogy nyilatkozzanak (mert, ugye, ha nincs arra jogszabály, hogy miképp kell enni a cseresznyét, akkor úgy esszük, ahogy akarjuk: egészben vagy magozva, mosva vagy mosatlanul, pirkadatkor vagy éjfélkor, egy tálból, esetleg kettőből). A referens azt felelte, hogy a kapitányság a már leírt módon értelmezi a jogot, ezért nem találkoznak velem, és nem válaszolnak a kérdéseimre.
Megkérdeztem az előbbiekről négy, a jogelméletben és -gyakorlatban jártas, sokévtizedes, sikeres szakmai múlttal rendelkező jogászt, s ők valamennyien azt mondták: semmi se gátolja a rendőrséget abban, hogy az ügy kapcsán nyilatkozzon. Hogy a rendőrség elzárkózásának talán mások szerint is megmosolyogtató ürügyéből mire következtessünk, annak megfejtését az olvasókra bízom.
Utóirat
A fentiek ellenére hangsúlyozom: nem vagyok biztos abban, hogy a két rendőr által terhemre rótt szabálytalanságot nem követtem el. Csak nem látom bizonyítottnak. 1972 óta vezetek, tán korommal is magyarázható, hogy előzékenyen, és családtagjaim szerint néha bosszantóan óvatosan. Büntetőpontom nincs (és vélhetően sosem volt). A közlekedést egy csodás közösségi létformának élem meg, ahol amellett, hogy kényelmesen és gyorsan eljuthatunk egyik pontból a másikba, figyelmességgel akár percenként okozhatunk örömet embertársainknak. E célom ellenére sajnos én is hibázok vezetés közben, szerencsére azonban személyi sérülést soha senkinek nem okoztam.Az elmúlt hetekben többször értesülhettünk róla, hogy emelik a közlekedési szabálysértési bírságokat. Helyesen teszik, ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebb legyen a baleset. Azt remélem azonban, hogy a balesetek visszaszorításában nem a büntetőszigor lesz a rendőrség kizárólagos eszköze. Egy másokat nem veszélyeztető, nem akadályozó szabálysértés esetében a rendőri figyelmeztetés a pénzbírságnál többet érhet, ez a gesztus partnerként kezeli a vétkezőt, kölcsönös jó érzést vált ki a felekben, s a hibázót önkritikára és együttműködésre ösztönzi.
És azt is remélem, hogy a rendőrséget – vitatható intézkedéseinek miértjeiről – a sajtó megkérdezheti, és kérdéseinkre végre kielégítő választ kapunk. A rendőrség értünk, a mi pénzünkből és kontrollunkkal végzi munkáját. Ez olyasfajta alapigazság, amit leírni unalmas szócséplés. Vagy mégsem az?
