Kiszel Márton isteni csodának tartja, hogy le tudott jönni a drogról. A 31 éves férfi őszintén beszél múltjáról, úgy gondolja, ezzel másoknak is segíthet. Márton nem okol senkit korábbi bajaiért és szenvedéseiért, azt vallja mindenki a saját sorsáért felelős. Egy talpraállás története következik…
A cikk a hirdetés után folytatódik
– Azt hallom magáról, hogy visszajött a mélyből, és hogy egyenesben van, megbízható, igyekvő… Jól látják ezt az ismerősök?
– Tegeződhetnénk? Nekem úgy könnyebb beszélni magamról.
– Próbáljuk meg! Szóval azt mondják: teljesen rendben vagy.
– Örülök, ha így látják. Én is ebben bízom.
– Nem volt ez mindig így…
– Nem.
– Mikor kezdődtek a bajok?
– Akik lecsúsznak, gyakran a családjukat okolják. Én is megtehetném, csak semmi értelme. Az apám mozdonyvezető, az anyám meg tanítónő, van egy bátyám, ő két évvel idősebb. Szolnokon éltünk, a gyerekkoromról szép emlékeim vannak. Az viszont zavart, hogy mindig a bátyámhoz hasonlítottak, hogy „bezzeg a bátyád”. Ő problémamentes gyerek volt, én nem. Nem tudtam viselkedni, egy kicsit hiperaktív voltam. Valahogy mindig azt éreztem, hogy a szüleim két olyan gyereket szerettek volna, mint a bátyám, és nekem sosem volt olyan jó viszonyom velük, mint a bátyámnak.
– Tehát mégiscsak a szüleid a „hunyók”…
– Nem, nem. Ez nevetséges mentségkeresés lenne. Van egy család, ahol két gyerek nevelkedik: az egyik sikeres felnőtt lesz, a másik meg elzüllik, és mindkét gyerek azzal magyarázza a saját sorsát, hogy mit kapott a szüleitől. De mindketten ugyanazt a példát és elvárást kapták. Akkor: hogy van ez, miért lesz sikeres az egyik, miért bukik a másik? Nyilván a szüleim is hibáztak, de én még inkább.
– Először, mikor okozotál komoly gondot a környezetednek?
– Ötödikben iskolát kellett váltanom, mert gyakran durván reagáltam, ha az osztályban megbántottak. Azt tanácsolták, menjek át másik iskolába. Át is mentem, és kicsit jót is tett a váltás. Anyám iskolájába kerültem, s mivel ő ott mindent tudott rólam, nem igazán csináltam bajt. Azért mindig megtaláltam a legproblémásabb srácokat, inkább csak velük barátkoztam. A szüleim néptáncosok voltak, ezért nekem is néptáncra kellett járnom, pedig utáltam, sportolni szerettem volna. Nem lehetett. A néptáncot viszont volt, hogy ellógtam.
– És később, a középiskolában?
– Ott már inkább. Matek-infó szakra jártam. 14 éves koromtól volt külön szobám, oda bezárkóztam, és gépeztem. Szinte elbújtam oda a család elől. 15 évesen elkezdtem inni. Kiültünk a parkba tíz-tizenketten, a mobilunkról szólt a rock, hallgattuk, dumáltunk, közben cigiztünk, kólával kevert olcsó bort ittunk. A bandában ez volt az alap. De jól is esett, felszabadultam tőle. Aztán jött egy kis affér… Kitudódott, hogy kést fogtam az egyik osztálytársam nyakára.
– Azért ez nem egy parányi affér…
– Csak játszottunk, haverom volt az a srác, nem akartam bántani, és ő ezt tudta. Hetekkel később kiderült a dolog, és a szülők egy része követelte, hogy menjek el az iskolából. Átmentem egy másik középiskolába, ott informatika szakra jártam, és ott az oktatás még jobb is volt, úgyhogy jól jöttem ki ebből a váltásból is.
– A szüleid az utóbbi esetet meg a sok lógást hogyan élték meg?
– Nem sokat törődtek velem túlzottan, megvolt a maguk baja. Hét-nyolc évig építkeztek, és mire felépült a házunk, szétment a házasságuk. Én apámmal maradtam, anyám elment a bátyámmal albérletbe. Meg már kiskoromtól megtanultam, ha valami miatt le is szidnának, 1-2 napig tart a harag, addig meghúztam magam.
– A válás megrázott?
– Nemigen éreztem. Bár a terápiás mentoromnak más véleménye lenne erről. A bandával ittunk, zenét hallgattunk. Hétvégén az egyik kocsmában dolgoztam, összegyűjtöttem a poharakat, a kapott pénzt elittam. Hétköznap nappal iskola, délután gépezés, hétvége buli. Mindent kereknek éreztem.
– Az apád észrevette, hogy rendszeresen iszol?
– Tudta, de ez elfogadott volt a családban. Csak egyszer fordult elő, hogy probléma volt. 2007-ben történt, elmentem egy Kárpátia-koncertre, és másnap apám körbevitt az udvaron, hogy hol találta meg a kulcsomat és hol a pénztárcámat. Tudatta velem, hogy nagyon bepiáltam, és ez gáz.
– Akkor volt valami célod, tudtad már, mivel akarsz foglalkozni, mit akarsz tanulni?
– Semmi célom se volt, csak éltem a mának. Érettségi után maradtam a suliban, mert folyt ott technikus-képzés is, arra jártam. De nem akartam technikus lenni, időhúzás volt az egész, nem tanultam semmit, így nem is tudtam levizsgázni. Viszont jelentkeztem az óbudai egyetem villamosmérnöki karára, és felvettek. Nem kaptam koleszt, naponta kellett ingáznom Szolnokról Pestre. Három hónap után abbahagytam. A faternak nem árultam el, úgy csináltam, mintha járnék, közben egész nap a számítógép előtt ültem. Hétvégente a kocsmában gyűjtöttem a poharakat, abból éltem, meg vettem fel diákhitelt. Meg néha loptam a pénztárcájából. Később kiderült, hogy nem járok már az egyetemre, és akkor elmentem dolgozni egy gyárba. Három évig ott dolgoztam.
– A banda megvolt még?
– Szétesett már, többen elmentek egyetemre, vagy dolgozni. De a hétvégén, a kocsmában még összejöttünk.
– Hogyan jött be az életedbe a kábítószer, a drogok?
– A kocsmában 19 évesen összeismerkedtem egy kidobóval, ő hívott el egy buliba, és ő kínált meg először droggal. Szintetikussal.
– Hogy tetszett?
– Felpörögtem tőle. Jó volt. És az is jó volt, hogy ez tilos, és hogy egy titkos dologban volt egy társam. Beszélgettünk a világról, és úgy éreztük, különbek vagyunk a többieknél, mi ismerjük a felsőbbrendű igazságokat, és akik nem drogoznak, nem is érthetnek meg minket…
– Akkortól rendszeresen fogyasztottál valamilyen anyagot?
– Igen, elég hamar ráfüggtem. Boldog akartam lenni. A családban ezt nem találtam meg. Először a számítógépezésben, majd a bandában, ivásban, később a drogozásban. A drog azonban sokkal gyorsabban adott örömöt. Ezért egyre több kellett, és egyre gyakrabban.
– Lányok?
– Jöttek, mentek, az egyik engem rúgott ki, a másikat én. Nem voltak mélyek ezek a kapcsolatok, lényegében mindig az ital, vagy a drog hozott minket össze.
– Hogyan bírtad a munkát drogtól másnaposan?
– Eleinte nem volt gond, bírtam. Aztán szép lassan legyengültem. 2014-ben megfáztam, és nem tudtam meggyógyulni. A súlyom lement 63 kilóról 45-re. Akkor anyámnál laktam, a bátyám szobájában. A bátyám Pesten tanult, csak hétvégeken volt otthon. Táppénzen voltam, és gépeztem egész nap. Anyám sejthette, hogy függő vagyok, a háziorvos asszisztense a barátnője volt, tőle is tudhatta, de a munkahelyi HR-estől is, aki szintén ismerőse volt. Egyik nap olyan elvonási tüneteim voltak, hogy nem bírtam már maradni otthon, de anyám nem akart elengedni. Anyám élettársa hátulról lefogott, a nyakamat szorította, ott volt a bátyám is, ő se engedett, és ahogy szabadulni akartam, megharaptam a fülét… Másnap összepakoltam, elmentem, és egy cimboránál aludtam. Aztán a városban összefutottam roma ismerősökkel, és náluk laktam pár hétig.
– Honnan voltak ezek az ismerőseid?
– Az életem az ital, a drog köré szerveződött, velük is ez hozott össze. Minden aktív kapcsolatomban az ital, később a drog volt a közös nevező. Ha volt drog, kiegyenesedtem, boldognak éreztem magam, akkor minden rendben volt.
– De egyszer csak lebuktál…
– Igen, 2014. október 31-én. Aznap a háziorvos rám hívta a rendőröket. A rendelőből elvittek a pszichiátriára. Egy hónapig a zárt osztályon voltam.
– A szüleid hogyan reagáltak?
– Mindennap jöttek hozzám. Nem ismertem el, hogy függő vagyok, hogy bármiféle drogot is használnék, tagadtam a végsőkig, ők meg rám hagyták. Tehetetlenek voltak. December 19-én már a nyílt pszichiátriai részlegről engedtek ki, akkor apámhoz mentem. A gond az volt, hogy az addiktológus szabin volt, így nem volt a kezelésemnek azonnali folytatása. Szilveszterkor elmentem a kocsmába, megittam egy sört, és a régi cimborák megkínáltak anyaggal. Január második hetében visszajött az addiktológus, felírta a gyógyszereket, és mentem dolgozni. Csakhogy az üzemorvos csinált egy drogtesztet, ami pozitív lett, így hazaküldtek. Visszamentem az addiktológushoz, és elhatároztam, hogy abbahagyom. Szedtem a gyógyszert, nem drogoztam, dolgoztam. Minden rendben volt, csak az volt a baj, hogy rettenetesen boldogtalan voltam. Így májusban újra drogozni kezdtem. Júniusban apámnak elege lett, és elköltöztetett anyámhoz, mert cigiztem az ágyban, és majdnem felgyújtottam a házat. Anyám nem sokkal később bevitt a sürgősségire, mert olyan állapotba kerültem, hogy nem látott más megoldást. Akkor döntöttem el, hogy meg akarok gyógyulni. Elegem lett a szégyenből. És már be kellett ismernem, hogy a drog már nem adott boldogságérzetet, csak úgy elvoltam. Utána meg szar volt. Az üzemorvos és az addiktológus is azt mondta, el kell mennem rehabra. Ezért jelentkeztem Pécsváradra, tulajdonképpen így kerültem Baranyába.
– Ott hogyan bírtad?
– Az elején nehezen. 2014. szeptember 6-án kerültem oda. Erős elvonási tüneteim voltak, mivel gyógyszert sem volt szabad szednem, mert a kémiai függőség nem gyógyítható egy másik kémiai szerrel.
– Mi segített mégis ott maradni?
– Még a pszichiátrián bejött hozzánk egy református pap, és adott nekem egy bibliát, az Újszövetséget. Azt olvasva úgy éreztem, Isten szeret engem, tervei vannak velem, és Jézusnak akarom szentelni az életem.
– Korábban hittél Istenben?
– Mindig úgy gondoltam, hogy van valamilyen természetfeletti szellemvilág.
– Gondoltad vagy remélted?
– Biztos voltam benne, de nem foglalkoztam vele. Elkezdtem imádkozni, és azt éreztem, hogy ez jó nekem. De a rehabra nem vihettem be a Bibliát. Az imádkozást nem tiltották, Bibliát olvasni azonban nem lehetett. Azt várják, hogy egyedül gyere le a szerekről, ne Istenbe kapaszkodva. Én azért minden nap imádkoztam, a Miatyánkot és a 23. zsoltárt.
– Mennyi ideig voltál rehabon?
– 74 nap után elküldtek adaptációs szabadságra. Pécsre utaztam, és a máltaiaknál éjszakáztam. Aztán a Bázis Addiktológiai Szolgálat egyik szállására költöztem, és ott vettem részt közösségi és egyéni terápián. Azonnal munkát kellett vállalnom, először egy lakatosműhelyben voltam, de onnan két hónap után elküldtek, mert nem ért a munkám semmit. 2015. február 22-én felvettek a Matro Kft.-hez. Ez egy három műszakos autóalkatrész-gyár, de engem eleinte egy műszakba osztottak be, hogy tudjak járni a Bázis csoportfoglalkozásaira. A cégnél türelmesek voltak velem, először csak másoknak segédkeztem. Aztán fokozatosan bonyolultabb feladatokat adtak, kitanultam a CNC-gépek kezelését. A műszakbeosztásnál később is figyelembe vették, hogy nekem terápiára kell járnom, de 2017-ben szóltak a Bázisnak, hogy lazítsanak a foglalkozásokon, mert fáradt vagyok munka közben. A Bázis ebbe belement, csökkentették a terhelésem, majd egy ún. félutas házba kerültem, ahol még kevesebb terápiás foglalkozáson kellett részt vennem.
– Akkor hogyan érezted: túl vagy a drogon?
– Igen, de a következményeit még nem küzdöttem le… 2018-ban beleírtam a Bibliába, hogy: „boldog vagyok”.
– Mitől?
– Elégedett voltam, haladtam előre az életben. Szabadnak éreztem magam, már nem győzhetett rajtam a drog.
– Sosem kívántad?
– Nem.
– Nemcsak azért kerülted, mert féltél tőle?
– Nem. Egyszerűen nem kellett, nem kívántam. Boldog voltam. Három műszakban dolgoztam, bírtam, megbecsültek, bevontak a cégnél folyó kulcsember programba, beírattak egy gépi fémforgácsoló tanfolyamra, amit elvégeztem. 2021-ben kineveztek műszakvezetőnek, most pedig felajánlották, hogy legyek karbantartó. Ezt is előrelépésnek érzem, mert többet tanulhatok, és egyműszakos munka. Még 2018-ban letettem a jogosítványt, és apámtól kaptam egy használt autót, később ezt lecseréltem, és már saját erőből van egy keveset futott, klímás Opelem. Még 2018-ban kivettem egy garzont a budai vámnál, tavaly decemberben pedig elköltöztem Kovácstelepre. Ez is garzon, de csendesebb, és kert is van hozzá.
– Terápiára kell még járjál?
– Nem kell. Önkéntesen szoktam menni, másoknak segíteni, ahogy tudok.
– A kollégákkal hogyan alakult a kapcsolatod? Közös programok?
– Eleinte nem volt, legfeljebb a gyár által rendezett családi napon. Meg engem is bevetettek az egyik csapatba az üzemi focibajnokságon. Később előfordult, hogy négyen lementünk az egyikük balatoni nyaralójába. Én vittem őket az autómmal.
– Más közösségi program?
– Eljárok egy protestáns gyülekezetbe. Két éve az újpetrei focicsapat edzéseire is eljárok, hetente kétszer. Az egyik kollégám vitt oda el, megyei harmadik osztály. Tartalék vagyok, de több meccsen már csereként beálltam. Leginkább csatárként.
– Gólt rúgtál már?
– Tétmeccsen még nem. Jelenleg csak edzéseken vannak néha megvillanásaim.
– Edzés után gondolom a társak elhívnak kocsmázni, olyankor mit iszol?
– Üdítőt. Nem kívánom az alkoholt.
– A munkatársak tudják, hogy függő voltál?
– Akikkel régóta együtt dolgozom, ismerik a múltam. És volt már korábban a céges magazinban egy cikk rólam.
– Jársz most valakivel?
– Nem, nincs senkim.
– De szeretnéd, hogy legyen?
– Természetesen… Szeretnék majd családot, gyerekeket…
– Gyűjtesz is erre?
– Igen. Ha így haladok, van esélyem rá, hogy néhány év múlva lakást vegyek.
– Milyen a kapcsolat a családoddal?
– Normalizálódott. Találkozom a szüleimmel, megyek hozzájuk, jönnek hozzám. A bátyámhoz azért többet mennek, mert ott van már két unoka.
– A múltat kibeszéltétek?
– Valamennyire. Nem neheztelek már rájuk, a múltat nem lehet megváltoztatni, nem akarom őket nevelni. Az ember a saját sorsáért felelős.
– Minek köszönhető, hogy képes volt idáig eljutni? A rehabnak, a hitnek, a munkahelynek, önmagadnak?
– Így együtt, mindennek. Hit nélkül nem ment volna, isteni csodának tartom, a változást. De kellett hozzá a többi is. Én is.
– Miért beszélsz minderről? Ez is része a terápiának?
– Főleg azért, hogy mások tanuljanak az esetemből… Hogy ők is tudják: van esély… Van kiút.
